Elliott Avenue

- Akkor már mindegy lenne - mosolyodom el, mintha olyan lightos dolgokról diskurálnánk, hogy miért raknak az Orgazmus koktélba ananászt. Vagy azt valami más tejszínes löttybe teszik? Nehéz ügy, ugyanis a mai éjszaka folyamán túlságosan sok koktélon estem át, semmint meg tudnám számolni. Még hadoválunk egy sort, de érzem nyelvem hegyél a legutóbbi édeskés piámat, bár már nem dereng, melyik lehetett, pedig innék még belőle egy pohárkával. Sebaj, marad a legkézenfekvőbb választás, amit minden második bige cipel.
- Már miért harapná le? Túl kemény az hozzá - forgatom meg a szemem, bár tény, nem nézném ki Elijahból, hogy összerak egy pöpec kis tutajt, hát még, hogy elhajózzon vele idáig. Teljesen irreális, ezért félre is teszem a gondolatgombócot. Azért nevetek vele, mert mókás a kép, ahogy evezni próbál Jim mellett. Bár lassan már minden olyan rémesen vicces, hogy csoda, nem hempergek tőle a parkettán.
- Nem alszom, csak pillogatok a válladon. - Ami amúgy a karja, mert a vállához teljesen ki kéne egyenesednem, ha fel akarnám érni, de most nem akarom. Tulajdonképp, mit is akarok? Ja, igen. Inni, meg hát ott van a haditerv. Homályosan még dereng, de azért kezdem rossz néven venni, amiért ekkora egy Grinch. Ráadásul pont ő, aki minden második nap szétzülleszti a fejét, nekem meg mi marad? Na mi?! Hát... sok minden más, ami... nem ennyire, hogy is mondjam? Meglenne ám rá a szó, csak közben elejti a szopást, így kitágult tányérszemekkel bámulom az arcát. Azért nem kapok szívrohamot, mert valószínűleg csak belefulladtam a kontextusba, meg hát... csak hát...
- Jelölt? Az van egy jóóó ideje - válaszolom elégedetten, de nem esik ám le, hogy tán nem pont neki kéne ezzel eldicsekednem. Igazándiból a barátnői koszorúmon túl senkinek, csak hát ez most úgy elpárolog, mintha abszolút nem lenne vele semmi probléma. A felhozatalt nem kommentálom, elvégre rajta túl nagyon nem néztem meg másokat, meg mindenki olyan lapos, hogy maximum táncolni lenne velük kedvem, de azt nagyon. Egészen addig, míg ki nem üt a piába kevert forróság, meg keze, ahogy magammal rángatom, miközben úgy viselkedem, akár egy hisztikirálynő. Végül azért sikerül betámaszkodnom az ablakba, amitől jobban leszek, felszabadultabb is, aztán majd ugye jön a béna letargia.
- Talán, mert nem adom akárkinek! De akinek adnám, nem számítana, hogyan venné el! - vágom rá, mert ez így van. Még részegen is. Jó, az, hogy valaki tapizta a seggem egy dolog, elvégre csak félre is nyúlhatott, vagy valami. De azért az csak feltűnne, ha lenyomná a nyelvét a torkomon és már nem lenne rajtam bugyi. Vagy valami ehhez hasonló boxban ébrednék, így hát kár is ezen őrlődni. Helyette összekaparom az egyensúlyom és olyan kecsesen járulok elé, amennyire csak az fizikailag lehetséges. Az "és" után meg jön minden. A hangulatingadozás, gyötrő titok, meg banális panaszáradat, ami valójában nem is panasz, mert egyiket se bánom, egy percig sem. Talán közbeszól, nem tudom, teljesen lefoglal a bevezetőm, amivel végül rá akarok térni a nagy vallomásra. Fejben összerakom, már amennyire a koponyámban élő ingovány engedi, és ki is bökném ilyen baromi hosszú idő után azt, amit már rég kellene, csak hát... mint mondtam, a szerencse ma sem mellettem bástyázik. Inkább... nem is tudom.
Hirtelen kínosnak érzem az egészet, a huzattal együtt arcon üt a tény, miszerint mennyire szerencsétlen is vagyok, ezért inkább kisétálok az ajtón, ügyet sem vetve a további beszélgetésükre. Vagyis, ami majd követni fogja. Össze is ugrik a gyomrom, ahogy tenyerem az ajtóra feszül, majd úgy lököm el, hogy egyből körém csavarodik a hideg.
- Végcél pipa - mormogom az orrom alatt, míg ütemesen bőgöm tovább és kizárom a környezetem. Egész prímán menne a dolog, ha valaki a vállam után nem kap, és olyan gyorsan történik minden, hogy meglepődni sincs időm. Így még a randa képem is láthatja, és bár a sminkem vízálló, attól még nem lehetek túl fasza látvány. Arcom elé is kapom a kezem, ne bámuljon már. Itt ez a csini ruha, meg príma haj, erre tökre rontom az összhatást.  
- Nem történt semmi. Hagyj békén... - fordulok el, mert tényleg kezd gáz lenni, de azért fűt az alkohol, így különösebben nem érdekel, hogy rám dobja a kabátját. Legszívesebben hozzá vágnám, de én nem teszek ilyet mert... miért is? Hát, most megteszem!
Végül mellkasáról az aszfaltra esik a bőrdzseki, na, nem mintha bárkit is meghatna a dolog. Sőt, a cigizők egymás poénjain röhögve sétálnak el, a párocska meg pont beleszarik a világba. Nyilván, nekik aztán halálmindegy, mert ők épp kurvaboldogok!
- Biztos, most jót röhögsz rajtam! - szikrázik belőlem a gúny, ahogy a saját tehetetlenségem forgatom méreggé, és ki mást támadnék vele, ha nem pont őt? - Hogy milyen hülyén nézek ki, mennyire nem vagyok vonzó, és úgy viselkedem, mint egy ovis! - Ami egyébként tény, de ezt már csak magamban jegyzem meg, ha minimálisan elül az ideg. De hát ott még nem tartunk, mert cipőmmel hevesen kopogok a földre. Hű, de pipa vagyok!
- Egyszer te is kínosan érezhetnéd magad előttem! - küszködök, aztán olyan hirtelen ér el a felismerés, mintha villanyt gyújtottak volna a fejemben. Azta! Megvan a haditerv; mert visszajött. - Hát majd MOST! - mutatok az orrára, fejemen éles kihívással, sőt, még a lelkem mélyén sátánian röhögcsélek is, pedig teljesen abnormális az egész. Nem úgy volt, hogy épp utálom, vagy valami? De akkor már nem tudja az agyam, mit művel a testem, mert a megszemélyesített idiotizmus hozza működésbe, amit általában akkor érzek, ha tétje van. - Fogadjunk, hogy ezután tök szarul fogod magad érezni! - jelentem ki határozottan, aztán megint belemarkolok a felsőjébe, hogy lejjebb húzzam, és közben a kabijára is ráállok, de az már a legkevesebb, mert nyernem kell és pont. Megint közel van, megint kedvem volna elrohanni, de... eszembe jutnak apu szavai, amikor a sráccal heccel, meg, hogy "Nyuszi vagy, McFly!" és én nem leszek nyuszi! Nem, csak... izé. Igazándiból már nem is olyan jó ötlet az egész, meg hát nem is igazi fogadás ez, mert bele se ment, meg minden. Különben is kezdek fázni, benn meleg van, és a barátaim is várnak, biztos már keresnek is, hehe. He... hehe... szóval visszalépnék, de úgy idegből, csak ugye a kabát, meg a cipősarok egymásba akad, minek hála billen az egyensúly, és sikeresen dőlök bele.
Egyébként lazán háríthatnám. Mondjuk megtámaszkodom a mellkasán és erőből lököm el, vagy csak szimplán félrehömbölgök, de ott pattog a "Nyuszi vagy, McFly?!", amitől zuhanás közben nagyjából ötször kikészülök. Szóval elkapom a felsőjét, lerántom a képét, hogy megint egy vonalban legyünk, majd határozottan csókolok rá a szájára. A lendületnek hála kicsit összekoccannok a benne feszengő fémmel, de aztán már nem is érdekel, ahogy lényegében... megcsókolom a legjobb barátomat, akit pisis korom óta szeretek és eddig sose volt merszem hozzá.

TE JÓSÁGOS HARASZT! Ugye... nem? Ugye?!Ugh.
Most vagy behányok, vagy beájulok.
Végül az utóbbi nyer.

- Találtál valakit? Nem is mondtad. - kapom fel kissé meglepetten a fejem, aztán megvonom a vállam. - Bár baszott rég találkoztunk.
Azért nem várom el, hogy az egész életéről smsekben számoljon be, meg történetesen az se zavarna, ha nem érezné úgy, hogy ez rám tartozik. Nem mintha nem bíznék meg benne, de én sem érzem szükségét, hogy minden csajt megemlítsek, akivel kúrtam. Ha valaha lenne valami komoly, akkor valszeg elmondanám neki. Pláne, hogy a kapcsolatokhoz szart se értek.
Arra eszmélek fel, hogy megint a privát boxban kötöttem ki egy csajjal, és ismételten a szex a téma. Általában mondjuk nem beszélek ennyit.
- Akkor se, ha szó nélkül megkúrna, aztán itt hagyna a falakkal? - vonom fel a szemöldököm, kicsit olyan, mint a kétségbeesett rajongóim. Az oké, hogy baszottul nem lesz mindig gyertya meg romantika, de azért ennél lehetnének magasabb igényei. Amíg ezen elmélkedem, már elém is ér, és jön a fekete leves, amivel nem tudok mit kezdeni. Igaza van, el vagyok baszva, mindig is el voltam. Azonban kétlem, hogy ez lenne a mondandója lényege, elvégre ő az egyetlen, aki eddig sem rótta fel ezt nekem. Persze valakinek ezt is el kell basznia, és mire utána megyek, már csak egy didergő, síró lányt találok. Nem mintha ez lenne az első alkalom, de még mindig nem tudok vele mit kezdeni, pláne, hogy tudom, valahogy az én hibám az egész. Ismét. Sóhajtok, ahogy a dzseki lepattan mellkasomról, de nem nyúlok utána, van vagy ezer, nem számít.
Legalább a folytatás megérkezik, és az ereje is megvan, ami némileg megnyugtat. Minél hangosabb a számonkérés, általában annál kevésbé komoly a helyzet. Kifejezéstelen arccal várom, hogy a végére érjen, én már csak tudom, hogy az ilyesmit ki kell adnia magából... bár másnak biztos nem hagynám. Nem mintha egyáltalán nem hatnának rám szavai.
- He? - kezdem úgy érezni, hogy ez megint egy részeg hablaty, amiből éppen csak a lényeget hagyták ki, mert elbaszottul nem értem, hogy most mi van. Miért akarja, hogy kínosan érezzem magam előtte? Ezer éve barátok vagyunk, mi a faszomért érezném magam kínosan?
- Beszéjjé' má' érthetően. - vetem oda, bár már kezd befagyni is az agyam, reflexszerűen kapom el a derekát, ahogy felém esik, de ez persze nem állítja meg, és a mozdulat közepén mintha már szándékossá is válna a dolog, legalábbis a smár, az biztos az. Eltart egy pár másodpercig, míg az agyam dekódolja, hogy mi a fasz van, és bár reflexből visszasmárolok, hirtelen állítom meg a mozdulatot. Eltolnom viszont már nem kell, mivel beájul. Mi a faszom van?! Lehet nekem is megártott már a pia... viszont lehajolva hozzá, még érzem a lélegzetvételét, szóval csak felmarkolom, és elindulok befelé vele, miközben próbálom felfogni, hogy mi a fasz történt. Mer' ez kurvára nem véletlen volt... és egyáltalán mitől ájult be? Ennyire azért nem smárolok jól. Tököm ki van az egésszel, hogy már semmit nem értek ma. Azt hittem, ezt a témát már jó pár éve tisztáztuk, erre most a fél clubbon átgyalogolok az ájult Mimivel, és szétvet az ideg. A korábbinál is elbaszottabb ez a buli...

A fejfájás ezúttal elmarad, de szokás szerint a gyomrom korgása ébreszt, vakarózás közben fordulok le a... a kanapéról. Faszom. Mi a szart keresek itt? Nem túl halk káromkodás kíséretében tápaszkodom fel a padlóról, és körbenézek, de egyelőre sehol semmi mozgás. Igényel még egy fél percet, hogy leessen, azért vagyok itt, mert az ágyam már foglalt, méghozzá az ájult Mimit dobtam bele. Nem túl tiszta, de mintha ordibáltam volna Jimékkel, úgyhogy nagyjából ismerhetik a sztorit. Mindegy, amit nem tud, az nem fáj. Jobb is, hogy nincs ébren, mert baromira nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Most akkor erre ment ki az egész hiszti tegnap este? Vagy már azt se tudta megmondani, ki vagyok? A hatalmas "fenyegetés" után kétlem... bár gyanítom, emiatt is inkább ő fogja kínosan érezni magát. Tegyek úgy, mintha nem emlékeznék rá? Lehet, hogy ő se fog? Nem mintha ettől változna bármit is a tény, hogy lényegében vallomást tett... kurvára nem erre számítottam a tegnap estétől. Mindent beszoptam azon a szaros partyn, amit csak be lehet.
Előkapok egy cigarettát, és rágyújtok, miközben elindítom a kávéfőző gépet, és nekiállok lerángatni magamról ezeket a bűzlő göncöket, de aztán a vendégünkre tekintettel - hogy basszam meg-  végül dühödten fújok egyet, és magamon hagyom a pólóm, meg az alsógatyám. Faszkivan. A többiek szerintem alszanak még három napig is... dühödten rángatom le a müzlis dobozt, aztán szinte kitépem belőle a zacskót, hogy beleöntsem a tálba, de persze a fele a pulton, a többi a padlón landol.
- Faszomat má'! - ordítok a müzlivel, ahogy kibaszom a kukába, aztán öntök tejet, lebaszom magam a padlóra, és onnét mártogatom a darabokat a lébe. Mintha hallottam volna az ajtót nyikorogni, de inkább meg se fordulok, csak jó hangosan rágcsálom a szart, hátha az elnyomja a gondolataim.

