Hálószoba (Brooks-Harper ház)

Megs and Ron

Vagy ötször kerestem másnap, de egyetlen egyszer sem fogadta a hívásomat. Az üzeneteimet, pedig feleslegesen küldözgettem, mert válasz természetesen azokra se érkezett. Három napig csináltam, reggel és este vártam vonal túlvégén, hogy végre felvegye, végül beleuntam a sorozatos ignorálásomba. Felhagytam a kommunikáció erőltetésével egészen a költözésig, de mihez kezdtem volna vele, amikor teljesen normális stílusban felajánlottam a segítségemet és csak egy annyit képes visszaírni, hogy „megoldom”? Ráhagytam, legyen meg az ő akarata, ha ennyire hisztisen viselkedik. Igazodjon ki rajta az, akinek két anyja van és telik rá az energiáiból. A munka feszített tempóban telt, az alvási ciklusom is teljesen fel volt borulva, így legalább volt egy napom bepótolni a kimaradt órákat és pihenéssel töltöttem a pénteket. Utólag egy szava nem lehet rám miatta.
Tegnap mégis újrapróbálkoztam és meglepetten tapasztaltam a tizedik kicsöngést követően, hogy megtalálta a zöld gombot a kijelzőjén. Már épp gratulálni készültem hozzá, amikor felismertem Connor kuncogását a vonal másik végén. Az unokaöcsém úgy fest gyakrabban használja a telefonját, mint ő maga és vele ellentétben készségesen mesélte mikor lesznek otthon, illetve ugyanekkora lelkesedéssel tette le a hétpecsétes esküt, hogy egy szót sem szól a beszélgetésünkről az anyjának. Komolyan, néha elgondolkodom rajta ő vagy Megs-e az érettebb fejben.. Imádom azt a kölyköt.
Munka után még hazaugrottam, hogy egy gyors zuhanyt eszközöljek és átöltözzek, mielőtt a szokásos engesztelő ajándékkal indulnék hozzájuk: egy üveg vodkával. Connor-nak persze marad a narancslé, meg az a nálánál is nagyobb plüssoroszlán, amit haza felé megláttam az egyik kirakatban. A segítségéért cserébe megérdemli ezt a honoráriumot, ha helyes információkkal látott el és valóban otthon lesznek már hat órakor. Csak szokjon le a zsiráfokról.
Nem sokkal a megbeszélt után érkezem és a hónom alá csapom a sörényes jószágot, míg a másik kezembe az italos szatyrot kapom. A poharat ő állja – akár törni fogja, akár nem. Egy fáradt sóhajt hallatok az ajtó elé érve, mielőtt megnyomnám a csengőt. Ez az általa megadott cím, a postaládán egyelőre nem szerepel név, ami alapján hitelesíthetném az adatokat, de ezt betudom a költözéssel és az üzlettel járó sűrű napoknak. Nem, az utóbbi kapcsán egyetlen megjegyzést sem tettem neki, pedig milyen cifrát tudnék mondani ezzel kapcsolatban és abban nem lenne semmi köszönet. A hallgatásommal ellentétben, amit jobban tesz, ha értékelni kezd.
Itt vagyok és nem játszom a sértődöttet, hiába kellene tökéletesen tudnia az okát miért nem álltam be a tiszteletadók sorába másfél héttel ezelőtt. Jogtalan a hisztije, mégis én vagyok az, aki hajlandó volt lépni és olyanért bocsánatot kérni, amiért valójában nem is kellene.
Csak nyisson ajtót. A földre mégse tenném le a kitömött állatot.

Egy lépést hátrébb lépek, miután a bentiek tudtára adtam az érkezésemet. A kertváros kifejezetten nyugalmas résznek számít Seattle-ben, de nem számítok azonnali ajtónyitásra, úgyhogy legalább a ház szemrevételezésével lekötöm magam addig is. Az ablakok megközelíthetőségével, az ereszcsatorna rögzítésével, az emeletek magasságának megsaccolásával. Követem egy darabig a hátsó udvarra vezető utat, tetőn lévő antenna és kábelek találkozási pontját. A díszkerítésről tudomást sem veszek, a hülye is ki tudja kerülni.
Növekvő türelmetlenséggel lépek egyet jobbra, majd vissza. Balra, majd ismételten vissza, amíg nem hallok mozgást az ajtó túloldaláról vagy meg nem látom valamelyik szöszke fejtetőt kivillanni a lapja mellől. Épp csak fordulni volt időm és szemet forgatni, amint a gyorsan változó mozdulatból kikövetkeztettem, hogy ami az imént kinyílt, az kíméletlenül be fog csapódni. Nem termek ott, hogy kitámasszam a lábammal a bejáratot. Idegesít most ez a gyerekes játék, de nem fogom megerőltetni magam és elkényeztetni még ennél is több figyelemmel. Hova tovább: van több ennél, amire rá is szolgál? Eléggé úgy tűnt nem kér belőle egy héttel ezelőtt és ez nem változott azóta se.
- Az Isten szerelmére, nem untad még meg a sértődött szerepét, mi? – tisztában vagyok a válasszal, úgyhogy szándékosan nem hangosan teszem fel a kérdést, mielőtt meghallaná és ő maga is reagálna rá egy jó adag daccal. Önmagához hűen.
Megrázom a fejemet és közvetlenül a kulcslyukhoz lépek, hogy ha mégis kinyitná már odategyem a lábamat.
- Nem valami futár vagyok Megs, hogy az „add a cuccot és húzz” dolog működjön. Te is tudod. – nem emelem meg a hangomat, de tökéletesen kiveheti mit mondok. Ez egy egyszerű megállapítás volt az imént, akárcsak az, hogy egyelőre mindössze morgok a bánásmódért.
- Nyisd ki, ez a melák nem fér be az ablakon. – legalább azt vegye át meg a narancslevet, ha nem is enged be. Nem a „dög” szót használom, hiába furakodna elsőként a nyelvem hegyére a plüsst illetően. A kölyök előtt nem és mivel Megs az imént csapta rám az ajtót, minden bizonnyal a fülébe jutnak a szavaim.
