Elliott Avenue

Vannak azok a pillanatok, amikor a beszedett közlekedési bírságokat jutalomként osztogatnám az olyanoknak, mint a piros sportkocsi tulajdonosának, hogy majdnem elcsapta a kölyköt. Kicsi, nyurga és gyors. Baromi jó, mintha csak egy patkányt üldöznék. ..és valóban. Az intermezzónak és a kevésbé visszafogott lendületemnek köszönhetően tudtam elérni, mikor már csak pár lépésre és nyújtózásra volt a szabadulásától a konténer tetején. A bevágódás miatt érzem a zsibbadó oldalamat, de teljesen megérte, hogy a nap hátra lévő részét nem kell a hajkurászásával töltenem. Erősen fogom az elkapott ruha anyagát, a kiabálására ügyet sem vetve ellentétben a rúgkapálódó magatartására, ami egy rendre tevő rántást kivív magának, mielőtt felrángatnám állásba. A vastag falú bakancs elég jól bevédi a kiszemelt bokámat a rúgástól, de úgy fordítom ki, hogy csak kicsavart állapotában próbálhassa meg a továbbiakban ennek a kivitelezését. Az, hogy még ettől képes marad leköpni.. Egy mélyebb lélegzetvétellel veszek erőt magamon, de nem mélyesztem bele jobban az ujjaimat a megragadott testrészbe, hogy nyoma maradjon. A nadrágját leszarom. Oda se nézek.
- Örömmel átadnám másnak, ha nem csinálnál ennyi munkát.. – mintha lenne ilyen és számítana egyáltalán.. Inkább a rövid tájékoztatására koncentrálok és várnám, hogy csihadjon. A kezére is basznék, amikor észlelem a szándékát, ami a zsebem felé vezényli, de ez elmarad, ahogyan az övé is, amikor eljut az agyáig miért is jöttem. Tulajdonképpen nem lett volna szükség így elfogni, ha nem rohant volna el normálisa(bba)n is közölhettem volna vele a száraz tényeket. Csak azokat, minden más a nyomozást vezető kolléga feladatkörébe tartozik. Válaszoljak a kérdéseire? Még mit nem.
- Feltételezhetően egy gondatlan emberölési ügyben fognak kikérdezni. Jobb, ha lenyugodsz és együttműködsz. – gondoljon csak arra mennyire mutatna jól a jegyzőkönyvben, ha azt is hozzá csapnák milyen ellenállást tanúsított a bevitelekor. Az, hogy ezután hangosan elmondja a véleményét a futárpincsi szerepemről marhára nem foglalkoztat, nem fogok neki állni bizonygatni se az ellenkezőjét, se az igazát. Megindítom egy lökéssel kifelé, de nem engedem el  csak fogást váltok a felkarjára.
- Ne aggódj, ugyanannyira repesek a viszontlátás örömétől, mint te. – semennyire nem nézek oda közvetlenül, csak a szemem sarkából jegyzem meg a hajléktalan helyzetét arra az esetre, ha hirtelen vérszemet kapna. Nem hiányozna egy újabb vergődő a másik oldalamra is. Ez az egy is idegesítő, ahogy vállvonogatásba és kéretlen válaszadásba, észosztásba kezd, melynek a felét automatikusan ignorálom. Cserébe az egyik autó oldalára kicsit felkenem, amikor fordulnunk kell. Épp csak egy kicsit, hogy érezze a törődést, de ha nyígni kezd miatta akkor igen alacsony az ingerküszöbe – csak rongyként fényesítette a jármű oldalát.
- Drogost akartál mondani, huh? – ..emiatt is van az ügybéli gondatlanság egyelőre csak feltételezése. Eddig sem tartottam valami kényelmesen, de ahogy közelebb érünk a szolgálati kocsihoz feljebb tornázom a karját, amíg előkotrom a zsebemből a slusszkulcsot és kinyitom a biztonsági zárat. Röviden felvillannak a lámpák, leadja a hangjelzést a rendszer.
- Nyugodj le, de gyorsan. – figyelmeztetem megérezvén a szabadulási vágyát a kezem ügyében és közel nyomom a festéshez, hogy a hideg fémet nyalja vagy az ablakot. Amelyikhez nagyobb a gusztusa amennyiben nem hagyja abba, egyúttal nem adja át a villámgyorsan elővett mobilját. Koccan az, hangosabban is fog, ha nem veszi az adást és hanyagolja a nyomkodását a szarjának megosztása miatt, mielőtt bevágom a hátsó, ráccsal elválasztott részbe. A zárat automatikusan rázárom, hogy kevesebb esetleges problémával kelljen számolnom, mint például a menet közbeni kiszökés..
- Eltaláltad. – rávágom még mielőtt befejezhetné, ahogy beülve elfordítom a kulcsot és felberren a motor. Azaz nincs. Gondoskodjon a szükségleteiről, ha végzett az őrsön és nem keveredik bele annyira a nyomozásba, hogy esetleg bent tartsák. Az alapján, amit elmondtak erre van esély, de csak félinformáció volt számomra.
- ..és nem, nem fogom megnézni a kesztyűtartóban sem. Csendben foglald el magad, amíg beérünk és ajánlom ne csinálj mocskot az ülésre.. - némileg odafordulok hozzá, cseppet sem kedves tekintettel - szóval a szokásosan neki szánttal -, hogy meggyőződjek róla felfogta mit mondtam a tényleges indulás előtt.