- Uh-uh - bólogatok, bár azt nem vágom, mire céloz azzal, hogy rég taliztunk. Mintha nem beszélnénk nagyjából minden egyes nap. Tény, annak a fele balfaszság - hála neki -, de attól még tudom, merre jár, kikkel találkozik és ez viszont is megvan. Kifejteni ugyanakkor már nem fogom, mert így is csak kószos tócsaként él fejemben a szövegelés, amit csak szétmaszált vázlatként tudnék kihányni elé. Azt meg így inkább ne. Épp elég, hogy eltalálok a boxba és nem zúgom ki az ablakon. Hirtelen minden olyan intim és meghitt lesz, és még azt sem veszem észre, ahogy mogorván a falhoz támaszkodva bámul, miközben a cigijébe szív. Sőt, ez még erőt is ad ahhoz, hogy elé teleportáljak és kitárjam a szívem... izé, mélyét. Azt hiszem, mert ugye a vége lemarad, csak közvetve a belépő lánynak hála, de előtte azért persze elcsípem a kérdését.
- Van, amikor annyira szeretsz valakit, hogy az se számít - vonok vállat, tudja is ő... Ebből persze tisztán látni, miszerint egyetlen egyszer sem fordult meg a fejében, hogy akár összejöhetne velem. Jó, így kimondva még nekem is durván hangzik, de attól még az embernek támadhatnak meredek ötletei, nem? Bár az meglep, hogy utánam jön. Még akkor is, ha titokban ezt szerettem volna, na, nem mintha a kirohanásom erre alapoztam volna, az csak úgy megtörtént. Nem vagyok én olyan jó taktikus, nem hiába tartunk ott, ahol. Most épp a bár mögött, lepattanó bőrdzsekivel, meg egy rakás ki nem mondott váddal, ami megakad a torkomon. Így sem érti, mit hadoválok össze, bár nem is érdekel, ahogy saját magam próbálom győzködni arról, jó lesz-e nekem, ha letámadom vagy sem. Végül a józanság nyer, amit meg a balszerencse zúz porrá.
- Ne légy hülye, teljesen érthető az egész! - harácsolom, de közben tudom, mennyi baromságot hordok épp össze. Ez csak tovább korbácsolja az ellenszenvem, minek hála beledőlök az esésbe, mert miért ne? Hogy miért is ne? Mert talán nem kéne totál lebuktatnom magam, vissza kéne venni a tempóból, de aztán hány éve is húzom vissza azt a bizonyos sebességet? Szóval eleresztem az erkölcsök és félelem adta gátat, majd magamhoz rántom egy csókra. Nem várom, hogy viszonozza, de amikor megtörténik, szerintem jobban meglepődöm, mint ő. Tulajdonképpen egy tizedmásodpercig azt sem tudom, mit művelünk, ahogy befékez, előttem meg elsötétedik a világ.

Bamm.

Hangos csörömpölésre kelek, meg arra, hogy ki akar szakadni az agyvelőm a koponyámból. Összeszorított szemekkel fordulok oldalvást, belemerülve a sötétségbe, de aztán a kintről beszűrődő szitkozódás megint visszaránt. Talán Elijah ma éjjel is nálam csövezett, rohan meg a gondolat, amit hamar el is vetek, ahogy kipattannak a szemeim, majd villámgyorsan realizálom, hogy ez nem az én ágyam, meg az én takaróm és az én hálóm, úgy egyáltalán. Mielőtt veszett egérként bucskáznék ki belőle lök homlokon az újabb fájdalom, amit hangos sziszegéssel veszek. Fél percig tart, míg lenyugtatom magam, majd összerakom, hogy a srácoknál vagyok. Eddig jó. Kicsit nyújtózkodom, próbálok nem meghalni, de azért érzem, hogy a gyomrom még mindig szar. Egy hatalmas ásítással kóválygok el a fürdőig, majd belekapaszkodva a mosdókagylóba birkózom a neonnal, meg a hideggel a talpaim alatt, ami legalább frissítő. Aztán belenézek a tükörbe és elfog a hányinger.
- Undorító - nyögöm, majd feltúrom a fél szekrényt némi sminklemosóért, és még a fésűt is magamhoz ragadom, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy hobó. Ettől még a szemem karikás, az arcom sápadt és nem érzem valami fényesen magam. Helyre igazgatom a ruhám, majd belépek a konyhába, ahol már hallom a srác vulgáris megjegyzéseit, amit a padlónak intéz, ahogy tunkolja róla a müzlit. Fúj.
- Nem kéne a földről enned - rogyok elé törökülésben, de gusztusom már nincs a reggelijéhez, ami magában úgy néz ki, mint egy hányadék. Inkább megdörzsölöm a fejem, ami szét akar robbanni, aztán elfekszem a hideg padlón, és az sem izgat, ha a hajam tejes lesz közben. Annak már úgyis mindegy. - Mi történt? - sóhajtok, mert az megvan, ahogy kiszúrom a tömegben és dumcsizunk, aztán képszakadás. - Egyáltalán hogy kerülök ide? - fordítom felé a fejem, ahogy az arcát bámulom. Nem tudom, miért, de süt belőle az ideg, ami kétlem, hogy a kifröccsent kajája miatt lenne. Lényegében az egész helyiség izzik a feszkótól. De mégis... miért?

Próbálom figyelmen kívül hagyni a teljesen egyértelmű hangokat, amelyek valahonnét mögülem érkeznek. Már rég elvesztettem a hidegvéremet, nikotinra van szükségem, nem társaságra. De persze az élet szereti pofán baszni az embert, ahol és ahányszor csak tudja, szóval viselem az egészet, és kész.
- Nem faszom mindegy? – mordulok rá, aztán megvakarom a fejem, és felsóhajtok. – Bocs. Faszom ki van.
Teszem még hozzá a magyarázatot, ezek után talán visszafogja a gyökér kérdéseket, legalábbis ebben reménykedem. Ma nem létező fogalom nálam a türelem. Valahogy nem stimmel a viselkedése, túl laza, egyszerűen túl megszokott ahhoz, hogy emlékezzen, aztán fel is teszi a kérdést. Baszki. Ez így kurvára nem jó…
- Lófaszra nem emlékszel, mi? – nem elég, hogy totál el lett baszva az after, most még ez is a nyakamba szakad. Most mondjam el, vagy ne? Előbb-utóbb úgy is kiborul majd az a bili… ha jobban végiggondolom, még vallomást is tett. – Szétbasztad magad, kifakadtál, aztán elájultál, szóval hazahoztunk. Már mindenki kész volt, szóval gondoltam így egyszerűbb.
Mindegy, ha tudni akarja, hogy mit művelt, úgy is rá fog kérdezni… vagy most hazudnom kéne? Ha nem teszem, szétbaszom a barátságunk. Bár ezt már cseszhetem is, mert ettől még ugyanúgy szenved tovább, én meg csak eljátszom, hogy nem tudok róla.
- Általában egy idő után beugrik, nem? – akkor meg feleslegesen rágódom az egész szarságon.

Mikor meglátom a földön reggelizni, nos gondolhatnám, miszerint nincs túl príma hangulatban, de hát ő Elijah, mégis mi történhetne? Lazábbra is veszem a figurát, ahogy utalok rá, miszerint jó sok bacit is felnyal a müzlijével együtt, de a válasza meglep, és önkéntelen lépek egyet hátra, az ajtó felé. Nem is az, amit mond, inkább a hangsúly, ami elbizonytalanít. Persze, láttam már őt így, voltunk mi már rosszban, de az sem tartott valami sokáig, most meg elvileg nem is tettem semmi rosszat. Nem?
- Mi a baj? Nem érzed jól magad? - vágom át a kettőnket elválasztó távot, ahogy leguggolok elé, majd szembenézek az arcán virágzó dühvel. Már nyúlnék is a homloka felé, de félúton meggondolom magam, és elernyedek a köveken. A hideg érzés kissé feledtet, ezért fókuszálnom kell, hogy lejöjjön, miszerint feszültség van.
- Hát, azt hiszem, kicsit sokat ittam - kuncogom, ahogy hajam kiterül az arcom mellett és a plafont bámulom. Az tuti, hogy táncoltam, mert ilyenkor ez vele jár, de minden más... Összeráncolom az orrom, próbálom felidézni az emlékeket, de most csak egy heves fejfájást kapok cserébe. - Kifakadtam? Miről? - ámulok, mert ez valahogy nem stimmel. A munkáról, hogy azok az idióták folyton benne hagynak a slamasztikában? Nem hiszem, mert ez nem olyasmi, amin részegen is pörögnék. Akkor talán... nem, az nem lehet. Egy pillanatra összeugrik a gyomrom, és tudom, nem a másnaposság teszi, hanem a csontig ülő rettegés. Próbálom ellazítani az arcom, vidámságot erőltetni rá, ami az esetek többségében jól megy, elvégre elég alkalmam volt már gyakorolni.
- Egy idő után be... - lehelem, de már nem nézek rá. Tenyeremmel nyomom fel magam, így hajam az arcom elé esik, míg agyam lázasan jár. Foltok követnek foltokat, aztán, mintha derengene már valami. Talán csak azért, mert tudom, merre keresgéljem. Egyetlen dolog történhetett, amitől ennyire kibukna és ez teljesen lefegyverez. De az nem lehet, hogy megtettem volna! Elvégre én nyuszi vagyok, mindig is nyuszi voltam, aki csöndesen meglapult a háttérben és sose leplezi le magát, pláne nem ilyen botrányosan. De a harag, és ez az ellenséges viselkedés... Az államhoz nyúlok, úgy jobban megy a koncentráció, aztán érzem a szám, ahogy kissé belesajog a harapásba. Egy tizedmásodperc alatt áll össze a kép, mintha víz alól buknék a felszínre.
De hiszen én megcsókoltam őt!
Lemerevedek, egy pillanatig elfelejtek levegőt venni, majd olyan hevesen ver a szívem, hogy azt hiszem, mindjárt kisétál a számon. Erősebben harapok az alsó ajkamra, mintha csak ezzel próbálnám eltüntetni a nyomát, pedig azt nem lehet. Azt már sohasem lehet, és én mindent elrontottam. Tovább görcsöl a gyomrom, nem bírok ránézni, hirtelen frusztráló lesz a közelsége.
- Ah, a lányok már... biztos, keresnek - motyogom, ami részben igaz csak, elvégre láttak vele elmenni. Mégis, miért aggódnának? Ujjaim keményen fúródnak a padlóba, úgy érzem, ma már senki sem lehet nálam szerencsétlenebb. - Én... összepakolok. Kösz, hogy elhoztál, meg minden - felé fordítom a fejem, de nem nézek rá, inkább lejjebb húzom a ruhám és próbálok felállni.

Csak ne bőgjem el magam, mert az rémesen szánandó lenne.
Elvégre már azóta tudom, hogy kikosaraz, mióta rájöttem, szeretem.