A félfának döntöm a vállamat és ekként várok, majd leülök, ha a csomagjaim legjavától megszabadulok. Az üveget úgysem kapja meg. Az kint marad velem és ez sosem, egyik alkalommal sem volt vita tárgya egyikőnk részéről se. Ha már várni kellett mire a másik lenyeli a felfújt mérgét, legalább hadd igyon az a szerencsétlen, amelyik megtette az első lépést efelé.

Nem vagyok nyugodt, hogy a fenébe is lennék az? Utálom ezt a szokásunkat. Az elejétől a végéig, mert mindig csak arra emlékeztet az adott alkalmat megelőzően hányszor játszottuk már el egymással és eszembe juttatja hányszor fogjuk még. Lenyelem, ez van, de ez legyen az egyetlen szükséges rossz az életünkben. Ha tudnám mennyire nem így van.. Az arcomra van írva, hogy továbbra sem kívánom a hátam közepére, se máshova ezt az egészet, de az sem kerülheti el a figyelmét és igenis, tudomásul kell vennie, amikor kinyitja végre az ajtót, hogy a nagy részét magam is feldolgozom. Itt sem lennék, ha nem így lenne.
Összeszorítottam a fogaimat a türelmem gyakorlása közben, az állkapcsom már zsibbadni kezdett mire a megjegyzését elejtette. Szó nélkül hagytam, csak a szigorúbb tekintetem árulkodott a válaszról: „Hidd el, tudom.” A töményet, ami történetesen vodkát jelent a kedvéért – megint –, kiveszem. Az oroszlánt és a papírzacskót adom csak át, de mielőtt becsukná az ajtót odateszem a lábam.
- Maximum fél óra, Megs. – figyelmeztetem, de nem a távozási szándékomról. Fél óra múlva a mostani hangulatom a süllyesztőbe kerül, addig ha nem lép jobb, ha felkészül a következményekre, hogy talán komolyabb szavakkal fogok dobálózni, mint én magam is szeretnék. Nem jellemző az esetek többségében, hogy ezt előre közlöm: ajánlott a helyzet megfontolása.
Nem tartom fel tovább, egyből az utca felé fordulok, miután ellöktem magam az ajtóból és ledobom magam a lépcsőre. A bakancsom mellé teszem az üveget, nem bontom fel, előbb végig dörgölöm a képemet. Miért van az a rohadt érzésem, hogy megint én fogom elsőnek kimondani? Egy hosszú percig ezen kattogva nézek előre és amikor már az üveg nyakához nyúlnék, hogy letekerjem a kupakot, akkor hallom meg a hátam mögött az ajtó nyitását. A vállam felett nézek a hang irányába és a kölyköt meglátva egyértelműen jobb lesz a kedvem. Rá egyáltalán nem neheztelek, nem leszek akkora barom, hogy bármennyit is rajta vezessek le az anyja helyett. Hátradőlve kapom el tőle a poharat és oldalra felhúzott lábbal szentelem neki a figyelmemet.
- Kössz pajti. – a kezemet, pedig egyből pacsira tartom és megeresztek egy életre valóbb mosolyt is felé. Nem vagyok vak, látom mennyire csak a küszöbnél toporog. Ki is bukik belőle a miértje, amire csak egy „Mikor nem?” mozdulattal döntöm meg a fejemet. Az lenne újdonság, ha nem, de erre nem számítok különösebben. Harper. Ő is.
Lerakom a kőre a kihozott poharat és úgy döntök teljesen odafordulok Connor-hoz, ha már nem akarja Megs-et ennél is jobban kihozni a sodrából azzal, hogy kijön. Istenem..
- Ugyan, nem rád haragszik. Magára, amiért te bátrabban cselekedtél helyette is csak ezt nem ismeri be. – naná, hogy tudom eljut a füléig, amit mondok annak ellenére, hiába teszek úgy mint, aki bizalmasabb információt osztott meg. – Ahogy így összehúzza kicsit a szemöldökét. – próbálom leutánozni Megs arckifejezését.. Az eredmény, pedig kifejezetten röhejes, de ha a kölyöknek tetszik kit érdekel. – Igen, elég ijesztő. – végül igazat adok neki és a bátortalan kérdésére jó ízűen elmosolyodom. Drága húgom, ezt a csodát hogy hoztátok össze?
- Még szép! Valakinek meg kell szelídítenie. Nehezebb eset, mint anyád, úgyhogy nem lesz egyszerű feladat, de bízok benned. Tudom, hogy menni fog.  – tartom az öklömet, hogy az övének koccintásával elfogadja az ajánlatot. Ekkor fut be a testvérem is. Pont a legjobbkor, hogy megbontsa az alakuló félben lévő uniónkat.
- Csak óvatosan! – szólok a fiú után, de csukódik résnyire az ajtó és kerül át a másik oldalamra Megs. Nem, nem repesek annyira az erő befektetés gondolatáért, hogy máris megforduljak. Hallom az üveg csúszását, a szemem sarkából látom, hogy felém tolja, töltsek.
A vodkáért nyúlok és kussban teszem a dolgom, két ujjnyit töltök az övébe. A sajátomba egy kicsivel többet. A koccintás esetünkben marhára felesleges körére most sem térek ki, egyből beleiszom az orosz vízbe.
- Nem sajnálom, hogy nem mentem el a temetésre. – valakinek el kell kezdenie és minél jobban húzzuk, annál feszültebb leszek. – Nem bánom. Mindenki jobban járt vele. – hanyag, érdektelen módon dobom meg a vállamat. Míg mások földet szórtak, én köptem volna a sírjára. Ez senkinek sem hiányzott volna. Ez.
- Bocs, hogy nem voltam ott. – melletted, miattad, neked, érted. Nem cifrázom túl, sosem szerettem bő lére ereszteni a beismeréseimet. Ennek ellenére legalább elmorzsolom őket indokolt esetben. Haragszom rá, de se hülye, se teljesen érzéketlen nem vagyok: tudom ez az egyik ok az ő részéről.