Általában nem vagyok ekkora egy talicska, de most se a lendület nem túl jó, se az iménti koccanás azzal a baszom sportkocsival, szóval a létező összes körülmény ellenem dolgozik, amikor ez a nyomorék menyét utánam kap. Ha átvetődöm a fal túloldalára garantáltan nem basz tarkón az élet, és jó fél órára rá má' valamelyik botanikuskert mélyén szívnám a cigimet. Na, nem mintha ez a fakabát arról lenne híres, hogy olyan könnyedén lecuppanjon a formás kis seggemről, me' lassan nagyobb elánnal hajt utána, mint az összes eddigi kurváim egybevéve. Frankón megsajnálnám, ha mondjuk két fokkal kedvesebben segítene talpra és nem törné ki majdnem a karom, ahogy elforgat közben. Hiába hányok szitokszavakat a pofájába, nyilván nem hatja meg, ahogy irányba nyom.
- Ja, mert csak te vagy ennyire rám rögzülve, baszki - horkantok fel és sakkoznék itt a túlélési lehetőségeimen, ha nagy nehezen be nem avatna a nyers valóba, ami legalább némiképp felvillanyoz. Na, végre valami szaftos szemét a többi silány opció között, mint mettomén: illegális falfirkálás, közszeméremsértés, rongálás, meg egyéb unalmas baromságok.
- Sose volt fura neked ez a "gondatlan" jelző? - kezdeményezek némi intellektuális párbeszédet, hátha eljut idáig az agya. - Mármint, vágod, valahol minden gyilkosság az, még ha szándékos is. Me' itt van Mr. Faszrágó Menyét, akit az emberünk tüdőn szúr egy frankón hegyes villával, ami nyilván szándékosság, he? Na, de közben azon jár az agya: basszam meg, há' addig oké, hogy itt dögledezik ez a Menyét, de csak nem akarom, hogy elkapjanak, mert világéletében egy pudva volt! Ergo azé' bízik benne, hogy megpucolhat. Szóval, hiába fontolom vagy nem fontolom előre meg, de a gond azé' ott van, lol - vonom meg a vállam a világnagy poénom után, má' amennyire a helyzetből futja, meg aztán előre is ránt, mintha magamtól nem találnék ki, noha esélyesen a másik irányba fordulnék le, de na. Egy próbát megér ez a cseresznye is. - Nahát, tényleg? Mindig is tudtam, hogy csíped a burámat - vigyorgom, ami csupán akkor hervad le, ahogy tök véletlen belemártogat az egyik autó oldalába.
- De azé' pöcs se érti, mé' kell mindig ilyen durván a tudtomra adnod. Chill, dude - húzom el a számat, elvégre a nyalintás nem esett túl jól, bassza már meg magát az a menyétfeje. - Amúgy meg, ha valamiben kárt teszel, akkor frankón bukod az év dolgozója hűségérmet - vinnyogok, de a következő kérdésén már meg se tudok illetődni. Há' mit gondol ez rólam, hogy egy rendőrkocsi hátsó ülésén állok le füvet szívni? Mondjuk, talán azé' gondolhatja így, mert múltkor egészen véletlenül megtörtént a dolog, bár mentségemre szóljon, nem vágtam le, miszerint Ganja pakkját csaptam zsebre és ha má' úgyis elkezdtem szívni, hát csak nem nyomom el a csikk felénél, gec'. - Minden apró bakit meg kell ám jegyezned... - morgom az orrom alatt, ahogy csak nem lehet má' faszom nyugtom. Parancsra meg nem megyek át egyből engedelmesbe, bár kérésre se, meg úgy amúgy, ezé' bepróbálkoznék még ezer másik trükkel, csak hát leköt a mobiloknak történő pózerkedés. Adam baszki örülni fog, mutatok písz jeleket, de a sajátom azé' nem vagyok hajlandó átadni neki, szóval ha ennyire kell a számom, kénytelen lesz erőszakot alkalmazni. Egy fájó sóhajt azé' kap, ahogy bekuckolok az ülésre, majd lekonyuló szájjal kapaszkodom a rácsokba, ahogy próbálom átpréselni rajta a képemet. - Jó, akkor beszélgessünk! - váltok vigyorgásba, majd közelebb nyomulok, hogy még véletlen se maradjon le egyetlen végtelenül bölcs megjegyzésemről sem. - Múltkor egy buliban koccantam ezzel a csajjal, aki másodállásban domina. Na, ő vakerálta, miszerint a keménypöcsű fószereknek - mint amilyen te is vagy -, manapság eléggé bejön ez a megjátszott elrablás téma. Vágod, beleegyeznek, meg minden, aztán a cerkájuk farigcsálva várják, mikor rántják be őket egy dzsipbe. Ha akarod, megadhatom a számát - megyek át fullon bizalmasba és teljesen jól is érzném magam, meg minden, ha a rádió bele nem rondítana a kövi monológomba, mert ő azé' egy eléggé szűkszavú ember, egyem meg. A recsegésből aztán géphang lesz, abból meg egy drámai behívó, me' valami nyomorék dobbantott akciójelenetet a környéken. Frankó.
- Te, nem csatlakozol be? Tök jó móka lenne - röhögök, ahogy nyugger tempóval gördül át a zöldön, meg minden fiszemfaszom. Állítom, megbuggyanna számban a tej, ha a körforgalomnál ki nem baszódna előttünk egy méregzöld Suzuki. - Nem ezt a kocsit keresi a napközis csoportod? - mutatok az említett irányba, majd serényen eldőlök hátra, hátha, végre felcsapnak az események.