Tudom, hogy könnyen megbántódik, még akkor is, ha ismeri a természetem, tisztában van vele, hogy hirtelen haragú vagyok. Ilyen szempontból nem vagyunk jó párosítás, a bandatagokkal például egyszerűbb dolgom van, tudják, hogy szarba se kell venni, amit mondok, miután már felbasztam magam. Akárkit elküldök a picsába.
- Ja, baszottul kivagyok. A’sszem ki kéne aludnom a turnét. – valószínűleg jobban kezelném ezt a szarságot, ha nem lennék másnapos, idegbeteg és kialvatlan. Bár ez akkor is szemen köpne… ez lenne az utolsó dolog, amire számítanék. Előbb várnám, hogy a kölyök lesmároljon, minthogy Mimi. Ezer éve barátok vagyunk… persze, az emberek változnak, de ő mintha ugyanolyan maradt volna.
- A’sszed? – röhögök fel azért én is, mert kezdem leszarni az egészet. Egyáltalán minek töröm magam ezen? Mimi az Mimi, és ezen semmi se fog változtatni. Nem vagyok naiv, de nem fogok egy pillanatnyi fellángolás miatt eldobni egy 20 éves barátságot. Mióta az eszemet tudom, ott voltunk egymásnak. Talán nem is lenne emberi, ha egyikünk sem kívánja meg a másikat.
Ahogy rákérdez, felveszem vele a szemkontaktust, a felismerés jelét keresve. Talán kevésbé érezné magát kényelmetlenül, ha tényleg nem emlékezne rá… elvégre lehet, hogy nem olyan komoly a dolog, amilyennek kinézett. Részegen mindenki drámázik, én már csak tudom. Elfordul, ami már kissé árulkodó, de nem teszem szóvá a dolgot. Helyette inkább rágyújtok még egy csikkre, és tisztes távból figyelem, ahogy próbálja összeszedni magát… vagy véletlen volna, hogy nem felém néz? Kétlem.
- Minden oké? – vetem oda, miután már fél perce dermedten mered maga elé, bár sejtem a választ. Ezek szerint nem rajtam múlik a dolog… gyorsan elrebeg valami átlátszó kifogást, amit el is eresztek a fülem mellett, épp elég felfognom, hogy most le fog lépni. De tényleg hagynom kéne, hogy így menjen el? Ha rajta múlik, addig emészti magát, hogy többet nem látom ebben az életben.
- Ráérsz, most főztem kávét. Meg aztán, ebben akarsz elindulni? – vonom fel a szemöldököm, aztán végignézek a ruhán, ami még apróbbnak tűnik, mint tegnap. Nem mintha elvetném az ilyesmit, néha még rajtam sincs több ennél, de Mimi azért más, némileg visszafogottabb.
– Még a végén össze is szedsz valakit út közben. – röhögök fel, de aztán valahogy találkozik a tekintetünk, és már nem érzem olyan viccesnek a dolgot. A’sszem ez még korai volt…

- Igen - mérem végig, amikor már sikerül túltennem magam a beszólogatós stílusán. - Rád férne még pár óra... nap... - bámulom a szeme alatti karikákat, csapzott haját és nyúzott képét. Őszintén megvallva, így reggel, másnaposan és hullafáradtan ki kéne ábrándulnom belőle. Olyan jó lenne. Egy varázsütésre megszabadulni az évek érzelmi hordalékától, de sajnos, még így is rohadtul tetszik. Talán mert megszoktam. Nem kellett volna befogadni anno a kecómba, hagyja el szám egy halk sóhaj, de a múlt problémáival már nem tudok mit kezdeni és eléggé arra áll, hogy a jelenlegi is leköt majd pár hétig. Még mindig nem tiszta a kép az éjszakát illetőn, ami már kezd zavarni. Inkább rákérdezek, mire az arcom kutatja, mintha rajta trónolnának a válaszok. De mégis melyikek?
- Mi az? - pislogok kettőt, majd félrebiccentem a fejem. Még egy apró mosoly is játszik a szám sarkán, ahogy komoly tekintetét bámulom. Aztán belém fúródnak a szavai, majd hirtelen arcon vág a valóság. Nem bírok a szemébe nézni, ahogy bizsereg a szám és izzad a halántékom. Legszívesebben felpattannék, hogy kirohanjak, de az meg túl árulkodó lenne.
- Persze - vágom oda, de túlságosan is gyorsan, szinte hadarva. Zavartan tűrném el a hajam, de akkor meg rálátna az arcomra, így félúton megreked a mozdulat és kínosan emelem vissza tenyerem a földre. Az első ostoba kifogást motyogom magam elé, ami az eszembe jut és bár nem érzem erősnek, de most azt hiszem, megteszi. Megpróbálnék felállni, de a kérdése visszaszegez a talajhoz.
- Nem gáz, majd fogok egy taxit - tüdőzöm mélyen a levegőt, nem akarok elfordulni, de ráadásul az ajtó is a háta mögött van, pedig örömmel rohannék ki úgy, hogy még a mobilom meg tárcám sincs nálam. Egyáltalán vittem az éjjel? Kétlem... Ráadásul a szavai mögött ott pillog a ki nem mondott: 'te nem ilyen lány vagy', ami rémesen felbosszant, pedig majd elásnám magam a föld alá. Elengedném az egészet, de tényleg, ha nem replikázna rá. Nem tervezem, hogy felé forduljak, de reflexből mégis megtörténik, és ahogy belé fúrom a dühbe kevert csalódást kapom vissza a sajátján trónoló meglepetést.
- Tulajdonképp igazad is van! Sőt, a nagyobb siker reményében mehetnék pucéran is! - vöröslik az arcom, de nem a pironkodás, hanem a szégyen végett. Ennyire nem vesz nőszámba, ennyire vicces az, hogy megcsókoltam! Ez legalább elég erőt ad, hogy talpra álljak, majd úgy kezdem el rángatni ennek a hülye ruhának a cipzárját, mintha miatta nem kapnék levegőt. Valahol a végén le is törik, de akkor már csomóba gyűröm, hogy hozzávágjam a fejéhez. - Máris jobb, nem?! Így aztán tuti lesz a siker! - fröcsög belőlem a méreg, és külső szemlélőként félig vagányul, félig meg nagyon bénán nézhetek ki, ahogy a tejben állok egy szál fekete fehérneműben. Mikor kissé lecseng bennem az ideg, azért elkezdem bánni a dolgot, de hát vissza csak nem kérhetem, ezért kimérten húzom fel az állam, ahogy letekintek rá.
- Remélem, valaki most már tényleg megbasz, és nem lesz velem több gondod. - Azt már nem fejtem ki, miszerint párkapcsolatról beszélek, mert evidens, és jobban leköt az a fura, szúrós érzés, ami átjárja közben a mellkasom és csípi a szemem.

A fenébe...

- Majd lefekszem, ha leléptél. – nem mintha hangsúlyozni akarnám, de belegondolhattam volna, hogy ezt majd magára veszi. Mármint általában nem venné, de amilyen ma a stílusom, a helyében én is mindent támadásnak vennék. Meg kit akarok hitegetni, az is, már elegem van mindentől, csak menekülni akarok a problémáim elől, ahogy korábban is tettem. Az emberek nem változnak, akárki magyaráz akármilyen naiv szarságról. Ilyen az élet. Neki is egyszerűbb lenne, ha ebbe beletörődne, és kiábrándulna belőlem. Elég sok hibámat ismeri ahhoz, hogy visszataszító legyek számára… legalábbis eddig ezt hittem, de aztán fasz tudja.
Ahogy félredönti fejét, szinte olyan egyértelmű, hogy nem emlékszik, hogy lassan már utálni kezdem magam. De számít egyáltalán? Ami megtörtént, az megtörtént, az agyam pedig akaratlanul is kattog rajta. Pedig kurvára nincs kedvem azon gondolkodni, hogy mi van kettőnk közt. Részemről az, ami mindig is volt, azelőtt el sem tudtam képzelni ennél egyszerűbb kérdést. Barátok vagyunk, amióta az eszemet tudom. Tényleg fel kéne borítanunk mindezt? Nem úgy ismerem, mint aki könnyedén túllép az ilyesmin… sőt, ha belegondolok, talán épp azért nem volt soha igazán komoly kapcsolata, mert… na jó, most kurvára messzire mentem, nem vagyok agykurkász. Mi a fasz jogom van ahhoz, hogy megmagyarázzam az életét?
Nem mintha számítana, mire jutok, mert magától is kezd megvilágosodni. Mások előtt talán leplezhetné, de én jobban ismerem ennél. Elvégre nagyon is hasonlítunk, ugyanúgy menekülni akar, ahogy pillanatokkal ezelőtt én. Akkor meg miért is tartom vissza?
- Hát, ha így mész ki, biztos megállnak. – röhögök fel, de az agyam még mindig másutt jár. Ha elengedem, azzal ugyanúgy elbaszok mindent. Már most képtelen a szemembe nézni… a tegnapira visszagondolva valószínűleg amúgy se tudta volna már magában tartani. Talán jobb is, hogy kiderült. Mindketten túlreagáljuk, az ilyesmi gyorsan elmúlik. A’sszem. A pillantása meglep, és az is, ahogy rám förmed. Ilyesmihez nem szoktam hozzá, szóval kissé hátrahőkölök, és meglepetten pislogok vissza. Más szituációban röhögnék, de most igyekszem visszafojtani… azért valahol megnyugtat, hogy ennyire emberien reagál.
- Hát én izé… - nincs időm befejezni, mert a ruhája rekordidő alatt a képemben végzi, és ahogy felpillantok a fehérneműben pózoló, tejben álló lányra, egyszerűen kitör belőlem a röhögés. Még mindig az, akit vagy ezer éve ismerek, egyáltalán mi a faszomat stresszelek én ezen?
- Te totál kész vagy. – teszem hozzá, de aztán valahogy lenyelem a dolgot. Még mindig őrülten dühösen néz rám, és ahogy befejezi a mondandóját, elmegy a kedvem a nevetéstől. Ismét komolyan, és kissé fáradtan pillantok fel rá.
- Én lennék az utolsó ember, aki beléd beszélné, hogy dugasd meg magad. – nem mintha nem tudná. Persze elmeséltem neki, milyen volt, ahogy azt is, hogy megérné megpróbálnia, de sosem erőltettem olyat, amire tudom, hogy nem vágyik. Vagy legalábbis azt hittem. Most már fogalmam sincs, mit gondoljak. Lehetséges, hogy ekkora barom lennék? Mióta érezhet a tudtomon kívül?
- A’sszem nem kéne így lelépned. Dumáljuk meg. – most már ajkaim sarkában sem rejtőzik mosoly, nem akarom, hogy azt higgye, nem veszem komolyan. Tudom, hogy menekülni akar, de ez az egész sokkal csúnyább lesz, ha akkor beszéljük meg, mikor legközelebb részegen felbukkanok a lakásán.

Most ezzel vajon arra céloz, ideje lenne elpucolnom a lakásukról, mielőtt eszembe ötlik az este maradéka? Na, nem mintha túlzottan törtném magam az emlékek után, még könnyedre is veszem a figurát, ahogy megmártózom a tejben. Ha nem orvosnak készülnék, akár el is hitethetném magammal, miszerint príma vajákos módszer a másnapos fejfájásra, de aztán belebotlom az ábrázatába. Márpedig, amikor Elijah komoly képet vág, annak az esetek többségében nem valami klassz a vége, de félig-meddig el is siklanék mellette, ha lassanként belém nem piszkálna az érzés, hogy valamit nagyon elronthattam. De mégis mit? Szuggerálom, persze, ám a válaszok valahogy elmaradoznak, és nincs merszem rákérdezni a konkrétumokra. Veszek két mély levegőt, próbálok vidámnak tűnni és kislányosnak, de mielőtt összekócolhatnám a haját remeg bele a szám, és már az érintésének a gondolata is olyan bántóan valóságosnak tűnik, hogy szinte azonnal visszahőkölnék. Innen már azért észreveszem hogyan bizsereg a szám és tűnik nagyon is ismerősnek a fém, ami az alsó ajka alatt díszeleg és nemrég még... az enyémhez nyomódott? Ó, egek!
- Meg... legalább gyorsan hazajutok. - Elpucolok innen! Pontosan, ebből a mocsárból, ami lehúz és bele akar fullasztani a végtelen szégyenembe. Ha nem lennék annyi idős, amennyi, és még mindig a suliból tempóznék haza a gazos mezőn át, akkor nyilván ráfoghatnám a hülye hormonokra. Meg a tényre, hogy a legjobb barátom majdhogynem minden áldott hétvégén taccs részeg, és még annyira sem emlékszik a vezetéknevére, mint én a kedvenc plüssállatoméra. Csakhogy már leérettségiztem, ő pedig túlságosan is képben van ahhoz, semmint szépen és illedelmesen elfelejtse a... csókot. Ó, egek... hogy lehetek ekkora idióta?! Csak hebegek és habogok, ő meg nyilván tökre élvezi. Erről tanúskodik legalábbis a nevetés, amitől úgy bepörgök, mint egy búgócsiga. Még rá is förmedek, amitől csak még jobban belelovalom magam abba, hogy semmibe vesz.
- Te mizé?! - gúnyolódom, ahogy bedobom magam és hát... a ruhámat meg le.
De hozzá kell tenni, hogy abban a tizedmásodpercben zseniális ötletnek tűnik.
Aztán meg állok a tejben, emelt fővel, egy szál fehérneműben és megint a nevetése járja be a konyhát. Szeretném visszakérni a ruhámat, de azzal csak locsolnám az olajat a tűzre, meg vágnám a fát és mélyülne a gödör, szóval... - Ne röhögj már, ez nem vicces! - csattanok fel, és próbálom levakarni a számról a mosolyt, de aztán kifújok, akár a lufi és a tartásom valahogy veszít az elegánsan remegő lenézésből. Most csak maximum elkeseredett és nyomi.
- Nem arról van szó, hogy belém akarod beszélni - ejtem ki csalódottan, aztán lábfejemmel tejet fröcskölök a képébe. Hülye rocksztár! De most már tényleg mindegy, nem? Elvégre tudja. Mikor a dumálással jön elnézek az ajtó felé, majd karjaim összefonom a mellkasom előtt. Így mondjuk úgyse jutnék messzire, még ha nem is szar a környék. A ruhámat meg inkább hagyjuk, esélyesen a cipzár fele a konyha másik végébe pattant el. Persze beszélhetünk, de tudom, mi lesz a vége. Finoman kikosaraz, sajnálkozik egy sort, ígéreteket teszünk arra nézve, hogy barátok maradunk, aztán... Elszorul a szívem és kapar a torkom, ahogy visszanyelem a hüppögést. Megint az ajtóra nézek, de mindketten tudjuk, hogy nem megyek sehova. Hacsak fel nem forr az agyam, vagy... nem is tudom.
- Add már ide a pólódat! - toporgom és még a szemem is forgatom mellé, elvégre ki tudna komoly beszélgetést folytatni egy szál csöcstartóban és bugyogóban, mert én aztán tuti, nem! Ha kapok valamit, felveszem és úgy két fokkal jobban kezdem magam érezni, de aztán beugrik, miért ácsorgom még mindig itt. Ja, igen, ez az ügy... izé... a hosszú évek óta tartó plátói szerelmemről. Na, ezt marha klassz lesz kivesézni. Talán, mégis ki kéne rohannom azon az ajtón, banyek... SŐT! Talán mégse tűnt fel neki, hogy teljesen odavagyok érte.