Meglettem volna az üveggel is, ha Megs nem küldi ki a kissrácot a pohárral. Nem tudom, hogy szándékosan tette és az volt-e vele a célja, hogy megpuhítson, mielőtt összeszedi magát: lényegtelen, mert így is, úgy is sikerült neki egy időre az enyhülésemet. Kénytelen vagyok félretenni azt a dühöt, amit a vodkába kellene fojtani a legutolsó cseppig, mert nem akarom, hogy bármennyit is lásson belőle a kölyök. Látott már többet is, mint eleget.
- Bizony, elvégre felvetted a telefonját öcskös. Neki nem volt ehhez mersze, félt, hogy rossz fát tett a tűzre és ezt be kell ismerje előttem is. – nem akarom besározni a húgomat előtte, de talán így lehet a legjobban lefordítani Connor számára hogyan értettem. Igen, „is”, mert első sorban erre neki kellene rájönnie. Egyáltalán nem kellene szóvá tennem, mert nála jobban senki nem tudja mi miatt nem mentem el a temetésre. Rajta kívül tulajdonképpen senki nem tudja – tőlem biztos nem.
Ahogy nevetésbe kezd kiszélesedik a vigyorom és a könyökömet rádobom a felhúzott térdemre, hogy kényelmes támasszal kulcsolhassam össze a kezeimet.
- Még jó, hogy ezt nem hallja, mert élve felfalna érte a tekintetével. – aprókat bólogatok mellé. Nem nehéz elképzelni a látványt,  ami jelen pillanatban kifejezetten szórakoztat, de ezt csak Connor-nak köszönheti. Egyéb esetben az a nézés megtalálná a vetélytársát. Nem sokon múlik, hogy ez bekövetkezzen, amikor megjelenik Megs és beküldi őt a legújabb csúcsragadozójához. „Számíthatsz rám!” – az ideiglenes búcsúnknak ez válik az első lépésévé és nem erőltetem meg magam, hogy miután az ajtón belülre kerül: elhúzzam a számat, a szemem sarkából is kiűzzem arra a rövid időre a szőkét, amíg ledobja magát a verandára. Tőle is többször hallottam, mint a saját testvéremtől, így elcsodálkozom honnan tanulhatta el a kifejezést. Ez, pedig elég szar gondolati szinten is..
A helyfoglalást csendben, feszített állkapoccsal ülöm végig ugyanabban a tartásban és egyedül az üveg hangjára mozdulok meg, hogy levegyem a tömény kupakját, ami útját állja a kiöntésének. Enélkül azt hiszem sosem sikerült volna továbblendülnünk a problémáinkon. Mi nem követtük azt a normálisnak titulált családi példát, ahol mindent őszintén megvallanak egymásnak, megbeszélnek, hogy a konklúziót leszűrve legközelebb elkerüljék az ismétlést. Csak az őszinteség az, ami miatt nem kell senkinek sem félnie, azt kért és kéretlen formában is a másikhoz vágjuk. Most én kezdem.
- A tied. – határozottan javítom ki. Ez nem vita vagy megbeszélés tárgya, jobb, ha nem megy bele a témába. Attól, hogy elfelejtett gumit húzni és összehozott egy kölyköt még nem lesz apa figura. Csak egy barom, aki valamit szószerint elbaszott. Az nem nagy tudomány, diploma nélkül is megy, mint azt a példája mutatja.. Vele törődött, velem sose, szóval magasról szarok a vérségi kötelékre közte és köztem, ami máshol bármilyen kapcsolatot jelent.
Érzékelem, hogy felém fordítja az arcát és erős a gyanúm, hogy miért, de nem, sajnálom Megs, most még nem akarok odanézni. Ahogy megerősíti miért fogalmaztam meg a rövid bocsánatkérésemet növekedésnek indul a késztetésben, hogy mégis megtegyem, de egyelőre hagyom, hogy előrébb essen a fejem és hangosan távozzon a levegő a tüdőmből.
- Tudom, oké? Tudom. – ez az a pont, amikor a vállam felett nézek hátra. Két hosszú másodperc után. A hangomban lévő morgás nem neki szól jelen esetben, szólhatna, de nem olyan szemmel figyelem, mint aki ezt tényleg neki címezi.
Oldalra tartom a hozzá közelebb eső karomat, a pohárral a kezemben, hogy vegye a célzást, lehetőleg anélkül, hogy ki kelljen mondanom: most itt vagyok. Ennyit tudok tenni. Az időt nem tudom visszaforgatni. Ha tudnám sem vagyok biztos most benne, hogy megtenném a kedvéért.. Erős nő, bármennyire is elismerő és kegyetlen egyszerre a kijelentés. Ha rögtön nem esik le a tantusz koccintásra billentem a metszett üveget és csak ezután, hogy a maradékot egy szuszra kiittam fogok pozíciót változtatni, mellé helyezkedni. Nem tudom ő hogy van vele, de én újabb kört töltök magamnak, ha kiürülni látom a poharát úgy azzal a lendülettel kezdem az övével. Ez lesz az utolsó kezdeményezésem a nap folyamán. Látni rajtam, hogy komolyan féket kötöttem a nyelvemre, ami erre vonatkozik, mert ha valóban azt várja én legyek az, aki kérdez.. Mi után is érdeklődjek? Miért nem vette fel a telefont és hagyta odáig fajulni, hogy a kölyök segítségével kerüljem meg? Miért sejteti ez az egész azt, hogy kurvára nálam van a többségi igazság? Lehet, hogy tudom a választ oh, de még mennyire, hogy igen, viszont semmire nem megyek velük a fejemben és nem tudnék velük nem bunkó paraszt módjára előállni.. A kölyöknek köszönje, hogy visszafogom magam. Vissza tudom fogni, pedig valahol pont a kieresztés lenne a közös ivászat lényege.

Egyszerűen csak rádobom a kezemet a fejtetőjére, hogy a relatíve rendezett haját tegyem tönkre a gyermeki gondolatai helyett. Nem mondok semmit, kikényszerítek egy mosolyt és határozottan bólintok, mintha csak igazat akarnék adni neki. Részben ez így van, de nem édesmindegy, hogy beismeri-e vagy se, ha már rég belemart a másikba? Só a sebre ez a fajta hallgatás, viszont ez nem olyan dolog, amivel gyerekfejjel tisztában kellene lennie a kölyöknek. Basszus, rohadt jó, hogy még nincs tisztában vele..