Egy újabb megjegyzést ejt el, aminek a lereagálására nem fogok sem időt, sem energiát pazarolni csak egy hogyne értékű szemöldökvonással zárom a szálat, hogy áttérhessek végre a lényegre: a behívatására. Vannak, akik esetében inkább nem költenek pénzt hivatalos beidézésre – szinte magától ad rá apropót.. Nem körítem túl az indokát, csak annyit közlök vele ellentétben, amennyit kell és az ő értelmi szintjével is fel tud fogni. Fordításban: szarban van a haverja, ő is miatta. Csak kevésbé. A filozofikus pofázásának pillanatáig mindenképp, utána vagy hatszor fordult meg a fejemben a járdához érve, hogy botlás gyanújával küldjem a meginduló kocsik elé csak kusshadjon és ne kelljen végighallgatnom.. Callaghan-ék lazán lincselésbe kezdtek volna, amit kimagyaráznak később az önvédelem címszavával mégis mi a faszt keres egy bevérzett lila folt a kölyök pofáján, de csak egy előre taszajtást kap.
- Az a fura, hogy még nem próbált meg az észlény spanjaid közül valamelyik végleg elhallgattatni az összehordott baromságaidért.. – az elgondolás képtelenségén kínomban megforgatom a szemeimet. Nem, az biztos, hogy nem fogom azzal strapálni magam, hogy a Btk pontosításába kezdek vele. Továbbra sem vagyok a dadája, hogy a hülye kérdésein csüngjek a lelki világának megfelelő válasz megfogalmazásáért. Ha azt a szar poént nem erőlteti a végére még elgondolkodtam volna rajta némi ésszel csak rendelkezik, ha barom módjára is, de kicsavarja a gondolatlanság miben létét – csakhogy nagyon is ott van. Lerí a fejemről, hogy mennyire értékeltem: marhára, akárcsak a társaságát, amit szóvá is teszek, aminek a szándékos tudomásul nem vételével ismét viszketni kezd a tenyerem. Mit ad isten nem pont az utolsó pillanatban veszem észre, hogy túl közel van a kocsi? De, rohadtul de.
- Bocs. Véletlen volt. – meg se próbálom tettetni, hogy érdekel a nyervogása vagy hogy komolynak szántam a bocsánatkérést. A hülye is levágja mennyire nem. A hanyag hanglejtés, a flegmán passzív-agresszív arckifejezés egyként hozza az elszállt agyának tudomására, miközben visszatartom a szökéstől, hogy se véletlen nem volt, se nem sajnálom. Vélhetően rájött. Vélhetően. A biztonság kedvéért odadörgölöm az autó falához és jah, be kell valljam az elhúzott pofája egy töredéknyi elégedettséget okoz. Hitetlenkedő fújtatást köpök felé.
- Frankón nem érdekel. – kár nem született, csak fényesebb lett az autó sárvédője a gatyája kárára. Pereljen be. A hátsó ülések bemocskolását, pedig marhára nem a füstölésre értettem.. A telefonja újbóli elővételére lehajtom a térelválasztó ablakát és odatartom a kezem.
- Jah, meg. Most add ide a telefonod, mert az autóban tilos fényképet készíteni. Ezt értsd úgy, hogy bűncselekménynek minősített. – jelzésértékűen dobom meg a tenyeremet. Jah, sürgetem, mert mielőbb ki akarom dobni az őrsön és végre visszatérni a hétköznapi mederbe, ami nem az ő pesztrálását jelenti. Azt hozzá sem teszem még egyet villan a vakuja annak a szarnak és csak képi bizonyítékkal rövidíti le az útját a már ismert zárkájáig. Feszült türelemmel várom, hogy átadja. Nem indulunk, nem fordulok el, amíg ez meg nem történik, akkor sem, ha a rácsra akar ráakaszkodni, mint egy óvodás majom.
- Nem. – automatikusan rávágom a választ, aminek a végét nem tetsző morgás feszélyezi. Baromira nem vagyok kíváncsi a pofázására, de ha eddig nem került hozzám a mobiltelefonja, akkor amíg szófosásba kezd a legkevésbé sem titkolt szándékkal nyúlok a kezéért. Ha kell, ha nem nagyon szívesen megkímélem mindkettőnket az atrocitástól. A kedvem mégis megjön hozzá, hogy a fejét minimum hozzábasszam az elválasztóhoz az ajánlgatás hallatán, gondolatban mindenképpen. Irritál, hogy látszólag jól érzi magát és komoly fellélegzést vált ki belőlem a felreccsenő rádió. 595 – nagyszerű. Az első ülésen végzi a készüléke, így vagy úgy és kiállok a parkolóhelyemről, de nem azzal a szándékkal, hogy egy tanúval az üléstérben induljak a bejelentett gépjármű után.
- Nem. – ennyiben hagynám a kölyköt, ha nem kellene egyből a fékre taposnom, aminek hatására valószínűleg felkenődik a falra - ha lenne időm kárörvendeni.. -, aminek hatására szitkozódásba kezdek, mert új információk kerülnek bemondásra a csatornán. A tizenhetes járőr autó, amivel a nyomába eredtek a Suzukinak fenn akadt a jelzőlámpán. Arckaparás vagy arckaparás? Kiszúrtam én is a mutatott irányban a sebességhatárt túllépett négykerekűt. Elhúzom a szám, ahogy fellövöm a szirénát és a rádióért nyúlok. Képzelem az izgalmat a szarházi képén, ahogy becsatlakozunk a „mókába”. Marhára örülök neki.
- Itt a tizenhármas. Üldözőbe veszem a járművet. Utassal vagyok. Ismétlem: utassal vagyok. – élesen vágok ki, hogy a jelző hang következtében résnyire nyílt átkelőt kihasználjam a szóban forgó után eredéshez. A megerősítés azonnal érkezik, ahogyan sejtéseim szerint mindjárt egy üdvrivallás is a fülem mögül..