Ja, reális.

- Ja. – valahogy nem osztom a lelkesedését a gyors hazajutást illetően, és a’sszem ez hallatszik is a hangomon, de fura lenne kimondani, nem akarom, hogy lelépjen. Mármint persze simán a képébe mondanám, nagy átlagban én vagyok az első, aki mindenkinek a pofájába mondja a szitut, de most még én sem vagyok tisztában vele, hogy mit kéne tennem. Hagynom, hogy magát eméssze, vagy lefolytatnom egy rémesen szerencsétlen beszélgetést a kettőnk kapcsolatáról, nagy eséllyel drámázni egy sort, aztán élni a reménnyel, hogy a dühe már inkább engem emészt fel? Kétlem, hogy így végződne, valójában nem sokat javíthatok a helyzeten. Annyira nem lehet durva… csak részegen kotyogta ki, józanon jól… leplezte. Vagy kurvára nem, és csak vak vagyok? Évek óta ezt hangoztatja körülöttem mindenki, és úgy leszartam a véleményüket, ahogy van. Elég tré rájönni, hogy igazuk volt, még akkor is, ha faszom közük se volt az egészhez. Inkább kussoltak volna.
- Őszintén szólva megállítottad bennem a gondolatokat. – röhögök tovább, nem semmi a csaj, az biztos. Senkinek nincs ki mind a négy kereke, akit az életemben tudhatok, szóval nincs ebben semmi meglepő. Azért kurvára bejön, hogy ennyire lazán a képembe vágta a cuccost, bár pár perc múlva már látom rajta, hogy eléggé kényelmetlenül érzi magát, és mintha kissé libabőrös is volna.
- Ja, hogy nem az. Bocs. – vakarom meg a fejem, de azért még ott játszik a vigyor az arcomon, miközben alig észrevehetően azért végigmérem. Mégiscsak pasi vagyok, és heteró, az ilyesmi megszokott nálam. Azelőtt is megtettem, nincs kőből a farkam.
Épp próbálnám komolyan venni, miközben a koszos tej az arcomban landol, és csöpög le arcomról, de valahogy sikerül horkantásba fojtanom a kitörő röhögést. Megőrjít ez a nő, egyszerűen képtelenné teszi, hogy komolyan vegyem. Csak bámulom, ahogy hol rám, hol az ajtóra pillant, toporzékolva, és amikor végre kinyögi a baját, ismét nem állom meg a kuncogást.
- Bocs, csak gondoltam bámullak még egy kicsit. Ha táncolok még egy kicsit az idegeiden, nudizol is? – vigyorgok, pedig ez sem egy jól időzített megjegyzés, de nem olyan könnyű az átállás. – Várj csak, hozok valami hordhatót.
Azzal becaplatok a szobámba, és túrok neki egy túlméretezett pólót, meg melegítő gatyát, amit már évek óta nem is láttam. Meglepő, hogy találok még ilyesmit a sok bőrgatya alatt, de néha jót tesz, ha az ember nem szortíroz soha. Ezek legalább tán tiszták. Belépve megdobom az új cuccokkal, aztán pár másodperccel később jövök rá, hogy talán nem kéne bámulnom, ahogy öltözik. Gondolom, nem mintha nem lenne mindegy, mivel már láttam vagy ezerszer, de… baszki.
- Bocs. – úgy teszek, mintha lekötne, hogy a kávéspoharam szopkorásszam, miközben beáll az az eddig ismeretlen kínos csend. Valójában mellette mindig élveztem a csendet, nehéz felfogni, hogy ez most már nem a helyzet. – Szóval… gondolom beugrott az este.
Azta. Olyan mélységekbe merültem bele így hirtelen, elképesztő… annyira jó vagyok a szavakkal, val’szeg politikusnak kellett volna mennem. Lopni amúgy is tudok.
- Ez csak nekem kibaszott fura? – pillantok rá, hangulatteremtésből ötös, de kétlem, hogy ezen bármivel is lazítani lehetne. Azért a kezébe nyomom a kávéját, és ledobom magam a kanapéra egy újabb jó nagy adag feketével, meg azért biztos, ami biztos, rágyújtok még egy cigire. Úgy jobban megy a komoly beszélgetős szitu. Már amennyire helyet kap az életemben… ez az össztapasztalat.

Hirtelen sok minden nehéznek tűnik. Alapjáraton a gondolkodás, meg úgy rájönni, hogy miért ágál a maradásom mellett. Ezek jelenleg olyasféle komplex problémák, amikkel így másnaposan és kifacsartan nem tudok megbirkózni. Ha ránézek, nos, az se juttat túlontúl közel a célhoz, mert vagy vigyorog, vagy én próbálom nem letolni a torkán az öklömet. Mert ilyen hanyagul veszi a dolgokat. Azért érdekelne, min jár ennyire az agya, ha már az enyémet blokkolja a tény, miszerint hajnalban elpusztítottam kismillió agysejtemet. Merem remélni, nem azon a bizonyos... dolgon, amit leműveltem, de inkább bele se gondolok, mert kedvem volna kivetni magam az ablakon, hogy úgy hagyjam el a lakást, akár egy repülőmókus. Sutty, mintha mi se történt volna.
- Mi már csak így működünk. Megállítunk dolgokat a másikban - vetem oda, de egyébként gőzöm nincs, miről beszélek. Mármint, ő meg szokott akasztani bennem ezt és azt, mint mondjuk épp a józan eszemet. De ebbe hadd ne kelljen belemenni, mert a maradék jókedvem is elpárolog, és viszi magával a ruhámat is. Mondjuk, úgyis kényelmetlenül szűk volt, meg kissé piaszagú. De most így egy szál csipkében kezd frusztrálni a felszabadult bőrfelület. Na, nem mintha panaszkodnék, de azért tehetnénk úgy, mintha nem nyomtam volna az arcába a minimet. A beszólását így sem díjazom és már meg is fogalmazódik bennem a jó kis beszólás, ha észre nem veszem, hogy stíröl. Kissé elfordulok, hátha csak azt a kornyadt pálmát nézi a sarokban, mert rájött, hogy nem ártana megöntözni, de addigra már léket üt fejemben a gondolat, hogy talán... engem?
- Pff... nevetségesen festesz! - Mondom ezt én, tejes talpakkal és az alkalomhoz nem illő szereléssel, de tényleg vicces, ahogy csöpög le róla a lötty, amit alig pár perce lefetyelt.
Na jó, eddig bírom és kérek valami ruhát, mert nem az én műfajom ez a Playboyba pózolás téma.
Kissé át is karolom magam, meg szemezek az ajtóval, így csak később jut el fülembe a bazsalyogás, miszerint tényleg engem bámul. - Mi van? - ocsúdom fel, aztán értelmet nyernek a szavak és olyan pipacsvörös leszek, hogy el kell fordulnom. Közben feláll és elmegy, ezért szorosan a számra tapasztom a tenyerem és próbálok túllendülni a dolgon. Jó hát, csak megnézte a... na de a nudi? Ó, te szent hibiszkusz! Nem bírom... szerintem már a fülem is pirosan izzik, de mondjuk legalább ezzel kapom el a felém hajított göncöket. A gatya a fejemen, a felső meg a kezemen landol, aztán inkább villámtempóban lehajolok, hogy beledugjam a nadrágba a lábaimat.
- Huh? - pislantok fel, amikor bocsánatot kér, aztán rájövök, hogy így totál rálát a melleimre, amitől sebességre kapcsolok, és felrántom a madzagot. Mondjuk elsősorban azért, mert izzik az arcom és ha hozzáérnék, akkor szerintem harmadfokú égési sérülésem lenne. - Be... aha, persze. Ja hát nem ügy, de be... - hadarom, de azt nem vágom, mire. Leköt, hogy felöltözzek, aztán úgy vegyem el a kávét, hogy még véletlenül se érjen  össze a kezünk, ami mondjuk művészet, mert a bögre azért még forró. Mikor leül agyalok, mi legyen. Ha állok a konyha közepén kb. méterekről kéne dumálni, ami elég bénán jönne le. Viszont, ha a konyhában ülök le, ő meg ugye ott van a nappaliban az megint elég gázos. Szóval úgy döntök, ledobom magam mellé, de előbb megvonva a vállam dumálom bele a frankó légkörbe:
- Mármint, hogy megcsókoltalak? - vonok vállat, kortyolok egy nagyot, majd gülüszemekkel tátom ki a szám, aminek hála kitáncol rajta a kávé. Merem remélni, nem tűnik fel neki a nedves folt a felsőjén, meg hogy az arcom törölgetem, mint egy idióta, de mégis hogy a viharba mondhattam ilyet?! - Nem úgy értem... - szabadkozom egyből, de már nem tudom, akkor mégis hogyan? Hát hogyan? Sehogy! - Tudod, részeg voltam - avatom be, próbálva komolyra venni a figurát, aztán leülök mellé és úgy teszek, mintha nem ittam volna le magam. Nagyon szexi.
- Meg ott volt ez a... - pislantok a szájára, ami egy nagyon rossz ötlet. Ismétlem: nagyon rossz ötlet! Mert így elfelejtem a mondat elejét, és végül azzal álcázom, hogy iszom még egy kortyot, amit kivételesen próbálok nem magamra köpni. - Tudod... mert ott voltál... - köszörülöm meg a torkom, újabb korty, újabb emlék, ismét eltátott száj, kivételesen üresen. Mert, hogy most ugrott be, miszerint visszacsókolt. Vagy csak képzeltem? Lehet, hogy arcon tenyerelt és amikor beájultam továbbálmodtam a dolgot.
- Na meg, nem kell túlbonyolítani ezt. - Miért kéne? Végül is csak pisis korom óta vagyok belé fülig szerelmes. Ez semmiség, elélek ezzel az átokkal még pár évig. Észre se kell vennie. Ezzel az elhatározással ránézek, próbálom keresni a szemét, de valamiért odamászik a szája és arra gondolok, hogy milyen volt a csók, meg vajon mennyire volt nyelves és be kell emelnem közénk a bögrét, ezzel takarva ki az arcát, különben lassan az orrom is vérezni kezd.

Talán nem kellett volna melléülnöm. Tulajdonképpen túl közel is van, meg minden, és nem értem, miért kell az arcára néznem, ha beszélgetünk. Ez az! Nézzük inkább a bögréjét!
Mondjuk egy darabig nézzük is, mert ha leveszem, még azon veszem észre magam, hogy teljesen véletlenül megint hozzátapadok a piercingjéhez. Teljesen véletlenül...

Felvonom a szemöldököm, mert nem nagyon értem, mire akart utalni ezzel a mondattal, de ki tudja, az ő szemszögéből biztos találó volt, vagy tököm tudja. Anyám, többet kéne aludnom. Elnyomok egy ásítást, miközben igyekszem koncentrálni a megmaradt agysejtjeimet. Majdnem hangosan röhögök fel, mikor megfordul, hogy megtudja mit bámulok, de mire visszanéz, már csak értetlenül pislogok rá. Ugyan, één, stíröltem? Sohaaa. Rendes rocksztárok nem csinálnak ilyet.
- Azért komoly részed van a dologban. – röhögök fel én is, kettőnk közül én vagyok kevésbé zavarban a külsőm miatt, noha tény, hogy kevésbé szép látvány. Ő meg mintha illatozna is kissé, talán észrevette, hogy létezik zuhanykabin ebben a kecóban. Legalábbis keringenek ilyen legendák a tagok közt.
Igazából lassan akármit mondok, zavarba jön, ami elég fura, szóval inkább lefoglalom magam a ruhakereséssel, meg valami ronggyal letörlöm úgy nagyjából a tejet is a képemről, mer rövidesen jó büdös lesz. Lassan kezdenem kéne magammal valamit, bár lehet, hogy jobb, ha előtte az undorító oldalam mutatom. Így biztos könnyebb rendezni a dolgokat, vagy valami.
- Nem ügy, hmm… - most vagy próbálja adni a lazát, vagy én reagálom túl, és szimplán csak kényelmetlenül érzi magát miatta. Végül is, random smárok becsúszhatnak, én se ezen lovaglok, inkább a vallomás zaklatott fel. Azért ilyesmi nem történik minden éjjel…
De tényleg úgy tűnik, hogy annyira nem fura, elvégre viszonylag nyugodtan dobja le magát mellém, szagolja a szagom, meg bámulja a piercingem. Pedig látta már párszor… persze nem vagyok sötét, és eléggé hozzá vagyok szokva az ilyen pillantásokhoz ahhoz, hogy tudjam, mit jelent. Az egyértelmű bénázásról nem is beszélve. Nem mintha nem láttam volna már sokszor, hogy mi folyik a színfalak mögött, de ez túltesz az eddigieken. Mondjuk azért poén, szóval alattomban vigyorgok.
- Ja, elég részeg. – teszem hozzá, amolyan félmosollyal az ajkaimon, és tovább hallgatom a dadogást. Mondanám, hogy hé, kislány, ki kérte, hogy magyarázd ki a dolgokat… de bevallom, egy kicsit élvezem, ahogy szerencsétlenkedik.
- Ja, eléggé ott voltam. – természetesen én mindenre emlékszem, ahogy arra is, hogy visszasmároltam, noha ez benne mélyebb nyomokat hagyhatott. Nem csak mert baszott jól smárolok, de gondolom történelmi esemény volt, vagy faszom tudja.
Kezd kicsit röhejes lenni az egész, meg ahogy fölemeli a bögrét, hogy… mi a faszomnak is? Próbálok nem nevetni, ahogy félretolom, és a szemébe pillantok, figyelmen kívül hagyva a lazulós szövegét. Kevéssé hihető, pont tőle.
- Maradt egy kis tej a számon? – alattomos mosolyféle kúszik fel ajkaimra, de nem bírom úgy megdumálni ezt, hogy le nem bírja venni a tekintetét az ajkaimról. Annyira röhejesen fura ez az egész.
- Szóval mióta? – dőlök hátra, és bámulok művészien a cigarettám füstjébe, hadd bámulja ki magát kedvére. Tudja, hogy nem vagyok az a köntörfalazós típus, szóval feleslegesen próbálkozik a kerülgetéssel. Úgy is rátérek a tárgyra. Közben felugrálnak különös emlékek, amelyek hirtelenjében mind értelmet nyernek. Ja, kettőnk közül én vagyok a hülye, ez elég nyilvánvaló.