A levegő hőmérséklete érezhetően megváltozik Connor beküldése után, nehéz eldönteni fagyossá válik-e az elfojtott mérgektől vagy ellenkezőleg, pont, hogy felforrósodik attól ahogy szikrákat hánynak közöttünk. Pengeélen táncol az eredmény egészen a megjegyzéséig. Szinte berobban a hangomtól a feszültség, amikor nem szégyellem nyíltan helyre rakni az apánk és a köztem lévő viszonyt. Tizenhárom éves koromban az a barom berakott egy boksztáborba „utolsó próbálkozás” címszóval, hogy majd attól biztos megkeményedek megtörök és végre olyan fia leszek, akire büszke lehet – hol normális az ilyen? Három kurva hét a nyár közepén, a beton erőteljesen nyomta fel a hőt, az edző meg egy szadista állat volt, akinek a legjobb helye sitten lett volna és akkora pofonokat osztott le, amiket apám is elirigyelt tőle. Sajnálom-e, hogy nem mutatta a szebbik felét nekem..? Fikarcnyit se, csak azt, hogy Megs-t ezzel a szellemiségével jóval nagyobb mértékben befolyásolta, mint kellett volna. Ennyire viszont mégsem lehet fogni a viselkedését. Felnőtt és emiatt haragszom rá. Lehetett volna annyi esze, hogy ha meg is fordult a fejében neheztelni rám legalább éretten megtartsa magának. Helyette a képembe kaptam a hisztijét és az a legröhejesebb az egészben, hogy nem hibáztathatom jobban annál, mint amennyire megérdemli, nem kenem rá a spanyol viaszt is. Nem egyszerű kiböknöm, de emiatt bocsánatot kérek tőle, nem pont ezért, csak egy részéért.
Azért, amit én észrevettem az ő oldaláról, míg ő az öszvéreket is lekörözve hagyta figyelmen kívül az enyémet. Neki hiányzik, nekem nem. Neki szüksége volt rám a halál hírének feldolgozásához, egy biztosabb pontra a szertartás idejére, nekem nem, nem volt mit megemésztenem. Én megkönnyebbültem. Nem mondom ki, sejtheti, de nem kell kimondanom, hogy bizonyosságot nyerjen. Csak a poharammal fogok jelképesen részvétet nyilvánítani, ami a temetésen lévő hiányomra irányul inkább és mostani jelenlétemre. A koccintás után egy fokkal, tényleg csak eggyel, de higgadtabban sorolok be közvetlenül mellé és kérdés nélkül töltök a tartott poharába egy újabb adag vodkát.
„Sajnálom, oké?”
- Oké.. – nem, valójában egyáltalán nem így gondolom jelenleg, de a bocsánatkérés és elfogadás lényege nem mindig az, hogy egyet is értsünk vele. Megvan a lehetőség arra, hogy hazudjunk és megtartsuk a valódi véleményünket. Nem fogom ennyitől eldobni magam, néhány szóról beszélünk az elmúlt időszakkal szemben, de oké, elfogadom, hogy sajnálja. Megértettem, később értékelni fogom, főleg, hogy nem kezd bele a helyzetét csak súlyosbító magyarázkodásba.
Előre tekintettem, nem őt figyeltem és csak egy pillanatra adtam be a derekam, hogy ránézzek. Egy sokat mondó másodpercre, mielőtt újból az utcafrontot álltam neki fixírozni. Nem egyből fog érkezni a megbocsájtás, de ez sosem volt így. Jönni fog, lehet néhány pohár múlva, amikor kiürül az üveg. Lehet néhány óra, nap, talán hét múlva. Egy hitetlenkedő fogszívással folytatom. Félrehúzom az állkapcsom és egy véleményt tükröző kényszermosoly is terpeszkedni kezd az arcomon. Most már felé fordulok.
- Nem azért Megs, de kétlem arra lennél kíváncsi mennyire megvetem annak a vállalkozásnak az Istennyugosztalta tulajdonosát, amit hamarosan át fogsz venni. – nem, nem újdonság: se tőlem, se tőle. – Eddig sem számított semmit a véleményem, mint annak megvoltak és vannak az eredményei mai napig szóval tudod.. – nem fejezem be a mondatot, a gondolatmenetet. Helyette meghúzom az újabb kitöltést. A vodka ízét továbbra sem szeretem, de legalább nem akarok közvetlen utána beszélni, amíg a számba gyűlő nyál nem rendezi a helyzetet.
Lehajtom a fejemet és sóhajtással egybekötve emelem fel, most már rá.
- Csak örülnék, ha nem vennél természetesnek, mint a napi újságot, ami mindig ott lesz reggelente a küszöbödön. – nem, mintha nem az lennék: természetes.. Amióta csak az eszemet tudom. - Ennyi. - nem az érdektelenség vezényli le a mozdulatot, erről van szó, ennyiről van szó nagy vonalakban, mert basszameg, semmi másról nincs szó csak arról hányszor helyeztem magam elé a húgomat és nyeltem le a saját szarjaimat a kedvéért. Erre meg ő képtelen volt rá, amikor kellett volna. Nem, amikor szerettem volna; amikor kellett volna.

Ahogy elfordítja a fejét csak a saját szavaira cáfol rá, mintha ő maga sem találná helytállónak a beszélgetésünkben a kalapból előkapott magyarázatát. Csak..?
- Igen, két teljesen különböző és ellentétes oldalról. – ha nem emeli rám a tekintetét nem fogom értelmetlenül keresni a tarkóján. A betonút egyik felfestett csíkját fixírozom helyette. Mióta is van ez így kettőnk között? Azt hiszem a születésétől kezdődően vagy valamivel előtte. Az új trónörökös, erre a mondatra kifejezetten emlékszem apánktól. Ő az egyik vízválasztó. A legnagyobb. Hányszor voltunk ugyanannak a szituációnak a két oldalán? Ssz, képtelenség mindet számon tartani. A kordon egyik és másik felén, ahogyan most is, csak néha felette, néha alatt nyúlunk át, hogy elérjük a másikat. Nem igaz, Megs? Oldalra sandítok a szemem sarkából és ha hangosan kimondanám, amire az imént gondoltam egyből tudná, hogy a mocskos üzletre vagy a drága férjére gondolok, de hallgatok róla, megtartom magamnak a véleményemet. A bátyjaként és rendőrként is. A törvény ezen és azon oldalán is, miatta.