Bírom a menyét fejét, még ha ez a nagy haverkodós összeborulás a részéről nem is túl kölcsönös, de attól még jókat szoktam szórakozni a zsenge idegrendszerén, pláne, ha lekapcsol közben. Most sincs ez másként, már potom két mérföldről levágnám, miszerint a fasza kivan velem, de épp ezért olyan mocskosul röhejes az egész. Onnan meg má' tétje sincs, ahogy beközli, nem én kerültem kivételesen a méretes fekáliatengerbe, hanem az egyik random haverom, aki még csak a közeli baráti körömhöz sem tartozik, sz'val kurván egyre megy. Persze majdnem jófiúként követem, habár imitt-amott megnehezítem a dolgát, me' így kerek a világegyetem. Tudom, hogy ott mélyen azé' ő is élvezi.
- Ugyan! A legtöbben oda meg vissza vannak azé', hogy egyáltalán rájuk nézek - röhögök fel nagy vidáman, és amúgy tényleg, az ember elég sok aberrált, beteg szemét fant össze tud kaparni, és még csak erőlködnie sem kell hozzá. Ki tudja, talán a menyétnek is akad egy-két stalkere, és még csak nem is tud róla. Azé' megosztom vele a véleményem a btk-ról, hadd sütkérezzen itt a professziójának megfelelő topicban, de láthatóan még ez sem érdekli. - Te, amúgy van valami hobbid? - Mert az emberek taszajtgatása és beépítésük a járdába elég jól megy neki, tény, de azé' durva lenne elkönyvelni hobbinak, mert az még nekem is halálosan unalmasnak tűnik cirka két nap elmúltán. Ettől még persze fájni fáj, a kamus sajnálkozását meg a sarki öreglány sem nyalja be, nem, majd pont én. Bár le is szarom. Vittek má' be az őrsre ennél cirkalmasabban is.
- Téged semmi sem érdekel. Már-már hihetetlen, hogy még nem dobtad be magad egy busz elé... - húzom el a szám, ahogy a magánéletét firtatjuk, már ha egyáltalán van neki olyanja. Lehet, ezé' kell neki a telóm is, mert engem legalább felhívnak, meg a feedem is hányja a mobilnet, de aztán egy lusta vigyor képében bámulom a kézfejét és kedvem volna poénból ráharapni.
- Neked még az is bűncselekménynek számít, hogy beszívom ezt a büdös illatosítót, banyek - csóválom meg a fejem, há' csak nem tud ez a nyomorék élni, de azé' megkapja a mobilom, ha már ennyire fáj rá az a csöpp kis szíve. Onnan tán már a kormányig is eljut, aztán roboghatunk bele a forgalomba, meg onthatom magamból tovább a szót, úgyis erre várt egész redva nap. A fölösleges morgása, meg merev hangnem csak tovább erősít ebben, ezé' vígan cseverészek a transzikról, meg próbálom belőni a fétisét, hátha csak elkerültük egymást két fordulóban és egy pöppet elbaszottabb, semmint elsőre sikerült levágnom. Tökre belemásznék, meg minden, de közberondít a rádió, és olyan gyermeki lelkesedéssel fogadom a kibontakozó üldözős jelenetet, hogy azt tanítani kéne. Végre valami kaland, bazdmeg! Ezze a lendülettel - meg persze a fékezéssel egy ütemben - toszódom neki az ajtónak, de attól még az eksön adott és különben is ráérek még emiatt bőgni.
- Woohoo! Ismétlem: woohoo! - csap tetőfokára az izgalom, ahogy mi is üldözőbe vesszük a kocsit, én meg szinte belemászom a rácsba, ahogy röhögve veszem a penge kis előzéseket, bár olyan hejj, de sok manővert sajna nem pakol beléjük. Semmi drift, meg Eye of the tiger, csak a száraz koncentráció.
- Átmehetnénk a másik sávba, az eléggé adja a filmeken - dobálom itt neki az ötleteket, ahogy jobbra meg balra dőlök a lendülettől, és persze megállás nélkül röhögök, ami tutira őt is lelkesíti. Amúgy meg épp az ülések elől kaparnnám össze magam - ahol amúgy egy szál cigit is felnyalok -, amikor hátam és vállaim ismét az ajtónak toszódik, a kocsi pedig megfordul és hirtelen kurván nem bírja összerakni az agyam, mi a faszom történik. Az éles reccsenés, aszfaltra robbanó üveg, meg a húsomba fúródó szilánkok és ütközés, pár másodpercre lesokkol, majd kissé kitisztult aggyal nézek körbe, de basszam meg, ez a tragacs kifordult, és az oldalán csúszik úgy még tizenöt centit. Hirtelen nyomom vissza tüdőmbe az oxigént, ahogy egy hangos nyögéssel próbálok kimászni a hátsó ülésről, ami elég nagy kihívás lenne önmagában is, nem még bilinccsel a csuklóm körül. Szinte kirúgom az ajtót, aztán a nyöszörgéseket követve mérem be a kormány mögé ragadt zsernyákot.
- Ne baszakodj már, menyét. Frankón nem tesz jót a hajadnak a lángoló benzin! - kiáltom, aztán leesik, hogy ez rohadjak meg, de nem bír kijönni onnan. Kúl. Túl sokat nem agyalok a témán, ahogy beküzdöm magam hozzá, majd megragadva a felsőjét kezdem el rángatni, és csak remélni tudom, hogy nem polkázott el a szervinél semmi, de máshogy kurván nem tudnám onnan kiszedni és még a szög is béna.
- Atyaúristen, há' mennyi fánkot zabálsz te napjában?! - ráng be a szemhéjam, de valahogy mégis sikerül kioperálni a kormány mögül, és úgy már ő is tud segíteni magán, meg persze az elbaszott helyzetünkön. Legalábbis rohadás ajánlom neki.

Esther – Alex

Arról nem éppen a hírességem ismert, hogy mallokba mászkáljak. Itt azonban nem olyan, mint a keleti parton, kevés olyan bolt van, ahová be szeretném tenni a lábam és nem malloknak nevezik. Na meg persze, akinek jó anyja van, s ő meg rendes kölke, s elmegy a mallban lévő kisboltba, üzletbe, mert csak ott lehet olyan csokit kapni, amit szeret.
Tegnap már túl voltunk a nagy bevásárlási lázon, a fél ruhaboltot felpakolta, hiába mondtam neki, van szabó, menjünk inkább oda és majd lesz neki igazi partiruhája, meg apa már nyavalyog neki estélyiért, mert jövő hónapban két fontos estélyt is adnak. Nem, ő berobogott tegnap nagy lázasan, papucsban, mert, hogy azt könnyebb levenni, és mint a forgószél végigrohant az épület összes boltjában.
Két adag kávét is elfogyasztottam, mire helyreállt a lelki nyugalmam.
Erre ma közölte a pirítós és narancslé között, hogy csokira vágyik. Bárki kiszaladhatott volna, ha otthon van, de nálam nincs személyzet. Egyedül akart maradni, de ezt nem kötötte volna az orromra, most olyan hete van, hogy az istennek se közölné nyíltan, mit akar, pedig alapjáratban bicskanyitogatóan egyenes beszédű. Kitaláltam, kivételesen, hogy mit akar, így nem rohanva fogtam neki a csokivadászatnak.
Fogalmam sincs, milyen üzlet, ahova most betévedtem, az időt akartam húzni és nincs kedvem a morgását hallgatni, holnapig, amikoris hazautazik. Végre. Mostanában kezd nyűg lenni, hogy eljön, elképzelhető, hogy unja a banánt apával.
Furcsa alak lép be az üzletbe, még nem foglalkozom vele, külsőre nem adok, a vészcsengőre inkább, így fél szemmel mindig sasolom, merre is jár. Innen ki nem megyek, míg ő is itt van.

Még mindig bent van a fószer, ahogy nézegetem a szemem sarkából. Addig én ugyan ki nem sétálok innen, míg itt van. Terepfelmér, annyira egyértelműen benne van a tartásában s a nézésében. Mintha csak természetes lenne, kellő távolságban vagyok tőle. És hoppáááá, meg is van, meg is van! A kezemben lévő nehezéket a kijárati fém kuka felé dobom, hogy felbillenjen, ami, ha szerencsénk van, akkor éppen a lába elé fog vetődni. Gondolatban egy ez azz! mozdulattal ünnepelem magam a sikeres esés közben, a valóságban azonban csak átugrok az üres pénztár előtti korláton, hogy mielőtt a henger alakú tárgy okozta esésben felkelhetne az emberke, én már a derekán térdepeljek.
- Tudom haver, hogy nem akarsz rosszat, maradj csak szépen fekve. Nála van, amit keres? Mi tűnt el? – nézek a lány... nő? irányába, visszafelé is ellenőrizve, nehogy elterelő hadművelet legyen, s közben lesz egy harmadik is, aki meg kizsebeli a többieket.
- Rendőrt, vagy biztonságiakat hívnának? - nézek most a pénztárosra. Ennyire nem kell lefagyni, nem bérgyilkoson térdelek.