Szerencsére nem kérdez rá a hülyeségemre, és én is elég bizalomgerjesztő fejet vágok ahhoz, hogy elhihesse, volt értelme. Bár több köze lehet a fáradtságához, ami még inkább az ajtó felé kormányozna, ha két réteggel több ruha lenne rajtam, meg egy kanállal kevesebb szégyenérzet. Így maradok, ahol vagyok, meg próbálom belőni, mit néz annyira. Mondjuk, amikor ismét rajta állapodom meg se kerülök közelebb a megoldáshoz, szóval annyiban is hagyom, de más körülmények között gyanús lehetne ez a jókisfiús pofa, amit vág.
- Megérdemelted - mormogom az orrom alatt és már kétszer annyi energiát fektetek a mellkasom eltakarásába, na, nem mintha sikerülne, de azért a tudat. Mire száraz gönc kerül rám már ő is megszabadul nagyjából a ráfröcskölt tejtől, bár nem értem, mi baja vele, ha egyszer képes volt felnyalni a padlóról, de erre már több gyászos szót nem szánok, meg úgyis leköt a nyomorom.
- Hmmm - utánozom, bár nem direkt, csak még mindig nem tudom, mi volt a kérdés. Tán meg kéne erőltetnem magam és nem a szájára, hanem arra koncentrálnom, amit kiejt rajta. Ja, úgy közelebb kerülnék a kiúthoz, már ha innen egyáltalán létezik olyan. A pólón trónoló kávéfolt mást mondana, de neki nem is kell tennie a tök lazát, miközben leül mellé a kanapéra. Miért nem vettek nagyobbat, mégis minimum hárman élnek itt... - Aha, tudod, egyesekkel ellenben én nem engedhetem meg magamnak minden nap, hogy berúgjak - támadok, mert állítólag ez jól tereli az önsajnálatot. Annyi energiát mondjuk nem viszek bele, hogy még hatásos is legyen, meg sokat dobna a dolgon, ha közben nem nézném a piercingjét, de aztán a mellette megülő vigyor kissé észhez térít.
- Ezzel meg mire célzol? - ámulok, mert mintha belevitt volna egy kis élt. Vagy esetleg van, amit még mindig nem sikerült felelevenítenem? A csókot is épp elég nehéz lesz feldolgozni, nem még... ki tudja.
Inkább közénk emelem a bögrét, amolyan védekezés gyanánt, de persze könnyedén hárítja.
Ahogy a tekintetem keresi kénytelen vagyok ránézni, de a megjegyzésétől kicsúszik a bögre a kezemből és közénk esik. Szerencsére már fél korty sincs benne, de azért ijedten kapok utána, majd csigalassúsággal teszem le a kanapé mellé úgy, hogy még direkt se tudjam felrúgni. Totálisan lebuktam a stírölést illetően, és akkor még nem beszélünk a többiről. Vagyis a lényegről, ugye.
- Mit mióta? - kérdezek vissza reflexből, aztán lebámulok a kezeimre, ahogy babrálok velük. A szívem persze majd' kitáncol a torkomon, ahogy szinte a saját gondolataim nem hallom tőle. Szemem sarkából felpislantok rá: vajon ő is hallja? Remélem, nem. De aztán rájövök, miszerint ezt már tegnap éjjel elszúrtam és csak magamból csinálok még nagyobb idiótát, ha nem ismerem be. De ettől még nyuszi vagyok, és egyáltalán nem akarom beismerni. Csak hát... és ha hazudnék? Megint felpislantok rá, ahogy belém fúrja búzavirágkék szemeit és... búzavirágkék, úristen.
- Nem mindegy? - még mindig támadok, meg mellérántom a vállam, de ez már nem sikeredik olyan végtelenül lazára, inkább csak olyan, mintha süllyednék lefelé. Talán elnyel a kanapé, mielőtt ki kell nyögnöm. - Igazándiból nem számít - túrok a hajamba, mintha csak magamnak bizonygatnám, mennyire nem ügy az egész. Aztán azon merengek, vajon bevallottam-e egyáltalán és kiderül, hogy nem. Hát, ez elég béna. Szóval úgy beszélünk róla, hogy csak kering a nagy büdös semmiben. Príma.
- Nézd - ernyed el a kezem, ahogy felnézek rá és tudom, hogy kissé remegek. Félre is nézek, hogy a számba harapjak, majd egy fájdalmas sóhajjal erőszakoljam felé a tekintetem; megint. - Nem tudom, mit mondtam neked hajnalban, de az biztos, hogy te vagy a legjobb barátom, mindig is az voltál - csuklik el a hangom, ahogy belegondolok abba, amikor felmásztam hozzá, ha gáz volt náluk otthon, vagy együtt hevertünk az erdőben, bámulva a csillagokat.
Amikor anyu meghalt...
Nem, nem akarok erre gondolni, ráncolom össze az orrom, próbálok koncentrálni a tényekre, de széthullanak. Miért ennyire nehéz ez?!
- Én ezt nem akartam elrontani... - szinte már suttogom, és amikor észreveszem megint zavarba jövök. Már nem nézek a szemébe, de a szájára sem, csak az ölembe, mintha oda lennének írva a válaszok. Ha így folytatom, bőgni fogok. Alig fogan meg bennem a felismerés, de már egy könnycsepp a combomon koppan. Olyan ez, mint valami kong. Azt mondja, elég lesz. Rászorítok a kezemre, ahol a tetoválás körvonalazódik, majd lehunyom a szemem, mert már a fény is bántó. Mintha csak minden számonkérne, és nem akarom meglátni rajta a sajnálatot, undort vagy elhidegülést. - De most mi legyen, nem tehetek róla... nem tudom meg nem történtté tenni, hogy vigasztalan szeretlek.

- Nyilván. – vigyorodom el rosszfiúsan, egyértelművé téve, hogy nem igazán értek egyet a dologgal, vagy ha mégis, hát nem éppen efféle büntetést várnék. De ő már csak Mimi, ha jobban belegondolok, még ennyi év után sem ismertem ki teljesen. Vagy egyáltalán.
A’sszem nem kéne erőltetnem a beszélgetést, miközben öltözködik, mert a reakciói nem visznek sokkal előrébb… szóval feladom, és megvárom, míg magába szív némi kávét, és viszonylag használhatóvá válik, eltekintve bizonyos tényezőktől. Azért szórakoztató, hogy mintha zavarná a kanapénk mérete. Nem mintha nem lenne két másik, amire levethette volna magát. Felteszem, én nem hagytam elég időt a gondolkodásra.
- Nem engedheted, vagy csak nem teszed? – mert azért elég nagy különbség van a kettő közt, és részemről eléggé tisztában vagyok vele, hogy pár sört nyugodtan megengedhet magának, több meg nem is igazán kell neki a berúgáshoz… ahogy rémlik.
- Most vagy én vagyok túl fáradt, vagy te lassultál be, de nekem az utóbbi gyanús. – reflexszerűen borzolom össze a kobakját, aztán utólag tudatosul, hogy az ilyesmi is para most már. Nem tudom igazán hova tenni a helyzetet, ráadásul újra rám jön az ásítás, bár ezúttal se szórakozom avval, hogy a szám elé tegyem a kezem, meg ilyen faszságok. Nem mintha eltakarnám a seggem, amikor fingok.
Elengedem a bögrés bénázást, nem számít, és nem is akarom ilyesmivel elterelni a figyelmem. Ahogy sejtem, a néma pillantásom megteszi a hatását, és végül elkezdi kibökdösni, amit hallani akarok… talán. Majd. Egyszer. Már a fejem fogom, lassan fejfájás tör rám a sok balfaszságtól, mire mond bármi érdemlegeset is.
- És az is leszek. – egészítem ki a mondandóját, a szemébe fúrva a sajátomat, azt akarom, hogy tudja, nem viccelek. Semmivel nem baszhatja el a barátságunkat, bár abba nem gondolok bele, hogy ezt bármiféle válasznak hiheti. Ez csak egy újabb ígéret, amit mindenképpen betartok.
Meg akarom nyugtatni, nem vagyok naiv, de a kötelék egyszerűen erősebb köztünk ennél… végül mégsem vágok közbe, és ahogy megpillantom a könnycseppet, egyszerűen ledermedek. Megfagyok. Ugyanúgy, ahogy tegnap, most sem tudok mit kezdeni vele. Azt hiszem, az élete legnehezebb pillanataiban voltam a legkevésbé hasznára. A vallomás mintha visszhangozna a szobában, az arckifejezésem mintha megfagyna, egyáltalán nem erre számítottam. Jobb is, hogy nem néz fel rám, mert elég szerencsétlenül festek, ahogy kifújom a maradék füstöt, és elnyomom a cigarettát. Na most mi a faszt kezdjek magammal? Csak ülök, mint valami sóbálvány, szavainak súlya alatt, és hallgatom halk hüppögését.
- Cigit? – nyújtom elé a dobozt, mint a világ lehető legbénább vigaszát, de két hüppögés között elég nehéz eldönteni, hogy most bólint, vagy a fejét rázza, de végül az utóbbira tippelek, és csak én gyújtok rá ismét, hogy szívhassak egyet, mielőtt válaszolok.
- Nézd, ez nekem… kurvára para. Tudod, hogy én is szeretlek. Barátok vagyunk, mióta az eszemet tudom, és valahogy veled mindig eszembe jut az, aki voltam. Sosem gondoltam rád úgy… de ez nem jelenti azt, hogy… baszki, fogalmam sincs, mit jelent.
Valahogy úgy érzem, legszívesebben lesmárolnám, de tisztában vagyok már magammal annyira, hogy tudjam, ezzel csak bántanám. Igyekeztem magamban tartani, és még neki se ismertem be igazán, de ha valaki kimutatja az érzelmeit irántam… hajlamos vagyok úszni az árral. Épp ezért van az, hogy srácokkal is feküdtem már le. Valahogy kihat rám az egész, legalábbis egy alkalom erejéig biztosan… de aztán általában felnyílik a szemem, és hajnalban lelépek. Nem akarom ezt vele is megtenni, ezért nem mozdulok. Nem tehetem meg. Vele nem. Csak bámulom az ajkait, de képtelen vagyok megmozdulni, hallgatom az óra idegesítő kattogását.
- Na, gyere ide. – karolom át, és magamhoz húzom, ahogy régen is. Elegem van a gondolkodásból, meg a kételyekből, egyszerűen túl fáradt vagyok ehhez az egészhez. – Ne sírj. Megoldjuk. Majd lesz valami.
Tisztában vagyok vele, mennyire bénán hangzik, amit mondok, de komolyan gondolom. Nem számít, mi van, mert semmi nem állhat közénk. Még a saját érzelmeink sem.