Magam elé emelem a megürült poharat, miközben a felhúzott térdemre fektetem a karomat és csak kedvtelenül forgatom, ahogy annak a lehetőségét is, hogy még egyszer újra töltöm, de ezt végül elvetem. Anélkül is látom – és tudom –, hogy odanéznék: nem tudja mit mondhatna, a levegőben keresi a szavakat, amiket felhasználhatna. Az utolsó csepp itallal egyensúlyozgatok az üvegperemen és ez az életkép abban a pillanatban sem változik meg az utca túloldalon elhaladó számára, amikor szóvá teszi a félelmét. Legszívesebben káromkodnék, de időben ráharapok a nyelvemre, mert akkor is, amikor a legjobban mérges kellene, hogy legyek rá: itt vagyok. Mindegy lesz mindig is, hogy mit tesz, mert abban az átkozott helyzetben van, hogy ő az egyetlen, akim van.  A családom, bármennyire is kifacsart egy kifejezés ez az én értelmezésemben.
Nem mondok semmit és ránézni is csak akkor fogok, amikor elszakad a föld seprésétől. Egy másodperccel később nyújtom oldalra a poharat fogó kezemet, hogy az övét is odacsapjam az enyém mellé – tartom, ne aggódjon – és felállok. A jobbommal jelezve, hogy kapaszkodjon bele, felhúzom ültéből. Sóhajtással kötöm egybe a mozdulatot: kieresztem a gőzt. Elfogadom az ajánlatot, ha te is..
- Csak akkor, ha a mosogatásnál enyém a törölgetés. – világéletemben utáltam az első felét, ez nem titok. - Áll az alku? - ennyi elég lesz, csak lépjünk végre túl valahogy, mert úgy érzem minél tovább rágódunk a témán az indokától függetlenül: annál tovább fog tartani a túllendülés is. Az egyikőnknek meg kell adnia a kezdő lökést..
Leszek én.

Utolsó csepp a poháron, de nem az utolsó csepp a pohárban.. Volt már olyan elmérgesedett, féktelenül vörös ködbe burkolózó pillanatom, amikor azt kívántam bárcsak azután már ne lett volna több, de az sem volt több néhány ingerült fújtatásba forgatott percnél. Mindegy akarom-e vagy sem: a testvérem – és én is neki. Nem ölök több fogcsikorgató energiát abba, hogy szóban tovább boncoljam a megrágott és egyszer már kiköpött témát, a csonton bőven akad még konc, de látom rajta az ő gyomra kevésbé bírja, mint az enyém. Ez valahol elég szarul veszi ki magát és egy cseppnyi jó érzéssel sem tölt el, hogy ennyire túllöktem a komfortzónáján, hogy a szónak sem maradt helye a nyelve hegyén.
Mély lélegzetvétellel gyűjtök erőt és marom el tőle a töltetlen poharát, amit felállva a kéznyújtásom követ. Lenyelem a további mondatokat, hagyom, hogy értelmük éles széleit dörzspapírként finomítsa a bent tartott feszültségem és a megtett gesztus kettőse. Szeretném mielőbb felejtésre bocsájtani ezt az egészet, hogy ne kelljen még többet a nyakamba vennem.. Neki se. A beleegyezése és az azt követő mosolysarok kialakulása emiatt is eredményez csak egy rándulást a számnál, miközben felhúzom a veranda padlójáról. Kezdetnek megteszi, kezdetnek tökéletes, kezdetnek kecsegtető és könnyebbséget okozó egy árnyalatnyival.
- Eldöntve. – a felajánláson nem gondolkodom sokáig attól függetlenül, hogy csak akkor adom meg rá a választ, mikor már a küszöb másik oldalát tapodjuk és becsuktam magunk mögött a bejárati ajtót. Ahogy a húgom felé fordulok tisztábban látom a kissrácot is, ahogy az új birkózó partnerének erejét próbálgatja.
- Segítek, úgyis alul maradnék, ha most közéjük mernék állni.. – megvonom a vállamat, mintha csak beletörődnék az esetleges sorsomba a vereség nyílt elismerésével, de nem kell magyaráznom: a kölyök most abszolút megvan nélkülem, az egyetlen seb, amit beszerez az az oroszlán műanyag bajsza miatt lehet.. Mi még frissen nyalogatjuk a feltépetteket.
Az új házat csak futólag nézem meg magamnak az idegensége okán, a konyhában amúgy sincs rá különösebb szükség: a hűtőt felismerem, a munkát, pedig rábízom Megs-re, hogy mit ad nekem, amivel hozzájárulhatok a kaja gyorsabb elkészüléséhez. A pohár a mosogatóban, az üveg a frizsiderben végzi, valamilyen gyümölcslé takarásában – ekkor ér a megjegyzés. Cinkosabb tekintettel fordulok rá.
- Nem tudom miről beszélsz. – nem azért hoztam magammal a plüssjátékot, hogy megnyerjem magamnak Connor-t vagy átállítsam a sötét saját oldalamra. Rég nem láttam, még mielőtt ott hagyták maguk mögött az előző házat és vele együtt minden mocskát mást. „Üdv Seattle-ben!” ajándékként tekintek rá, amitől azért a vállamra felkapva elrabolom, amikor a terítésre kerül sor.
A csatabárd, pedig valóban kint maradt az este hátralevő részében.