Súlyos tévedés azt állítani rólam, hogy komoly vagyok. Folyton és mindenáron és állandóan. A munkám része a szórakozás, de ahhoz Terry jobban értett, még az olyan lazulásokhoz, mint a gördeszkázás, vagy görkorizás. Még harminc éves fejjel is képes volt olyan vihogásokat levágni egy-egy ugratásnál, hogy én csak fogtam a fejem. Megmaradt ez a szenvedély, mióta ő nincs, az amatőrebbnél amatőrebb színvonalat gazdagítom. És éppen ezért élvezem, mint úgy kevés dolgot az életemben. Nem kell tökéletesnek lennem, nem is ez a cél, hanem a szórakozás. Egyedül, ketten, csoportban, mindegy, a lényeg a száguldás, lábon hajtva. Ha valaki látna a felsőbb körökből, valószínűleg hülyét kapna, de törődöm is vele. Mindenkinek jár gyereknap.
- Ne-ne-ne! Nem tudok megállni, beragadtam! –  mert persze, mikor kell beragadnia az egyik keréknek, hogy még kis se tudjam kerülni? Lejtőn, ami egy park felé vezet, el az utcáról. Talán még ez a szerencse.
Az a legkevesebb gond az egészben, hogy pofára esek. De hogy bele egy rakás kakiba? Rendben, hogy csak a vállammal, de felcsapja az arcomra is az érkezésem ereje.

Szerintem édesanyám nem ismer engem. Arról lehet tudni, hogy most nagyon is haragszom a nőre, aki a világra hozott, mert édesanyámnak hívom. Egy átlagos napon úgy emlegetem, hogy anyu, anya vagy szélsőséges esetben én kicsi albatroszom, de ahhoz nagyon ki kell húznia a gyufát, hogy megkapja az édesanyám kifejezést. Most azonban elérte, s szemembe olyan villámokat varázsolt legutóbbi agymenése, hogy legszívesebben ledobtam volna magam a konyha padlójára és addig toporzékoltam volna a seggemet verve, amíg mentőt nem hív hozzám és be nem utalnak egy szakintézménybe. Ott legalább nyugtom lenne tőle.
Szóval (tettel és gondolattal) mit követett el ellenem ez a női szeszély? Vett nekem egy olyan légdeszkát, vagy mit tudom én micsodát, ami több dolog miatt is hibádzik. Egyrészt ugye olyan rettentően keta vagyok, ha az egyensúlyról van szó, hogy még a keljfeljancsi is fekve marad, ha én lököm meg; másrészt meg ezeket a cuccokat kint, az utcán, a szabadban, a nagyvilágban érdemes használni, hiszen ki akarná egy asztal sarkába beverni a fejét? Kint és nem bent, ahol uralom a környezetemet, a szobám négy falát és a laptopomat. És ő ezt feszt tudja, csak ki akar velem tolni, hogy több időt töltsek nem otthon. Milyen anya az ilyen? Mert az én édesanyám ilyen!
- Annyira cukin nézel ki! - egy tizenhat éves lány, jelen esetben én, nem azt akarja hallani egy forgalmas tér közepén, hogy cuki. Elegem van abból, hogy cuki legyek! Szexi, dögös, kívánatos, csábító, érzéki, fullosan kihívó akarok lenni ... igazából nem, nem akarok egyik sem lenni, de cuki meg végképp nem akarok lenni! És akkor nézzük meg, hogy mit ért édesanyám az alatt, hogy cuki: bukósisak, könyök- és térdvédő és persze még valami hosszúszárú cipő is, hogy a bokámat ki ne gáncsoljam magam alól. Az a szerencse, hogy sikerült meggyőzni, hogy lehetek rövidujjú pólóban és combig érő farmerben, mert ha még valami hosszú hacukát rámerőltet, akkor kérem a xanaxom! - Az eladó szerint nagyon könnyű belejönni, csak gyakorlás kérdése. Na, próbáld ki a kedvemért! Ha nem tetszik, visszaviszem.
- Nem tetszik! - válaszolom pömpire álló szájakkal, de édesanyámat nem győzte meg gyermeki naívságom.
- Próbáld ki Mimi. - mosolyogta el magát, majd átölelt. Becsuktam a szememet, és mély levegőket vettem. Akinek fahéj illata van, arra nem lehet haragudni és anyám ezt nagyon jól tudta. Én is átöleltem, majd pár másodperc kötődés után elengedtük egymást.
- De, ha orrabukom, nem ér nevetni. A telefont pedig már most tedd el, nem akarom magam viszontlátni a Fail Army-n!
- Tennék én ilyet?
- Anyám, mióta is ismerjük egymást? Kell válaszolnom a kérdésedre? - mindketten csak mosolyogtunk, majd sóhajtottam egy nagyot és a szerkezetre néztem. Fekete kerekek és vörös műanyag, mintha egy Ferrari lenne. Már kiolvastam a mellékelt útmutatót, amit a dobozba tettek gondos kínai kezek, úgyhogy volt egy alapvető elképzelésem, hogyan kellene ennek az egésznek működnie, de a pudding próbája az esés. A pofáraesés!
- Bátorság Mimi!
- Ha leesek róla, egy hétig nem hívhatsz Miminek! - anyám csak bólintott, majd figyelt engem és első próbálkozásom. Jobb láb, bal láb, imbolygás, leugrás. Na jó, teljesen nem volt béna a próbálkozás, de azt a negyvenhét század másodpercet nem nevezném világcsúcsnak. Szívem szerint abbahagytam volna, de láttam anyám szemében a csillogást és megkegyelmeztem neki. Újra felléptem a szerkezetre, és az első próbálkozáshoz képest jelentős volt a javulás, hiszen már nem akartam az első pillanatban eltaknyolni. És mentem előre, három yard per óra sebességgel, de megindultam és egészen addig jól ment, amíg anyámra nem néztem, akinek a szemében már nem az örömteli csillogás fénye villogott, hanem a féltő albatroszé, aki a pulyájáért mindenre képes, még arra is, hogy bekapjon érte egy golyót, vagy most éppenséggel egy felénk száguldó őrültet, aki láthatóan semmit nem tesz azért, hogy elkerülje velem az ütközést. Ellenben anyám, hiszen Wonder Woman-ként száll szembe az elemekkel és a fickó elé veti magát, nehogy egyetlen kis lánya megsérüljön.
Leugrottam a biszbaszról, s azonnal anyámhoz futottam, szólongattam, de nem válaszolt, s amikor letérdeltem mellé, láttam, hogy piros izé csinál neki glóriát. - Valaki hívja a kilenc-tizenegyet!
Sikítottam el magam, majd anyámat élesztgettem, miközben hisztéria közeli állapotban zokogtam.