Két perccel előbb is realizálhattam volna, hogy nem feltétlen kell közvetlen mellé ülnöm, de valahogy a mély letargián át elkerüli figyelmem az a másik két jókora kanapé, ami még a helyiségben röhög rajtam. Vajon mennyire lenne átlátszó hirtelen felállni és átsétálni a távolabbira? Az fix, hogy rémesen hülyén nézne ki, meg addigra már ledobom a fenekem az övére és képes vagyok annyira elkényelmeskedni, hogy ne köpjem arcon az utolsó korty kávéval. Lassan, de azért haladok.
Sőt, még némi agyalás is megy, már ami a kérdését illeti. Bár a válasz túlságosan is egyszerű, sajnos.
- Nem, nem férne bele a munkába - rázom meg a fejem, mert a másik két srác helyett is nekem kell tartanom a frontot és vannak hetek, amikor random behívnak, ezért nem rúghatok csak úgy ki a hámból. Néha mondjuk jól esik, mint most éjszaka. Bár szebb véget is el tudtam volna képzelni neki, amiben a saját ágyamban ébredek és nem smárolom le a legjobb barátomat.
- Mindketten fáradtak vagyunk, meg azért hideg volt és lehet... - nyúlok el a homloka felé, de aztán a mozdulat megdermed útközben. Csak nem értem, mit vagyok úgy oda, amikor mindig tapogatjuk egymást. Már nem úgy, hanem amúgy... szóval erőt veszek magamon és megérintem a homlokát, de nem tűnik úgy, mintha hőemelkedése lenne. Nem úgy, mint nekem. Ég az arcom, pláne, amikor összekócolja a hajam. Kissé lejjebb hajtom, mert nem akarom, hogy végigmérje. Nem tudom, mit látna rajta, de egyik lehetőség sem tetszik túlzottan. Na, nem mintha a bögre túl sokat segítene.
Inkább hablatyolok, bár érzékelem, mennyire idegesíti, amiért nem bököm végre ki a lényeget.
Mert mikor elkezdem, kissé félbe is szakít és hirtelen nem tudom eldönteni, örüljek-e neki vagy kezdjek keserves bőgésbe, amiért összetapossa az egómat vele. A kettő között ingázom.
- Ez egy ígéret? - kérdezem, mielőtt folytatnám, pedig pont, hogy a kínos részek jönnének.
Aztán persze nem bírom visszaszívni a könnyeket, bár most még ez se zavar annyira, mert legalább megkönnyíti az egészet, noha fene sem érti, miért. Utálok hüppögni, most mégis be-becsúszik egy, ahogy ecsetelem a nagy sztorit. Nem bírok felnézni rá, bár talán jobb is.
Szinte lélegzetvisszafojtva várom, hogy megnyíljon alattam a föld, vagy elzúgjon egy szirénázó autó, amikor elkezd beszélni, mert nem akarom hallani, de gyerekes lenne a fülemre tapasztanom a kezeimet. Vagy mégse? Már igazándiból el is nyúlnék felé csak úgy próbaként, de aztán megkínál cigivel és ez annyira lesokkol, hogy kénytelen vagyok belebámulni a szemébe. Nyilván, nem veszek, elvégre sose nyúltam cigihez, ezt pedig ő is tökéletesen tudja, mert minden egyes alkalommal előjövök a káros hatásaival, és anno kitapétáztam rothadó tüdők képével a szobáját. Annyira ledöbbenek, hogy csak később esik le, miszerint beszél hozzám. Jaj, ne! Ne, ne, ne... nem akarom hallani, tényleg. Inkább egy pontot szuggerálok a felsőjén, de egyáltalán nem köt le, mert belém issza magát ez a valami, ami nem egyértelmű visszautasítás, de alapjáraton egy nagy katyvasz, amivel nem tudok mit kezdeni.
Inkább megint a számra harapok, ahogy államra gördül egy könnycsepp, és lassan törlöm le a kézfejemmel. Arra gondolok, fel kéne állnom és hazasétálni, de képtelen vagyok rá.
- Ne... - tolnám el erőtlen, ahogy magához húz, mintha csak megszánna. Márpedig én nem akarom, hogy megszánjon vagy úgy tegyen, mintha tetszenék neki. Azért beledőlök, de nem ölelem át. Hihetetlenül nehéz elszakadni tőle, még annak ellenére is, hogy dohányszag járja körül, de megpróbálom, aminek az lesz a vége, hogy kicsit kimocorgom, de az öléből nem teljesen sikerül. - Ezen nincs mit megoldani. Tudom, hogy nem tekintesz rám úgy... tudom, hogy egyáltalán nem tetszem neked, ezért ne erőltesd... - törlöm le az arcom, még a szemem is megdörzsölöm, ami már biztos, vörös a sírástól, de legalább nem vágok le egy jó taknyos bömbölést. Helyette felnézek rá, és elhajolnék, mert az ölelésének hála közelebb kerültem a testéhez és ez nagyon nem jó kilátás. Hiába mondja, hogy nem változtat semmi a barátságunkon, ha részegen megcsókoltam, most depressziós józanságomban sem kezeskedem a tetteimért. Márpedig, ha hülyeséget csinálok, biztosan rendesen a tudtomra adja, mekkora kis hülye vagyok. Kezem ökölbe szorul, utálom az egész helyzetet. Aztán átfut bennem, hogy egyszerűen kizárhatnám, mint régen. Bele is merevedik a testem, kiszárad a torkom és hiába nyelek, olyan, mintha homok ragadna a nyelvem alá. Megnedvesítem az alsó ajkam, de már érzem, ahogy végigvágtázik nyakamon a hideg veríték. Rákapom a fejem, túl nagy slukkokban veszem a levegőt és azt hiszem, félek.
- El is felejthetnénk - lehelem, míg kicsit kijjebb mozdulok és fejem a folyosóra függesztem, mintha csak felmérném, mekkora táv választ el a lifttől. Mekkora táv választ el attól, hogy elszakadjak tőle. Talán... megkönnyebbülés lenne neki.

- Ez a meló tényleg nem fizeti meg a befektetett energiát. – sóhajtok, noha tudom, hogy ő is csak azt csinálja, amit szeret, márpedig semmi nincs, amit jobban tisztelnék ennél. Még akkor is, ha valahol egy nagy szopás az egész. Tisztelem azért, amit tesz, és nem csak azért, mert én sosem lennék képes rá.
- Lehet, hogy megfáztunk, ja. Elég vörös a fejed. – fejezem be a mondatot helyette, de persze nem kerüli el a figyelmem, hogy megdermed az érintés közepén, és a máskor oly egyszerű mozdulatot csak pillanatokkal később fejezi be. Valamiféle kényelmetlen érzés költözik a mellkasomba, ahogy végignézem ezt. Nem szeretem, ha bonyolultak köztünk a dolgok. Nem akarom, hogy azok legyenek.
Össze-vissza hablatyol, de én már túl fáradt vagyok ehhez, meg nem ezért ültettem le. Általában szívesen hallgatom a csevegését, de most arra van szükségem, hogy rendesen megbeszéljük a dolgokat. Meg neki is. Tudom, hogy nem akarja, de ez olyasmi, amin nem léphetünk tovább, ha nem tisztázzuk. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk ennyire szerencsétlen maradjon…
- Egy ígéret. – ismétlem el, semmiben nem voltam még annyira határozott, mint ebben. Tudja, hogy mindig megtartom a szavamat, ezért ennél talán kevés megnyugtatóbb dolgot mondhatnék. Persze lehet, hogy épp ezzel bántom meg, legalábbis a hirtelen jött könnyek erre utalnak. Fáj, hogy így kell látnom, hogy valahol én okoztam ezt az egészet. Hacsak hamarabb felnyitom a szemem… lehet, hogy egyszerűen nem akartam észrevenni, még ha az orrom előtt zajlott is az egész. Vagyok ennyire önző.
Folyamatosan fájdalmat okozok neki. A szavaim, a válaszom, a hallgatásom, talán még a lélegzetvételem is, ahogy az is, hogy magamhoz vonom. De nem hagyhatom elmenni, mert ha hagyom… még mindig a szavai kavarognak a fejemben, és érzem, hogy gyengülök. Életemben először tol el magától, de nem mozdulok vele, csak megdermedek. Leírhatatlan ürességet érzek… és ahogy rápillantok, aprócska, remegő testére, könny áztatta szemeire, szomorú tekintetére… nem bírom elviselni. Végül kimondja, mennyire könnyedén elengedné az érzéseit a kedvemért. Úgy tenne, mintha soha nem is léteztek volna, holott már rég tudom, hogy ez nem csak amolyan futó dolog. Ahogy az ajtó felé pillant, szinte el tudom képzelni, amint agya feltérképezi a menekülési útvonalat, a testem szinte magától mozdul, és ezen a ponton elkövetem életem talán egyik legnagyobb hibáját. Óvatosan a kanapéra döntöm, még utoljára a szemébe nézek, ahogy hüvelykujjammal letörlöm a könnycseppet arcáról… mielőtt megszólalhatna, ajkaimat az övére tapasztom, tenyeremet a derekára csúsztatom, ajkait szétválasztva smárolom le. Úgy akarom érinteni, ahogy még soha senki sem… zihálva válok el tőle, megtámaszkodva mellette a karfán. Így vagy úgy, de nem engedem, hogy elhagyjon. Sem most, sem később, legyek ettől akármilyen önző is.
- Nem akarom, hogy elmenj.

- De megfizeti, csak máshogy. - Viszont azt a részét sem Elijah, sem apu nem látja. De felesleges leállni magyarázkodni, ugyanis egyiküknek sem kell. Elcsépelt szavak nélkül értik, mit miért teszek, és mibe miért ölök annyi energiát, na meg kialvatlan percet. De, ha azt veszem, ezzel ők is így vannak, csak más területen. Ettől aztán kedvem volna mosolyogni, még akkor is, ha a helyzet épp nagyon nem adja.
- Lehet - bólintok rá, pedig tudom, hogy nem így van. Egyikünk sem fázott meg, és az én fejem sem a láztól piroslik, amivel ő is tökéletesen tisztában van, de nem dobom be az ellenérveket, nem játszom orvososdit, ugyanis nem kerüli el figyelmem a tekintete, ahogy végignézi az elakadó mozdulatomat. Túlontúl is feltűnő, szinte erőszakos, de már nem tudok mit tenni vele, megtörtént. Talán azzal is leplezem, hogy mindenfélét összehordok, és még akkor is beszélek, amikor már egyértelmű, mit akar tőlem. Látom, hogy fáradt, ásítozik, de nem akar elmenekülni a dolog elől. Nem úgy, mint én. Szinte elfogna a lelkiismeretfurdalás, de felülkerekedik rajta a félelem. Mert nem akarom kimondani, viszont muszáj lesz, meg hát... már igazándiból tudja is.
- Egy ígéret - bólintok rá én is, és megint mosolyogni lenne kedvem attól, ahogy mondja. Annyira meggyőző és erőteljes, de közben meg rémesen szomorú is. Elvégre mire tesz ígéretet? Hogy örökké kislánynak néz, aki a szomszédban lakik és részegen le lehet heveredni a kanapéján? Le is hajtom a fejem, most már nem keresem a tekintetét, nem szeretnék elveszni a sajnálatában. Inkább utat engedek a sajátomnak és csak akkor bukom megint felszínre, amikor magához ölel. Pár nappal korábban ez csak egy megszokott mozdulat lett volna, amit szó nélkül viszonozok és belesimulok. Ő nem gondol semmit mögé, én sem képzelem túl, de mivel jól esik, átengedem magam az érzésnek. Most viszont kibukik belőlem a tiltakozás, és annyira meglepem vele, hogy belemerevedik a mozdulatba.
Már majdnem kicsúszna a számon egy bocsánatkérés, de aztán rájövök, lehet ezt másképp is.
- Ha akarod, akkor elfelejthetem - ismétlem, mert elsősorban magam próbálom meggyőzni. Nem is lenne olyan nehéz, csak hagyni kéne elsorvadni ezt és azt, de akkor a végén mi maradna épen? Inkább a kiutat keresem mind fizikálisan, mind lelkileg. Az elhatározás meglenne, amit a cselekvés követne, de valahogy sikerül megelőznie. Talán még mindig túl lassú vagyok és egy nyamvadt nyuszi. Kedvem volna nevetni a helyzeten. Keserűen és ostobán, de addigra karomért nyúl, és úgy dönt rá a kanapéra, hogy szinte élettelen hagyom, mert nem értem, mit művel.
Engem fürkésző szemében keresem a válaszokat, szinte kérdőn pislogok fel rá, ahogy az arcomhoz nyúl, bár nem tetszik, mert így érzi a felforrósodott bőrömet. Egy újabb ellenkezés hagyná el a szám, de aztán hirtelen olyat tesz, ami teljesen kisüti agyamban a mindenséget. Mert megcsókol, vagy talán ezt is csak képzelem? Mi van, ha még mindig az ágyában, vagy a sajátoméban alszom és most fogok felébredni, hogy butának érezzem magam. Égne a szám, érezném a nyelvét, ahogy utat tör magának és szét akarna robbanni a szívem, míg pupillám kitágulna, ahogy zihálva elválik tőlem. De nem ébredek fel és ez valamiért megrémiszt. Mert nehéz nem a nyakához érni, hogy visszahúzzam, de közben egy árva mukkot sem értek az egészből. Mégis... mi történik?
- M-mi... mit művelsz? - kapok levegő után, ahogy szám eltátom és próbálok kivergődni ebből a sűrű, ragacsos ködből. Elmém egy távoli zugában ott a felismerés, hát persze, hisz mikor tudott ő bárkinek is nemet mondani? Márpedig én elég határozottan betámadtam egy csokornyi érzelemmel. Ez nem jó, nagyon nem. Nem, nem és nem, érintem meg a karját, amit kitámaszt a fejem mellett, aztán próbálom eltolni, valahogy kimászni alóla, vagy legalább elfordítani a fejem, de a másik keze még mindig a derekamon van és ha akarnám se tudnék elfeledkezni róla.
- Ez... ez csak reflex... valójában nem akarod... - mocorgom, míg a póló felgyűrődik és túl nagy ez a hülye gatya, meg az előbb megcsókolt, teljesen magától és csillagokat látok meg bizsereg a térdem. Lehet, szívrohamom lesz. Jó, az nem. Tudom, persze, csak aztán a bizsergés már a mellkasom is eléri, mintha apró valamik zsongnának bennem, nagyon fura érzés, de közben alattomos is. - Elijah! Engedj ki! Ne légy... gyerekes. - Fuldoklom a pánikban, mert bár ott az egyenlet, nem hiszem, hogy sokáig nemet tudnék rá mondani. Jó, csoda, hogy eddig ment.
Az értelmesebbik énem azt mondaná, erős nő vagyok, aki nem szórakozik ennyit, hogy eljusson az ajtóig. De a másik, ami picike, suttogós hangja van és olyan puha, akár a plüsseim otthon azt rebesgeti, soha többé nem lesz ehhez hasonló esélyem, még akkor is, ha ez most épp nem valós. Végigcsúsznak ujjaim a karján, ami a derekam nyomja le, de nem tudom ellökni. Fogalmam sincs, mit tegyek, de mielőtt végiggondolnám megint égni kezd a szám ott, ahol megcsókolt és ez... ó, egek!