// I think it's time to start a new one sis'. I loved it as always. <33333 //

Épp a lefőtt kávét veszem ki a gépből. A reggeli újság mellé tervezem egy nagyobb bögrével, cukor nélkül, feketén, hogy annak kíséretében böngésszem át volt-e változás az árfolyamokban vagy a tőzsdén, ami az infláció szolidaritását jelentené, egyúttal a piszok mód megugró lakásbérleti díjak mérséklődését, de a tízperces tervemet felbolygatja a telefon csörgése. Ne, nem megyek be előbb.. A kijelzőn szerencsére – vagy se – nem a főnököm neve világít. A húgomé. Kissé szkeptikusan fogadom a hívást és végigdörgölöm az arcomat egy rövid „Igen?” megerősítést követően, amikor a nevemet mondja. A koffein szükségtelenné vált a következő másodpercben; teljesen felébredtem a lényeg közlésétől és összeszaladt szemöldökkel hallgattam a folytatást. Szó nélkül. Nem tagadom, feszültebben az eddigi hangulatomnál és mert a hangja a magyarázat érkezését jelezve marad a levegőben. Telefonban meg különösen nem vagyok beszédes.
- Persze, azonnal megyek csak mondd hova. – mialatt a tartózkodására vonatkozó információt közli már félúton vagyok a szekrényhez, gönc címszóval kikapni egy egyszerű pólót és farmert a helyéről, hogy ne kelljen sokat vacakolnom; az elsőt, ami a kezem ügyébe kerül. Az iratok szokás szerint a kocsikulcs mellett - az időjárással nem törődök, egy kis eső még senkinek sem ártott -, a legnagyobb akadályt a cipő felvétele jelentette. Egy perc, és ajtón kívül vagyok sms-t pötyögve az este házon kívül lévő Jacks-nek, hogy sanszosan teljesen elkerüljük egymást a műszakom előtt.
A sugárúton kialakult nevetséges dugót sikerül kijátszanom, hála a rádión keresztül érkező súgásnak és a kevésbé forgalmas utcákat használva. Kilóméterben hosszabb, időben rövidebb és nem sokkal futok túl a negyed órán, mire a műhely elé érek. Hangosan szívom a tüdőmbe a levegőt, amikor becsapom az autó ajtaját és bezárom a fedett feljárón hagyva – szóljon csak az a szerelő, amelyiknek nem tetszik, hogy esetleg eggyel odébbi helyre kell terelnie a beeső vendéget, igazán leszarom jelenleg, ha bajuk van. Egy pillanatra azt hiszem pont azért jön az egyikőjük az olajtól csutakos képével, de csak az iroda felé bök, hogy jelezze; ott lesz Megs. Nyújtott léptekkel érkezem meg és ajtónyitás közben kopogtatok a falapon. Persze, hogy mindegy érkezik-e belépési engedély vagy se.
- Mi történt? Nem lett volna jobb mentőt hívni? – nem, nem azért kérdezem, mert baj, hogy hívott és ezt nem is kell magyaráznom neki, tudom, hogy tudja. Inkább az aggodalom. Nem szokott bolhából elefántot csinálni elefántból bolhát viszont.., elsőként vesse rám a követ, hogy bajt merek feltételezni, amihez nem biztos elegendőnek tartom magamat. A hideg borogatással kezelt, elsápadt arcát látva, pedig csak erősödik az ezzel kapcsolatos véleményem. Odalépek közvetlenül mellé, hogy ha fel akarna ülni vagy valóban annyira rosszul érezné magát, de makacsul elutasítaná a kórházba menetelt, akkor segítő jobbot nyújtsak, míg a helyzet ismertetésére várok. Egyelőre türelemmel, nyers érdeklődéssel, amit nem kell részleteznem mi faragott ki..

Az ajtót alig lököm beljebb, amikor meghallom a kopogásomra válaszoló engedélyadást. A bent fogadó látvány nem tölt el jó érzéssel, egyáltalán nem és egyből rá is kérdezek nem-e lett volna célszerűbb szakszerű segítségért folyamodnia helyettem. Elég szarul fest, amin a kanapé mellett trónoló vödör képe nem javít szemernyit sem.
- Megzuhant a vérnyomásod? – a hányinger nem valami jellemző tünete a dolognak, de elsőre ez jut az eszembe, miközben bólintok. Ha nem szükséges kihívni az ambulanciát legyen, haza viszem, de azért nem verem ki a fejemből a lehetőséget, főleg nem, hogy az ülésbe segítésnél már összébb szaladnak a szemöldökeim a látványos erőgyűjtése láttán, amit azért eszközöl, hogy ne dőlöngéljen. Nem emlékszem hirtelen, hogy volt-e már hasonlóra precedens most nem ugrik be vagy nem akar előjönni a tudattalanomból, de nem reagálom túl vagy gondolom tovább. Biztos megint terjed valami vírusféle. Nem lenne szokatlan.
Érzem az erőtlenséget a fogásában, úgyhogy más megoldást javaslok. Egyszerűbb lesz mindkettőnknek.
- Várj. – hajolok lejjebb, hogy a derekánál és a térdhajlatánál fogva tartsam meg. Kifogása lehet ellene, de az nem jelentené azt, hogy helyet is adok neki és hagyom majd a saját lábán elbotorkálni az autóig, még támolyogtatással is.
- Kapaszkodj meg. – ha biztosan mintha jelenleg ez opciónak tűnne önerejéből.. lóg a nyakamban, akkor fogok kiegyenesedni, hogy a közben félig becsukódott ajtó rését a lábammal rúgjam szélesebbre, amin kényelmesen, ügyeskedés nélkül mindketten kiférhetünk. Közelebbről megnézve viszont megint visszakanyarodnának a gondolataim a kórház vonalára, de újból biztosít; szükségtelen, nem kell. Oké, de ha rosszabbodni fog a következő lebeszélési próbálkozása nem fog meghatni – jobb, ha tudja.
A kocsikulcsot nem a legegyszerűbb előhalásznom ebben a helyzetben, arra Megs-t kérem meg, pont azon az oldalamon van, amelyik nadrágzsebembe csúsztattam, így nem kell nyújtózkodnia sem utána. Miután feloldotta a zárat nem lesz probléma az anyósülésre betenni, kevesebb időt vesz igénybe, mint maga a jármű kinyitása. Nem erőltetem a motor indítása után, sem út közben a beszélgetést. Fél szemem azért mindig rajta van és nem nehéz észrevenni a finoman vett kanyarok is mekkora kihívást jelentenek neki, így ahol tudok próbálok másik utat választani. Kevesebb zökkenővel.