Olyan élményem ritkán volt, hogy száguldok, mint a Niagara, fék nélkül. De, hogy egyszerre kell három ember között szlalomoznom úgy, hogy az egyik úgy kitárja a karját, hogy még csak véletlenül se tudjak semerre se fordulni, észveszejtő. Nem, mintha annyira tudnék, mert a nyamvadék hátsó kerékpáros nem akar dolgozni rendesen, vagy a fene tudja mi van velük, de még leugrani is nehéz lenne, mire végül inkább rászánom magam a nagy ugrásra, legfeljebb a karom bánja. Ki is nézem a kellemes lukat a három ember között, erre a szatyros néni nem megfordul rikácsolva? A tárt karokkal fogadót még kikerülöm az esésben, de a rikácsoló néne szatyrába úgy belerepülök, hogy az visszarántódik és kiesik a kezéből, annak minden tartalmával. Látom is én, amikor éppen képpel belezúgok a fűbe, a karom meg alám szorul a betonon? A reccsenést hallom, de nem érzem, mert jelen pillanatban az arcomra ragadt szagos tartalommal vagyok elfoglalva, azt letörlöm, s már emelném fel a kezem, hogy semmi bajom, amikor három dolog történik: ad egy, érzek egy dühödt rikácsolással egybekötött vállütögetést, a huligánok és egyéb ordítással egybekötve. Ad kettő: érzem, hogy dagad a jobb csuklóm. Ad három, kihallok egy számhármast, márpedig a számok a gyengéim, meg a betűkódok, így nem törődve a rikácsolással, kinyitom a szemem.
Azonnal felpattanok, és a földön fekvő nőhöz térdepelek, fölé hajolok, megnézve a pulzust a nyakánál, a fejéhez nem nyúlok. Ám érdeklődéssel elforgatom a fejem a folt láttán. Édes illat. Aztán értetlenül összeráncolom a homlokom és a szemöldököm, majd egy határozott mozdulattal belenyúlok a foltba és a nyelvemre kenem a piros anyagot, majd elgondolkodva ízlelgetem.
- Mmmm... – a néne felé fordulok. – megérkeztek az unokák? Én málnaszörppel szeretem.
A rikácsolással nem törődök, ha éppen kinyitná a fekvő nő a szemeit, s megpróbálna felülni, akkor a vállát fogva tartom fekve, no nem erősen odapaszírozva a földhöz.
- Csss... nyugalom, ne üljön fel. Elképzelhető, hogy beütötte a fejét – a másik kezem közben a telefonom felé nyúl és benyomom a kilenc-tizenegyet.
- Hallo. Robert vagyok és egy mentőt kérnék aaa... hol vagyunk? Ja igen – bemondom a park nevét. – Egy hölgy bevágta a fejét, legalábbis koccant a betonnal. A piros lével ne foglalkozzanak, szamócaszörp. Azt hiszem. Nem, más nem, vagyis igen – hadarok gyorsan javítva. – A csuklóm dagad, de nem vészes. Másvalaki? – nézek körbe, nem törődve a se görcsös sírással (egyelőre), se a rikácsolással. Még mindig ütögeti a vállam. – De ha így haladok a vállam is bánni fogja. Rendben, várok.
Leteszem a telefont, s a kislány felé fordulok.
- Nyugodj meg, az a piros, az szamócalé. De azért jobb lenne, ha nem mozogna. Öt perc, és itt a mentő. Jobb, ha megnézik a kórházban – nézek ismét a fekvő nőre, aki legyen akárki is a lánynak. Ha fel akarna állni továbbra is a nő, akkor a dekoltázsára teszem kezem, majd felismerve, hova tettem, elkapom. – Bocsánat, nem akartam – aztán sóhajtok egyet, és vágok egy képet, miközben a nénére nézek fel.
- Hívok önnek egy taxit és ha megvan a blokkja, akkor fél órán belül a házához szállíttatom az egész tartalmat, épen. Rendben?

Anyám felett térdeplek, majd valahonnan a nagy semmiből egyszer csak egy fickó jelenik meg. Először nem is tudom, hogy mit csinál, miért nyúlkál anyához, de amikor a pulzusát tapintja és megkéri, hogy maradjon fekve, valamiféle orvosnak nézem. Legalábbis van benne egy olyan felsőbbrendű biszbasz, ami miatt annak kell gondolnom, de amikor megjön a felismerés, hogy ez a végbéllény okozta anyám sérülését, szinte azonnal elfog a düh és a fékeveszett harag, amit csak azért tudok mégis magamban tartani, mert telefonál. A kilenc-tizenegyet hívja és elmagyarázza a helyzetet, én meg nyöszörgök anyám mellett.
- Ne anya, maradj fekve! - kérlelem én is, majd látom, hogy a fickó ... illetve Robert, mert volt olyan kedves, hogy mebutatkozzon a telefonban ... anyám mellkasára teszi a kezét, és már éppen elküldeném a jó messze lévő francba, amikor elnézést kér és moderálja magát.
- Mégis mi a francot gondolt? Ez rohadtul nincs jól, rohadtul nincsen! - küszködök a könnyekkel és az orromból előtörő vizes takonnyal, amit pólómba törlök le, majd újra a férfi felé fordulok, aki az öreg néne bevásárlólistáját szeretné elkérni. Talán, ha nyugodtabb lennék, megjegyezném magamnak, hogy mennyire gáláns úriember, így azonban csak az jár a fejemben, hogy bántotta anyát, rossz ember! És nagyon nem úriember!
- Hogy vagy anya? - kérdeztem az én pici albatroszom, amikor végre kinyitja a szemét, s bár Robert is a földön tartotta, mégis megpróbált felülni. - Ne, anya, maradj a földön!
- Nem ... jól vagyok Mimi... - tökre hallatszott a hangján, hogy nincsen jól és csak engem akar megnyugtatni, pedig ő is tudja, hogy ahhoz rettentően sokkal több kell. Rettentően sokkal több.
- Fáj valamid? Mit csináljak? Hol segítsek? - föléhajolok, majd megpróbálok mosolyogni, de egyszerűen nem megy. Ha az ember látja, hogy az egyetlen ember, aki igazán fontos az életében haldoklik, akkor ott nincs helye mosolynak. - Álljanak már kicsit messzebb!
Kiáltom el magam, mert a katasztrófaturizmus bizony nagyon megy. Telefonok kerülnek elő, susmus hallatszik a háttérből, páran pedig veszik a bátorságot, hogy fejet rázzanak. Mindegyiknek belemásznék az arcába, letépném és lámpaernyőt csinálnék belőle, de most inkább anyámmal kell foglalkoznom.
- Miért ragad a hajam?
- Hogy? - ocsúdok, majd Robertre nézek, aki sikeresen megállapította, hogy málnaszörp. - Az egyik néninek kiszakadt a szatyra és abba estél bele. Nem érzed úgy, hogy szilánk ment a fejedbe?
- Az úrnak pudingos az arca... - felpillantok a férfira, akit én biztos, hogy nem neveznék úrnak, mert valljuk be, emberiség ellenes tettet követett el, s aki emberiség ellenes tettet követett el, az nem lehet úr. De ezt már mondtam!
- Ne törődj vele, ő csapott el! Szemétláda!
- Mimi, most azonnal kérj bocsánatot! - megszorította a kezemet, és már éreztem, hogy nem sok baja van, mert abban a szorításban benne volt minden, még az ujjaim eltörése is.
- Bocsánat... - nézek a fickóra elfoncsorodott arccal, majd megnézem azt a barna foltot, ami ráragadt. Mégis, milyen pudingba tesznek kukoricát?