Soha nem gondoltam volna, hogy egy efféle ígérettel szomorúvá tehetem… tulajdonképpen mindig is azt hittem, hogy mi ketten mindig ott leszünk egymásnak, holott igazából csak mindig visszatértünk egymáshoz. De ennyi már elég is ahhoz, hogy még egy magamfajtának is reményt adjon, akármilyen realista vagyok is. Ha róla van szó, képtelen vagyok megtartani a racionális gondolkodásomat. Rendesen összezavart, meg kell hagyni.
Nem tudok másra gondolni, minthogy mennyire szánalmas vagyok, amiért ismét megríkatom, amiért most sem tudom viszonozni azt, amit az évek során értem tett. Miért nem vettem észre soha, hogy a tettei mögött volt valami más, valami több? Elvégre mindenkinél észreveszem… szinte azonnal megérzem. Figyelmen kívül hagytam volna, csak mert így volt kényelmesebb? Azt hittem, ami a szívemen, az a számon, de valójában még magamat is átvertem.
Az én hibám az egész, ez nem is kérdés, azzal is magamat próbálom nyugtatni, ahogy átölelem, de elhajol, és ettől valami eltörik bennem… az érzés, hogy elveszíthetem, az érzés, amit nem hagytam érvényesülni, most előretör, és magával ragad. Megtennék bármit, hogy itt tartsam, mert ha elengedem, sosem látom többé. Sosem. A súly, ami most a vállamra nehezedik, nehezebb, mint az egész életem, ahogy tekintetünk találkozik, tudom, mit kell tennem, hogy itt tartsam. Hogy ne menjen el, még ha tudja is, hogy ez hazugság… attól még együtt élhetek vele. Kerül, amibe kerül.
Nem akarom, hogy elfelejtsen.
Ajkaim az övén végzik, piercingem bőrének nyomódik, és ahogy elengedem, apró, vöröslő foltot hagy ajkai sarkában. Értetlenül néz rám, továbbra is, mintha fel sem fogná, ami történik, aztán elkezd vergődni a karjaim közt. Fél, tudom, de nem engedhetem, hogy elhagyjon. Még ha össze is kell törjem… mély lélegzetet veszek, mielőtt ismét a szemébe néznék.
- Akarom. Akarlak, Mimi. – tenyerem feljebb kúszik hátán, ahogy szorosan magamhoz ölelem, nem szándékozom elengedni, akárhogy vergődik is. Gyerekes volnék? Inkább undorítóan önző, egyszerűen csak mindig a szebb oldalamat akarja látni. Pont én nyissam fel a szemét? Kérlek, csak engedd, hogy még egyszer utoljára önző legyek… ahogy eddig is hagytad, hogy betöltsem az egész életed. Sosem lehetek eléggé hálás, éppen ezért nem is akarom, hogy feladd az érzelmeidet. Az leszek, aki szeretnéd, hogy legyek. – Szeretlek.
Sosem voltam még ennyire gyenge. Beleszívok a cigarettába, melyről meg is feledkeztem, majd elmélázva pillantok a füstje után, mintha a hazugságom is elszállhatna vele. Rémesen fáradt vagyok.

Nem szívesen sírok előtte, mert látom, hogy ilyenkor sose tudja, mit kéne tennie, mivel rukkolhatna elő úgy, hogy ne bőgjem közben ki a szemem. Régebben, ha már nem bírtam sokáig és túlcsordult a bögre, akkor mindig volt egy hely az erdőben, ahová el tudtam bújni, ahol nem kellett végignéznie, hogyan leszek hirtelen törékeny és pátyolgatandó. És most, az elmúlt fél nap folyamán már másodszor törik el a mécses, ráadásul pont az orra előtt. Mondanám, hogy nem tehet róla. Még most is vigasztalni volna kedvem, amiért fölös kellemetlenséget okozok és belerondítok a barátságunkba, elvégre nem így terveztem. Igazándiból csak önző vagyok, szinte követeltem magamban, hogy viszonozzon olyasféle érzéseket, amikről halvány dunsztja nem volt. Most pedig várom a megváltást, de minimum is a kikosarazást, amit egyértelműen kapni fogok. Ekkor még eszembe se jut, hogy ő nem így működik. Pedig valahol legbelül azért reménykedem benne, de amikor átölel, már olyan egyértelműnek tűnik a helyzet. Nem szeretnék belefeküdni ebbe a szánakozásba, inkább eltolom magamtól, de végig sem gondolom, hogy ez neki miként eshet. Csak megyek a saját sérelmeim után, de azzal nem számolok, hogy ami benne van, az százszor felforgatóbb.
Amikor hátam a kanapéhoz ér még nem értem, nehezen csúszik össze a mozaik, de aztán lehajol, hogy sajátomhoz préselje az ajkait. Egy pillanatra elönt az a túlságosan is addiktív érzés, ami kivirágzik a mellkasomban és legszívesebben nem hagynám, hogy elpárologjon. Kapnék utána, ha... igaz lenne. De nem az és ez megijeszt. Próbálok ágálni ellene, szabadulni tőle, kibújni alóla, de aztán olyat mond, amitől összeszorul a torkom. Talán, mert régóta vártam már rá. És persze azért is, mert tudom, hogy csak hazudik, de... miért is?
- Kettőnk közül csak én akarom ezt az egészet, Elijah - találom meg végre a szavakat, hogy ledobjam a habogást, de akkor meg megérzem tenyerét a hátamon és próbálom nem feljebb tolni a mellkasom, hogy kényelmesebben hozzáférjen. Annyira szánalmasnak érzem magam, de közben meg ott sutyorog az a kis gonosz valami a fülembe, hogy engedjem el magam, ne érdekeljen, mi a hirtelen felindulás forrása, mert alapnak jó, és ebből még bármi kisülhet. De közben meg félek, hogy ez a bármi valami nagyon rossz tréfa lesz, és többet nem látom őt. Nem azért, mert így döntök, hanem mert belefárad. Persze tovább erőlködöm, arcom az ajtó felé fordítom, majd a lélegzet félúton elakad, ahogy kihagy a szívem csak mert megint megszólal, és amit mond... képtelenség.
Nyelvem hegyén a válasz: ne hazudj nekem! Ennél többet érdemelek!
De aztán a szemébe nézek és minden megreked bennem, mert meglátom benne a könyörgést. Ha most elutasítom... Ha egyszerűen lerombolom, akkor... tényleg elrontok mindent. Ahogy a cigarettába szív érzem, ahogy megtörik bennem a görcsös ellenállás, már nem szorítom a karját, nem akarok vergődve kijutni alóla, egyszerűen csak nézem, ahogy fáradtan szinte rám omlik.
Egy rövid ideig beékelődik közénk a csönd, amit én török meg azzal, hogy fejét a mellkasomra húzom és kisöpröm szeméből a haját.
- Jót tenne egy forró fürdő, aztán végre kialudhatnád magad, hm? - simogatom a fejét, míg másik kezem a vállán pihen. Talán, ha kialussza magát már mást színben látja a dolgot és viccre veszi, vagy túllép fölötte. Onnan már nem akarhatja ilyen görcsösen ezt a tévképzetet, amit utálni fogok. Tudom, mert most is utálom magam, amiért nem a saját érdekem nézem. - Biztos... hosszú volt a turné és csupa tej a hajad - próbálok kuncogni, de nem megy valami fényesen. Örülök, hogy nem látja az arcom, aztán egy kis idő után megint motoszkálni kezdek, de most sokkal óvatosabban. Nem akarom elijeszteni, inkább a célra koncentrálok, ami a fürdő.
- Gyere. Borzalmasan kiábrándító vagy - heccelem, félgőzzel, ahogy próbálom eltámogatni. Ha ez sikerül, közben azon kattogom, oda már úgysem kellek én, ezért, a fürdőből el tudnék menni megkeresni a mobilom, és hívhatnék egy taxit, amíg a zuhany alatt áll meg meglépek, mert nem akarom végignézni a 'reggeli' lazaságát, amivel az egészet félresöpri. Láttam már lányoktól eljönni és nem akarok beállni a sorba, közben meg akarok is és ez kikészít. Ahogy fejeben kész a program már frusztrálva ismét megjelenik a sutyorgás, miszerint most az egyszer kihasználhatnám őt...

Ettől vajon rossz ember vagyok? Nem tudom, tényleg.

- Nem. – tenyerem az állára csúsztatom, finoman felemelve azt, hogy a szemébe nézzek. Tudom, hogy még mindig menekülni akar, a hazugság pedig csak úgy folyik belőlem, mintha nem is én lennék. Magamra sem ismerek… a hang, amely győzködi, mintha távolról szólna. Elkeseredett vagyok, ismét az az elveszett kisgyerek, aki nélküle voltam, mindig is. Az örökre szóló ígéretek úgy foszlanak szét, mintha valóban csak szavak lettek volna. Hogy lehettem ennyire naiv?
Végül alábbhagy a vergődés, noha kétlem, hogy elhinné szavaimat. Szánalom, talán azt érez irántam, megint rám gondol, megint engem véd… hogy ne éljem át a fájdalmat. Ahogy én is csak magamra gondolok, ahogy ráomlok, és gyűlölöm magam. Azt hittem, semmi sem állhat közénk, és mégis magunktól romboljuk szét mindazt, amink volt. Utálom, hogy ezen kell gondolkoznom, hogy nem mondhatom, hogy leszarom, hogy képtelen vagyok magára hagyni. Ellene nem működik a védelmem, azokat a falakat már rég lerombolta.
- Jól hangzik. – sóhajtok fel, mert ahogy megemlíti az alvást, őszintén szólva a szemhéjamat is nehéz fent tartani. Hagyom, hogy a fürdő felé rángasson, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy csak le akar rázni.
- Ja, képzelem. – röhögök fel halkan, valamivel hihetőbben, mint ő. Lehet, hogy nem szoktam hazudni, de azért jobb színész vagyok, mint ő. Meg jó sötét is, hogy eddig nem láttam át rajta. Visszagondolva persze baszott egyértelmű. – Nem jössz velem? Nem túl nagy kád, de a tagok szűkösen szeretik.
Vonogatom a szemöldököm idiótán, még akkor is, ha a vicceink baromira nem illenek a helyzethez. Még a befordulásban is szar vagyok. Persze gyanítom, hogy ebbe már nem megy bele, elég egyértelmű, hogy most akar lelépni. Nem mintha örökre itt tarthatnám, de azért mélyen a szemébe nézek, miután megkapaszkodtam az ajtófélfában.
- Val’szeg még holnap is baszott másnapos leszek… beugorhatnál egy levessel.  – jegyzem meg, nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan tudom, mire készül. Komolyan, mintha nem ismerném még. Azért megpróbálkozom egy kis meglepetéssel, közelebb hajolok, és egy finom csókot lehelek az ajkaira. – Később látlak.
A kelleténél kicsit gyorsabban vágom be a fürdőszoba ajtót, hátamat neki támasztva csúszom le a hideg csempére. Szinte már fájdalmasan üresnek érzem magam.

Amikor maga felé fordítja az arcom egy pillanatra tényleg elbizonytalanít, de csak mert olyan hihetetlenül régóta várok már erre. Csak hát ott van az az aprócska szépséghiba, hogy hazudik. Bármennyire is jól próbálja magát előadni, és akár el is hihetném, de most valamiért mégsem megy. Pedig máskor nem látok át ennyire a szitán, hiszen ő sem amatőr benne, de... ez más. Nem rántom el a fejem, homályos szemekkel fúrom tekintetem a sajátjába. Szeretném, ha nem a gyerekkori ígéretek vagy holmi szívesség miatt tenné azt, amit, de persze most sem vagyok szerencsés. Mielőtt nyakamba omlana az önsajnálkozás teszi ezt meg ő, így hát halk sóhajjal simogatom a fejét, amolyan válaszreakcióként, vagy hogy végre lemázoljam képemről a rákent álcát. Az alvás ígérete legalább kimozdítja ebből a hamis kábulatból, és még segítek is neki eljutni a fürdőig, csak hogy mihamarabb kisétálhassak azon az ajtón, amit egész eddig bámultam.
- Én már... fürödtem - nyögöm ki az első dolgot, ami eszembe jut és rémesen hülyén hangzik, sőt, még képen is csapnám magam más helyzetben, de ez most ennél kicsit komplexebb. Inkább csak nagyokat pislogva bámulom, ahogy betámaszkodik a küszöbnél, féllábbal a kád felé menet. Legalább annak lepleznie kéne a zavarom, hogy poénra veszi a figurát, de valahogy csak tovább duzzasztja a torkomban duzzadó csomót. Vajon tudja, hogy le akarok lépni? Nyilván... ettől még kínosabb lesz a helyzet, de nem moccanok, ahogy feldolgozom a mondandóját, és kiül arcomra a döbbenet.
- Ah... hát... értem - makogom, mert tovább taszít a tény, hogy úgy viselkedik, mintha járnánk és ez nekem valahol még tetszik is. De, ami leginkább kiakaszt az a tény, miszerint tudom, hogy nem fogok visszajönni ide se levessel, sem pedig anélkül. Ettől megint kedvem volna sírni, de nem tehetem. Még nem. Aztán szívem szerint el is fordulnék, de gyorsabb nálam, ahogy puszit nyom a számra, ezzel fegyverezve teljesen le. Összezavarodom, de aztán az utolsó megjegyzése szinte tőrt váj a szívembe, mert tudja, hogy nem így lesz. De akkor mégis mit hisz? Pár nap és kialszom? Kicsit kerülöm majd, de másodjára már felveszem a hívását? Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bárcsak el tudnám fogadni ezt a súlyos hazugságot, de nem megy. Helyette gyorsan felmarkolom a mobilom, és már a liftben guggolok, amikor taxi helyett olyasvalakit hívok, aki nem kérdezi, miért egy három számmal nagyobb mackónadrágban ténfergek a város közepén. Aztán csak bőgöm, még akkor is, amikor már bőven a földszintre érek és olyan szánalmas látványt nyújtok, akár egy korhadt virág.