Az eső még mindig esik, amikor a ház elé érve szinte kivágja magát a kocsiból a húgom, hogy a legközelebbi kukát célozza meg.
- Öhm.. – még a sofőrülésből figyelem a rosszullét elejét, de a kesztyűtartóhoz nyúlok zsebkendőért. Ez még jól jöhet, ha már az eső nem fogja lemosni a nyálcsíkot és a gyomortartalmát a szájának széléről. Esernyőt már nem tudok tartani a jelenethez. Nincs.
- Őszintén értékelem, hogy kibírtad idáig. – paskolom meg a hátát és adom át felhasználásra a csomag zsebkendőt, mintegy vissza nem térítendő szolgáltatást. – Mióta van meg különben? – már a rosszullét..

A valami olyasmi mögé nem képzelek semmit, azt végképp, hogy pontosan tudja mi az oka a heveny rosszullétének. Pedig később mennyivel többet fog képviselni az a rövid mondat.. Fejbéli forszírozás nélkül lépek közelebb, hogy végezzem a dolgom, amiért idehívott; segítsek hazavigyem. Kérdezés nélkül, de nem elefántként a porcelánboltban csúsztatom a térdhajlata alá a karomat, valamint a dereka mögé a másikat és hallom ugyan a kötelezően elvárt ellenkezésének hangját, de eleresztem a fülem mellett.
A figyelmeztetésnek is beillő megjegyzésére elvigyorodom.
- Nem, mintha lenne hova strigulát húzni a megható jeleneteink miatt. – ez az igazság és nem érzem, hogy egy felhánytorgatással vetekedő hatása lett volna – vagy tartalma. Hogy ezen felül.. A magam részéről ennyivel túllendülök a témán és az irodájában hagyom, amikor kilépek rajta, ügyelve ne verjem be a lábát az ajtófélfába vagy az autóhoz vezető úton valamilyen kiálló gépbe.
Kifejezetten komikus a helyzet ellenére, hogy az autóút végigvergődése után egy pillanatra kicsattanó állóképességgel vágja ki ajtót a szemetesig. A kárörvendést elhagyom, mert változatlanul forgatom a gondolataim között a kórházi ügyelet lehetőségét, ha rosszabbnak ítélném a tüneteit, mint amiket egy nagy alvással és pihenéssel egymaga orvosolni tudna. Húzni szoktam a szám, ha szökőévente egyszer el kell mennem az orvoshoz, mert annyira szarul vagyok és az ilyen esetekben, kivétel nélkül hozzám vágják, hogy előbb kellett volna hozzájuk fordulnom.. Nem kell messzire mennem a döntés megalapozásához. A jogosságához; testvérek vagyunk. Gyors törléshez nyújtom át a zsebkendőt, amiért nem várok köszönetet és akként is teszek, mintha semmi nem hangzott volna el tőle. A kimerevedett tekintetét viszont nem tudom hova tenni ezután. Értetlenül állok vele szemben és a vállam mögött fordulok hátra, hátha az utca másik felén látott valakit vagy valamit a reakciójának alapjául szolgálna.
- Mi az? – végül hangot adok neki és beismerem, hogy elképzelésem sincs miért vágott olyan riadt arcot. A kérdés lett volna..? Ugyan már. A felvetésre röviden bólintok és bekapcsolom a riasztót. A verandára érve egy gyors mozdulattal utasítom ki a hajamból a beléfészkelt vízet, mégse az előszobába kelljen – „zavartatom” magam ennyire ez ügyben, hogy ez mégis az ő háza. Zsebre tett kezekkel várom a folytatást, mert éreztem, hogy valami nagyobb lélegzetvételűbe akart kezdeni és evégre akart nagyon bejönni. Vagy nagy részben emiatt. A magyarázkodása érthetetlen bonyolultsággal kezdődik és ennyiből rég tudom, hogy rohadtul nem fog tetszeni, amit mondani fog, különben nem apellálna körítésre, mégha annak fele önmagának is szól, nem nekem – az arcomra, mint általában mindig: most is rá van írva.
Szellemet látott. Valami ilyesmi.. Mi a faszom..? Nem, tökéletesen hallottam, de a lehető legkevésbé szeretném, hogy megerősítés érkezzen rá. Jobb szeretnék egy cáfolatot, egy április elsejei szar vicc bejelentést. A legutóbb is gyönyörű vége volt, de azóta még több víz folyt le a folyón.. Örülök-e? Egyértelmű. Nem. Képtelen vagyok.
- Feltételezzem, hogy ki az apja..? – vagy elmondod te és a következő válasszal lenyugtatsz.. Persze. A nagyobb lélegzetvételtől már látványosan jobban megemelkedik a mellkasom a rengeteg másik apró jel mellett, amik egyértelműen a feszültség jelei. Azt egyelőre még figyelembe sem veszem ráadásul mennyire rossz helyen támaszkodik meg, ezzel elállva a kiutamat.
- Feltételeznem kell..? – levegővételnyi szünettel az előbbi után tolom a kérdést, ha nem válaszolt rá azonnal.

Nem hiszem el. Baszd meg, egyszerűen nem. Kiroppantom az ujjaimat és visszafogom a mozdulatot, szinte visszarántom, amikor a jobb tenyeremet emelem, hogy abba temessem a gondolataimat tökéletesen tükröző arcomat. A tekintetem felszegem és összepréselem a szám. Legutóbb kibukott egy lotyó megjegyzés, de most mit mondhatnék..? Nem, ennél jóval idegesebb vagyok, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni közvetlenül a megerősítés után. Csak egy néma baszd meg volt, amit a levegőbe leheltem – ami ezek szerint nagyon is megvolt..