Érzelemmentes arccal tekintek a lányra. Nem tehet róla, hogy a jeleneteket úgy rühellem, mint a sivatag a telet. Na meg, én és a szociális érzékenység, az sosem tartozott egy asztalra. Ettől függetlenül már legalább megtanultam magamat moderálni abban, hogy hallgatok és megmenekülnek az amúgy cseppet sem kedves szavaimtól. Terrynek ez sokkal jobban ment, s rossz, hogy nincs itt, kisegíteni. Jó lenne.
- Azt esetleg, hogy ráébredek, a kirohanásokkal még nem jutok előbbre? – kérdezem mégis tanácstalan érdeklődéssel. Valójában tényleg nem tudom hova tenni ezeket a kitöréseket, s látni rajtam, hogy a kérdésemet komolyan gondoltam.
- Ne, kérem – a kezem marad, nyomva erélyesen, de óvatosan vissza a nőt, még ha éppen a dekoltázsánál is. – A mentő nemsokára itt van, kérem, hagyatkozzon rájuk – mert még így is fizethetek elég nagy kártérítést, amit megteszek. Mint ahogy mindent megtettem volna, hogy Terry életben maradjon. De sajnos kiütve nem sokat tudtam rajta és neki segíteni. Meg amúgy sem.
Mimi. Úristen, egy elkényeztetett csitri. Gondolhattam volna. A fényképezésre és a lány kiáltásra vágok egy fintort, majd körbenézek, addigra már látom, hogy a testőrök végre megérkeznek és hagynak kis levegőt. Kár, hogy estére már nézhetnek másik munka után, ennyi erővel simán el is rabolhattak volna.
- A víziló hamarabb ér ide szárazföldön, mint ti, fiúk.
Az üzlet az üzlet, és ha az adományozásra is költhető pénzt az én váltságdíjamra költik, na és a fejlesztési pénzeket, arra rendkívül mérges lennék, nem beszélve arról, hogy zsarolóknak elvből nem engedek, inkább pusztuljak meg.
- Mit? – már ugyan letöröltem az arcom, de ezek szerint még mindig van valami rajta, így a felsőm alját felemelem és megtörlöm vele az arcom. Már csak a bal kezemmel megy, a dagadás szépen nekiindult, de nem figyelek rá, sokkal inkább foglalkoztat a nő állapota.
A kifakadására ismét a lányra tekintek. Biztos mérges lehet, és aggódik az anyjáért.
- A felrobbant agyvíz nem sokat segít a jelen helyzeten, sőt, még jobban felizgatja vele az édesanyját. Ah, a mentő már itt is van – meg a rendőrség.
- Szemétládának nem tartom magam. Meg van bocsátva – biccentek, majd felállok, helyet adva az érkező mentősöknek, hárítva, hogy foglalkozzanak velem. Tőmondatokban válaszolok, de a rendőrök is nagyon néznek, én ugyanis nem érzem már a rajtam lévő folt illatát. A mentősök azonban engem is beterelnek a mentős kocsiba, így a névjegykártyám odaadom a rendőröknek, de sejtem, hogy úgyis utánunk jönnek majd. A kocsiba lépés előtt jövök rá, miért is nézegettek olyan nagyon, lenézek a felsőmre, le is kapom, félig fennakad a fejemen, mire lecibálom az ép kezemmel, sündisznófejet kreálva a hajamból.
- Az isten szerelmére, adjon már valaki egy tiszta felsőt! – dobom a kukába a kezemben lévő pólót, majd integetek egyet az idős néninek, a fiúk majd elrendezik az ígéretemet.
Beülök a lány mellé, s hagyom, hogy ellássák a csuklóm, és kapok a hátamra, vállamra egy törülközőt.  
- Szóval... a hölgy az anyukád? Kezet fognék – vágok egy sajnálkozó képet. – Sajnálom, hogy ez így esett meg – tényleg sajnálom. El van rontva nem csak a mai napja. – Robert Fury. Te pedig... – kutakodok a név után. – Mimi?