Nem akarom őt többé látni, de közben mégis minden idegszálam meg kell feszítenem ahhoz, hogy vissza ne rohanjak hozzá.

A kiállítóteremben nem tapossák egymás lábát az emberek, de azért épp elegen vannak ahhoz, hogy beköpjenek, ha rágyújtok. Máskor szarnék bele, de most ott figyel a lábamnál a laptáska, benne a vászonnal, szóval leküzdöm az ingert és monoton dobolok lábammal a zenére, míg előttem jó öt méterre Larry Poons egyik absztratja függ, a Deep Within Heart. Egy ideig bámulom, mert ez legalább el tudja venni a figyelmem a dohányról. Mióta megnyitották, jártam már párszor itt, még annak ellenére is, hogy fújunk egymásra a mostani tulajjal, mivel gerinctelen szarként fúrta ki a haveromat, aki az elődje volt. Ez persze nem szívja le belőlem a műértést, de azért kapja be a faszomat.
Egy ideig még körbenézek a teremben, de aztán kiszúrom a felém ügető Bugot és rámarkolva a festményre biccentek egyet, majd pacsizom le a többiekkel is. Nem kell rákérdeznem, meg kivételesen ők sem pofázzák túl a dolgot, mivel a stratégiánk rohadás egyszerű: felteszem az általam festett képet a falra, ami bár máshogyan absztrakt, mint Poons, de színek és technika tekintetében hozza a stílust, meg mondjuk a lényeg rajta figyel. Vagyis az új köcsög teremigazgató, ahogy bulákat futtat, ha eddig másnak nem esett volna le a fószer hátrányos helyzete. A kurvákkal nincs bajom, szerintem totál összeegyeztethető ezzel a közeggel, csak mondjuk a nyálszöveg nem, amit a médiában kiokád magából ezt megkerülve. Ha ribiket küldessz házhoz, hát vállald fel, baromarc!
Elégedetten bámulom a képet, a kóválygóknak meg feltűnik, hogy valami nem stimmt, ugyanis elkezdik körbeállni. Ezen a ponton lépnék le, bár még futja egy gyors selfie-re a sikerrel. Vigyorom viszonzásra talál a haver pofáján, aztán elhal, ahogy kiszúrom azt a rohadt zsernyákot, aki felém tempózik.
- Pucoljunk el innen, mielőtt megint elkap ez a faszszopó – lököm vállon Bugot, de addigra már sebességre kapcsol, beindítva a lavinát. Nyilván elkezdek rohanni, mint a szemét, még az egyik műanyagdíványt is átugrom, meg galoppozom a tömegben. Az utcára érve egy banyát is a tag elé lökök, hadd élvezzék egymást társaságát.
- Látom, már a vén muffokra indulsz be – kiáltom a vállam fölött, majd átrohanok a piroson és majdnem végigcsúszom az egyik sportkocsi orrán. – Figyelj már, hova gurulsz, te újgazdag girnyó! – csapok egyet a fényezésre, de ez persze frankón lelassít, így kénytelen vagyok elsprintelni az egyik sikátorig. Már a kukán billegve küzdeném magam át a túloldalra, ha valaki grabancon nem ragad, hogy rohadna le a keze!
- Baszod, ma nem csináltam semmi törvénytelent! – Legalábbis nem hajítottam molotovot a kirakatba és köptem le a látogatókat, akkor meg?!

A kiadott feladat az kiadott feladat. Mégha elképesztő baromságnak tartom akkor is. Jelen esetben az elgondolást nem tartom valami okosnak, de nem az én tisztem beleszólni az ügyet vivő nyomozó dolgába, amikor rám bízza az egyik tanú behozását az őrsre arra hivatkozva, hogy látta többször volt vele dolgom. Jah, többször volt vele dolgom: többször vittem be a sittre annak köszönhetően, hogy az óvadékot mindig kifizették az elengedéséért..
Már ellenőriztem a lakásán, vagy legalábbis azon, ahol a rendőrségi nyilvántartás szerint legtöbbször megfordul, de üres patkánylyukra leltem. Nem volt otthon, nem hallatszódott ki egy stílszerű baszd meg a hosszas dörömbölés után és elég szar lesz neki, ha rájön az egyik haverjából préseltem ki az információt hol találom meg jelenleg. Ha bármilyen formában is értesítette volna és csak a hűlt helyére leltem volna a helyszínen, akkor egyértelműen tudni fogom ki adta le a forró drótot. Azt, pedig kétlem ne tudtam volna egyből bevinni kábítószer birtoklásért vagy a falon lévő friss, még meg sem száradt festékre hivatkozva – ugyan, ki a franc védte volna be a seggét, hogy nem ő volt? Pontosabban: kinek hittek volna abból a bagázsból? Ugye.. A falon lévő képek teljesen hidegen hagynak, nem a vászonra hányt festék láttán fogom meggondolni magam azzal kapcsolatban hányadán állok a művészettel. O’Berry-t keresem a terem szélén haladva, hogy jobban átpásztázhassam a tömeget, ami jól teszi, hogy nem hagy teljesen figyelmen kívül, amikor azt a tenyérviszkető képét meglátom a kölyöknek és elindulok felé. Odébb lépnek és szinte rögtön oszolni kezdenek a megpattanó reakcióját másolva, miután jobban nekiiramodok. Nem, rohadtul nem fogom egész nap ezt a hülye gyereket üldözni, mert épp időben vett észe és lépett meg.
- Azonnal álljon meg! – a felszólítás haszna? Valahol a nulla és nulla egész egy tized között stagnál. Szokás szerint. Az utamba kerülő berendezési tárgyak többségén vagy átgázolok, fellépve rá és fentebbi magaslatokból győződve meg a srác pontos tartózkodási helyéről az emberhullámban vagy hozzá hasonlóan ugrom át. A kinti öregasszonyt viszont nem pátyolgatom, éppen csak annyira ragadom meg a vállainál, hogy megállhasson a lábain. Éppen csak és egyik lábam itt, a másik már a járdaszegélyen túl, hogy a kezemet feltartva hívjam fel a közeledő autósok figyelmét a megállásra, ha addig nem tették volna az odébb sajnos idejében lelassító jármű mintájára.
Elégedetlenül és rohadtul bosszúsan morranok, amikor ismételten felkerekedik, becélozva a közeli sikátor keskeny szakaszát, aminek a végén a kerítésen még átszökhet. Nekifeszülök a métereknek, hogy tovább csökkentsem a távot, ami sikerül is, de nem fékezek le eléggé az egyik lezárt konténernél, nehogy megszökjön. Neki zördülök a fémnek, de elérem és jól belemarok a ruhájába, egyúttal a vállába is, míg ki nem csúszik az a része az ujjaim közül. A bevágó pólónyak viszont elégnek bizonyul a határozott visszarántással kísérve. Ha földre vágódik, mert nem tudja megtartani az egyensúlyát és megfelelően leérkezni a lábaira nem fogom helyre rántani, azonnal semmiképp sem, de ez csak egy egy másodperces időt jelent. Utána felráncigálom, biztosan megtartva a hónalja alá nyúlva, hogy ne ficeregjen kénye s kedve szerint.
- Hogyne, szentté avatlak. - nem fogom ok nélkül megcibálni, de nem rajtam fog múlni amennyiben igen.. - Be kell vigyelek az őrsre kihallgatásra. - lehányta a cipőm legutóbb.. A magázódás olyan formaiság, ami lazán elhanyagolható ilyen ismeretség után.
- Az egyik haverod komoly balhét csinált és szemtanú elmondása alapján rajta vagy a kihallgatottak listáján. - a részletek persze nem tartoznak rá. Se egy név. Se egy pontos időpont. Ezeket közlik vele, ha beértünk. Nem az én feladatom. Én csak leszállítom.
- Egyébként meg, ha nem csináltál semmit miért kezdtél el rohanni, huh? Érdekes a logikátok. - ..a fajtádé. Megforgatom a szemeimet és nem várok választ a kérdésemre, hiába fog az kéretlenül is érkezni, mint a rá jellemző szófosás.
Ha nem kezd nagy ellenkezésbe, akkor egyértelműsítem a megindulási szándékomat, ahogy a nekünk kellő irányba kezdem el húzni és nyomatékosítás céljából lépést teszek az utcafront felé.

Mit magázódik ez az SPD rohadék?

Nagyjából ez a második gondolatfoszlányom, amikor nekistartolok és kezdetét veszi a filmbe illő üldözési jelenet. Még röhögni is van időm, míg ez a gyökér a kiállítóteremben szambázik és azt hiszi, három szép szóra fogom magam, megpördülök a sarkamon, majd kiscserkész becsszóra pacsizom össze vele, mint valami kretén. Inkább kirohanom a belem, meg összehozom egy arra csoszogó vén szatyorral, aztán vigyorogva intek be neki, ne morzsolódon már le az első öt méteren a kis pudva. A tempóm amúgy közöttünk legyen szólva elég fasza és még büszke is lennék magamra, ha az egyik kretán bele nem akarna hajtani a seggembe, ahogy rendes amerikai állampolgárként vágnék le a zebrától jó húsz méterrel.
- Túl sok a seggarc ebben a városban, bazdmeg! - káromkodom, amikor a nyomoronc nagyzolva ki akar szállni, hogy leossza az anyám picsáját, de addigra már becélzom a sikátort és ezerrel lövök ki a retkes kerítés felé. Kicsit megküldöm a kukát is, dobva a lendületen, de persze ennek a szemétnek is pont ekkor kell nekiesnie a fémnek, ami aztán imbolyogva billent ki az egyensúlyomból. Nem csoda, hogy el tudja kapni a felsőm, amitől frankón félseggen kötök ki.
- Hagyjál már lógva, te fasz! - üvöltöm, aztán rángatózom és próbálok rárúgni a bokájára, még annak ellenére is, hogy pluszba varrna fakabát elleni erőszak végett. Ettől kicsit lenyugszom, de azé' rácsulázok a cipőjére, nehogy elszalassza itt a végtelen szeretetem. Szóval engedem, hadd markoljon a hónom alá, míg a gatyám kb. a seggem közepén köt ki és azt is fenyegetésnek venné, ha visszarántanám. - Magad alá azé' ne hugyozz, amiért megkapod a hónap melósa díjat - horkantok, mivel a héten ez már a két és feledik eset, miszerint össze találunk futni. Jó, ebből félszer csak levállaztam a plázába', me' viszketőrohamot kapok a fejétől, de lassan azért megbaszna, mert Seattle levegőjét szívom a nikotin mellett. Apropó nikotin, kurván rám férne egy szál. Nyúlok is a zsebéért, hátha elhappolt valakitől legalább egy spanglit, ha más nem járja, de aztán szöget üt fejembe a vád.
- Milyen kihallgatás? - Azt hittem, az előbbi kiállítós incidens miatt kapcsol le, nem pedig egy korábbi ügyem veszik elő, vagy a faszom tudja, mitől állt görcs má' megint a pöcsükbe.
- Melyik haverom? - váltok komolyabb témára, na, nem azért mert érdekelne a baromarc sara, szimplán érdekes, amiért kivételesen nem én basztam el valamit. Meg amúgy is, elég sok kérdéses arccal kokettálok ahhoz, hogy ebből heti hat ne akassza össze a bajszát ezekkel a férgekkel. - Ja, értem - reagálom le a kussolást. - Te csak a futárpincsi vagy és szart se tudsz. Amúgy meg öribarik vagyunk, hogy folyton téged küldenek, vagy mi a faszom?! - röhögök, és még akkor is görnyedve vinnyogok, amikor már megindulunk kifelé a sikátorból. Pedig milyen hangulatos itt, mérem be a kuka mellett maga alá brunyáló csövest.
- Mindig futhatnékom van, amikor rád nézek. Vedd önkéntelen reflexnek, amit a pofád vált ki - vonok vállat, ami elég bénán jön ki, ahogy még mindig tart, de hát ez van. Lassan többet taperál, mint a visszajáró fuck friends-ek. - Lehet, többet kéne basznod és akkor nem a magamfajta dolgos arcok után kajtatnál, mint egy szerencsétlen kretén - fullasztom bele egy marék jó tanácsba, egyszer talán kedve lesz megfogadni, bár elnézve a fejét ez nem a mai napon történik meg. Ha kocsival van, akkor a hátsó ülésre történő beányásom előtt azé' még menekülőre fognám, de túl erősen tart és különben is pózolnom kell egy képhez, ami másodpercek múlva má' a feedjeim között pörög fel, ami azt jelenti, hogy Brad is vágni fogja, miszerint má' megint meleg helyen vagyok.
- Te, nincs egy cigid? Múltkor láttam a kézi mellett - tarhálom, bár nekem még a kihallgatások alatt se sok jut, viszont most frankón ellazítaná az idegeimet. Ma este sürgős bulizhatnékom van ugyanis, és az úgy nem megy, ha a rács mögött szunyálok. Bár, ha csak egy köcsög miatt akarnak faggatózni, talán napnyugta előtt rápörgünk a lényegre és nem kell benn recskáznom.