- Szóval jött a megbeszélt időpontokban, hogy találkozzon Connor-ral. Utána – vagy közben – a lenyomtatok egy – vagy több – menetet és ment, mint aki jól végezte a dolgát.. Gondoskodott a fiáról, gondoskodott anyuról. – megugrik a szemöldököm ahogy visszaemelem a tekintetem Megs-re. – Mindenki boldog, huh? Milyen cseszettül kényelmes. – ha a hangszínem nem árulkodna a napnál is világosabban arról, hogy legszívesebben elhánynám magam, hát ott van az arckifejezésem. Eddig a feszültség elnyomása és a sima nemtetszésem íródott ki rá főként, most viszont egyenesen olyan, mintha nem is rá néznék.. Kurvára elegem van abból ahogy sorra elcseszi elbassza az életét és mereszti a tányérszemeit, mint aki fel van készülve a következményekre, holott egyáltalán nem.
Észre sem veszi, mi? Annak a szarházinak a vállalkozását vezeti, átvette, a piszkos ügyleteivel együtt, mert látom. Meg szoktam nézni, hogy a régi ügyfélkörből vissza-visszajárnak-e. Emlékszem a rendszámokra, az autóik típusára, a képükre, ahogy kiszállnak a kocsijukból és egy némelyik priuszára is. Ez a másik meg..
- Vagy azóta már kénye kedve szerint jár és akkor húzza ki a lábad alól a talajt, amikor csak akarja, mert épp elfogyott a pénze..? – oh.. Ennek apropóján. – Jah bocs, nincs minek elfogynia, mert a nyilvántartás szerint még mindig munkanélküli. – fasznak fogom véka alá rejteni, hogy folyamatosan ellenőrzöm a rendszerbe felvitt adatokat arról a szemétládáról. Nem felejtettem el, hogy miért tette ki a szűrét.. Hiába ráztam le aznap este, nagyon is élénken él bennem a tudat. Mi van, ő meg ignorálja, ha a combja közé nyúl..?!
Közelebb lépek. Lenyugodtam-e? Enyhültebbek, netán kedvesebbek lettek-e a vonásaim? Nem.
- Csak egy kérdésem van még: most legalább beterveztétek?  – öt éve a nászutatok gyümölcse.. Rémlik? Igen, álljon el az útból és engedjen ki. Most. Teljességgel leszarom, hogy nem én vagyok az, akinek jogában áll ezt a kérdést feltenni és neki szegezni..

A fokozatosan átrendeződő arcáról nem esik nehezemre leolvasni a haragot, amit a neki nemtetsző szavaim váltotta ki belőle. Tudom mivel állok szemben, de ahogy tudja ő, úgy én is – ahogy őt sem fogja érdekelni később a véleményem, úgy az ő reakciója sem engem jelenleg. Persze, foglalkozzak még azzal is..? Emelje feljebb az állát, ha attól magabiztosabbnak érzi magát, miközben a lábaiban még ott van a hányingerből hátra maradt remegés és a biztos támasz a háta mögött. A legtapintatlanabb az a horkantás, amit rögtön kiosztok ahogy szóba hozza nem csak a kölyöknek van rá szüksége. Valóban..? Pontosan miben is van a hasznára? Pénzt hoz a házhoz? Talán érte megy autóval, amikor vészhelyzet van vagy fel tud mutatni bármi érdemet az elmúlt években, legfőképp azóta az este óta, hogy hullarészegen hazaállított? Kurva nagy szüksége van rá, tényleg. Nem tudom komolyan venni, a beismeréssel csak nevetségesebbé teszi a helyzetét. Egy erőltett, vigyorba hajló szájelhúzást kivív vele.
- Váo, tele van érdemekkel és erényekkel most hogy mondod. Példát kéne venni róla. – élesen csúszik oda a megjegyzésem, mint a forró víz alá tartott kés a vajba.. Fogjam vissza magam és fejezzem be, miközben játssza a felnőtt nőt, aki éppen csak a fától nem látja az erdőt? Hülye liba, bassza el ahogy ő akarja és egymaga kaparja majd össze a sok romot, amit az a baromarcú maga mögött hagy.
Az előbbi feszült testtartásom semmi ahhoz képest, amilyen azután lesz, hogy elhagyta a száját a saját védelmét szolgáló kommentár.. Egy hosszú másodpercig meg sem mozdulok, de nem kell zseninek lenni hozzá, de még a testvéremnek se, ha látná a tekintetemet egy kívülálló – elpattant a cérna. Ahogy előrébb lépek azt egészen közelre teszem, az izmaimat nem tudom hova tovább feszítem, nem tudom már hova elvezetni a hatványozással kezelt indulataimat.
- Baszd meg! – a káromkodással egy időben vágok bele mellkasának magasságban az ajtóba. Mellé, persze, hogy mellé, csak a lendület szele fogja megcsapni és a megdörrenő ajtólap fogja jelezni számára a most következő felszólításom előtt mennyivel tanácsosabb lenne félre állnia. Soha, semmilyen körülmény között nem ütném meg, de most olyan közel áll hozzá amennyire csak lehet..
Végeztem, megkapja azt az utolsó kérdést és én elhúztam. Csinálnak, amit csinálnak. Csak ne lepődjön meg, ha a legközelebbi esetnél, ami a műhelyt illeti például nem én fogok kimenni, hanem olyanvalaki, aki alaposan ellenőrzi a bentieket is.. Lényegtelen és nincs is több hozzá fűzni valóm. Megragadom a kilincset és lenyomom, függetlenül attól gyorsabb voltam nála egy fél szekundummal vagy se, így nem lesz valami finom az az ajtónyitás.
- Nehogy úgy járj, mint anya, miután majd nagyon bepiál az egyik este.. - rakja össze baszd meg. Igen, az lesz a válasz a benne felmerülő kérdésre, ami a legkevésbé sem fordult meg az eddigi évek alatt abban a csodálatosan szőke fejében, mert annyira rajongott azért a faszért. A küszöböt félig átlépve ejtettem hozzá a szavakat és nem foglalkozom vele valójában mit is vágtam hozzá, milyen hatással lesz rá vagy mennyire zavarja össze. Ha utánam is szól teljesen süket fülekre fog lelni. Nem leszek ott meghallgatni. Hangosan baszom be a bejárat lapját, ha a zár diója el is törik majd kipostázza róla a számlát, ha akarja, de leginkább csináltassa meg gyermekeinek apjával..