Annyira, de annyira megütném, hogy miért taperolja anyámat, hogy arra nem tudok hasonlatot mondani, de annyiban igaza van, hogy jobb ha a földön marad és megvárja a mentőket. S egy pillanatra már el is hittem, hogy ők jelennek meg, de csak ennek a ficsúrnak a két smasszerja volt az, vagy micsodája. Nem tudom és nem is érdekel, a vizilós poén tetszik, de nem mutatom ki, mert haragszok rá. Bunkó!
- Tudom... - sziszegem ki a fogaim között, amikor arra világít rá, hogy tökre le kellene higgadnom a picsába. Jaj, bocsánatot kérek, még magamtól is, mert nem illik ilyen fiatal lányoknak ilyen mocskos szavakat használni. Ellenben megjöttek a mentők, én meg valamennyire megnyugodtam, mert azért mégiscsak jobb, ha szakemberekre bízzuk az ilyen dolgokat. Ellenőrzöm, hogy mit csinálnak, a fickót meg hagyom, hogy beszélgessen a rendőrökkel, pedig akkora elefánpuszit adnék a combjára, hogy azt is le kellene ápolniuk a dokiknak.
De nem teszem meg, mert anyámmal vagyok elfoglalva, ahogy szegett szárnyú albatroszként gurítják a gurulós izén ... hordágyon, aztán beszállok mellé, mert olyan Istent még nem talál ki az emberiség magának, ami engem visszatartana attól, hogy vele menjek be. Aztán csupaszfelső is odatalál hozzánk, én meg már megrúgdosnám a sofőrt, hogy induljunk már elfele, mert itt életekről van szó, leginkább az övéről. Mert ha késve ér a kórházba, akkor én átmegyek kék szuper sayanba és mindenkit lekamehamázok!
- Igen, az anyukám. - nézek rá és könnybelábad a szemem, mert most valahogyan kijött belőlem az összes feszültség, minden harag, meg idegesség, és látni, ahogyan ott fekszik, összeszorította a szívem.
- Nem tűnik komolynak a sérülése, de egy röntgent vagy CT mindenképpen csinálni fognak a kórházban, és valószínűleg éjszakára is bent kell majd maradnia megfigyelésre. Van valaki, akit felhívhatsz, hogy érted jöjjön? - az egyik doki próbál nyugtatni, amit rendkívül jól teszi, mert a fickó bocsánatkérése majdnem újra elöntötte a fejemet méreggel, ami nem lett volna jó egy ilyen kicsi térben. Meg ebben az időben sem.
- Nincsen, de nélküle nem megyek haza. - komolyan mondtam az orvosnak, hogy anyám nélkül egy tapottat sem, amire ő csak mosolygott egyet.
- Megnézzük, hogy mit tehetünk az ügy érdekében. - kacsintott rám, majd újra elmosolyodott és talán még barackot is adott volna, ha nem fordulok Robert felé. Mert már a nevét is tudom, Robert Fury. És miért ismerős a neve? Robert Fury, tökre nem tudom, hová tenni, pedig kellene.
- Igen, Mimi, de csak anyám hív így. Emilie vagyok egyébként. - ezzel véget is vetettem az ismerkedési rituálénak, majd anyámra néztem és láttam, hogy úgy néz, ahogyan csak ő tud. Félig halott, egy mentőben száguldozik a kórházba és mégis el tudja érni nálam, hogy szarul érezzem magam, mert bunkó vagyok. Pedig szerintem tökre jófej vagyok ahhoz képest, amit csinált ez a Robert ... Fury.

Na most itt egy apró kitérőt kell tennem, hogy megértse az ember, miért is esett le az állam, amikor utoljára kimondtam magamban a fickó nevét. Négy ember van a világon, akit tisztelek szakmailag.
1. Dennis Ritchie, akit egy igazi gyíknak nem kell bemutatni, hogy ő találta ki a C programnyelvet, nélküle nem lenne Unix és még sorolhatnám, hogy milyen eredményeket ért el, de nem fogom.
2. Steve Wozniak. Igen, Steve Jobs volt az arca az Apple-nek, de Wozniak az ész mögötte, aki megvalósította az, amit garbónyakú kigondolt. És különben is, Woz benne van a hírességek csarnokában!
3. Elon Musk, aki kitalálta a PayPal, a Teslat, a Hyperloopot (bár abban nem hiszek annyira, de cáfogljon meg) és még kit tudja milyen projekteket támogat, és tökre jó lenne, ha mindenki egy kicsit Elon Musk lenne, mert akkor jobb lenne a világ.
4. Robert Fury, de őt nem is kell nagyon bemutatni, mert annyira tetszik a munkája, hogy bohó módon még a weblapjukat is megpróbáltam megtörni, de még az első ajtón sem jutottam be.
És most kedves olvasó, vissza a történésekhez.

- Ugye nem az a Robert Fury? - nézek rá felemás érzésekkel, mert egyrészt rohadtul utálnám, ha csalódnom kellene az egyik hősömben, másrészt nem tudnék rá ezek után másként gondolni, mint a fickó kukoricás pudinggal az arcán.

//Bocsika, hogy eddig tartott a válaszom.

Egy nagyon egyetértő nézés-bólintással nyugtázom, hogy értette, sőt, meg is teszi. Kamaszoktól ez nagy szó, állítólag. Mielőtt beszállnék a mentőautóba, eleresztek egy hívást az egyik magánkórházba. Nem fogom hagyni, hogy közkórházba kerüljön a kislány anyukája, megvan a véleményem róluk. Megkapom a megerősítést, hogy abba a kórházba fogják majd szállítani őt, bennünket.
Kapok egy lemosó kendőt is, az arcomat lemosom vele, ezzel eltüntetve minden illatos nyomot magamról. Még szerencse, hogy nem vagyok hipochonder.
Látom, hogy kezd éppen összezuhanni a kislány. Ha most megérintem a vállát, az jó? A fene, hogy az ilyenekhez tényleg nem értek.
- Látod, a doki azt mondta, hogy rendbe fog jönni anyukád és nincs olyan nagy baj – nem érek hozzá, még a végén atomhörcsöggé változik, aztán mégis a vállára simítom röviden a kezem. Hú, ez én vagyok?
- Ellehetsz nálam – ajánlom fel egyből. Ahogy látom, ellesz ő nálam. Vagy nem, mert kapásból el is mondja a véleményét. A nyálas megnyilvánulásra a mentőstől nem számítottam, így pislogok párat. Ha anyukájával akar maradni, akkor vele marad.
- Értettem, tehát akkor Emilie – kikérte magának, csak anyja szólíthatja Miminek, hát meghagyom neki. Az Emilie különben is szebb.
Értetlenül nézek anyukájára, ahogy a lányára néz. Éppen veszekedtek volna? Á, én ehhez túl kocka vagyok, hogy felfogjam, nem fogok rákérdezni.
- Nem tudom, melyik a nem az a – nézek Emilire. – Nagyjából tizenkétezer Robert Fury van a világon. Dokumentált.
A mentő közben bekanyarodik az egyik magánkórház mentőautó-bejáratához. Nekem meg már eléggé vészesen kezd fájni a csuklóm. Szép lesz, ha nem tudok majd dolgozni vele, akár csak egy napig is.
- A hölggyel foglalkozzanak előbb, kérem, én ráérek – lépek arrébb az útból, kiszállva a kocsiból, s egyből a minket követők felé fordulok.
- Kérhetnék egy felsőt is? – nem vágyom törülközőben flangálni, a kilépő testőrök felé tartom a kezem, hátha eszükbe jut, vannak még tartalék felsőim a csomagtartóban, nem véletlenül.
- Köszönöm – végre rájönnek.
- Menjél csak, a folyosón megvárlak benneteket – én hamarabb kész leszek szerintem, s ahogy látom, a kislányt le nem fogják tudni majd vakarni az édesanyjáról, még kivizsgálás közben sem.