Nappali (Dawes-lak)

To Murphy

16+ (vulgáris megnyilvánulások)

- Ainsi, nem adsz kölcsön?
- Mégis miből, te marha? – Ráztam le magamról Fuller kezét, aki ugyanolyan szerencsétlen idióta volt, mint én, erre nem volt rest belemarkolni a seggembe, amiért viszont már kapott egy orbitális nagy pofont is.
- Megmondtam, hogy nincs tapi, húzzál innen, nyilván Dawes sem rajong érted, ha nincs nálad zseton. Elhajtott, mi? Mégis mióta csövelsz itt? Fogadjunk, órák óta. Szánalmas vagy. – Visszaköpködött valami te is, Ainst, de nagy ívben tettem az undorító képére, nem mintha olyat mondott volna, amit még nem tudok.
Seattle zavaró fényáradata még hajnali egykor sem apadt a környéken, nehéz volt beleveszni a sötétbe, épp ezét nem is tettem, nem sunnyogtam, úgy tettem, mintha a lehető legnagyobb természetességgel riszálnám a hátsóm a pasimhoz. Jah… röhej. Csak semmi para, és akkor feltűnő sem leszek, nem mintha nem sürgetett volna egy csík után a heves vágy már most, majdnem huszonnégy óra telt el, túl sok volt a melóm ma, nem jutottam el hamarabb, bár tény, hogy szinte mindig ilyenkor jövök, azóta igen, mióta tudom, mennyire utálja a hétfőt. Egyébként is, amíg tejelek neki, csak álljon rendelkezésre szépen hétfőn is. Ha egyszer mindig akkor fogy el a cucc. Tehetek én róla? Nanáhogy, de ezt senkinek sem kell tudnia, úgyis olyan esdeklően szánalmasan vagyok képes nézni elködösült kék íriszeimmel, hogy az már mesébe illik. Igaz, Murphy leszarja az ilyesmit, de én szeretek próbálkozni.
A kapukódot már tudtam, igen, igen, vannak bizonyos előnyei, ha valaki évek óta visszajáró vendég, nem sok, de azért ebben már kiegyeztünk, szerintem inkább feladta, hogy olykor képes voltam órákig csengetni, hogyha nem nyitotta ki. Így mindketten jobban járunk, szép is a kölcsönösség.
A lépcsőt használtam, nem bírom a lifteket, parázok bennük, hát még ha jobban mozognak a kelleténél, mindenkinek kellenek fóbiák ugyebár. Nekem sok van, a lift csak a jéghegy csúcsa, amúgy olyan szinten elcseszett kis létformája vagyok az emberiségnek, hogy kár is ragozni. Ellenben legalább nem okoz gondot felcaplatni a ki tudja hányadik emeletre, mert amúgy mindig csak az ajtót ismerem meg, kicsire nem adunk. Mellesleg, kibaszott jó kecója van ennek a pöcsnek, olyasmi, amilyenben én is szívesen laknék a mostani kis lyuk helyet, amit módomban áll bérelni. Az egyetlen eredményem az életben, hogy nem csesztem még el gyökérségekre az ex szarházitól elperelt suskát, nem is értem, hogy sikerült. Kamu. Egyszerűen elfelejtettem a széf kódját, és túlságosan körülményes az igazolási procedúra, amit holt biztos, hogy nem vagyok képes beszívva végigcsinálni, és sosem vagyok annyit józan, hogy ki bírjam várni a sort, illetőleg végignyögjek magam az összes biztonsági óvintézkedésen. Következésképpen van ugyan pénzem, csak minek, kezdeni vele sokat egyelőre nem tudok, de ez éppenséggel jól is jön.
Kopogtatok, halkan feszülnek hangjai az éjszakába, nekidőlök a falnak az ajtó mellett, néha heppje kéretni magát, mint valami fürdős kurvának, tudom, hogy csak szívatni akar, ilyen téren már megedződtem, mert nem hinném, hogy amiatt egy pillanatig is zavartatná magát a drága, hogy épp egy szál alsóban, vagy még annyiban sem vergődi ki magát az ágyából.

Mit lehet kezdeni azzal az együgyűvel, amelyik folyton a nyakadra jár és még a társaságától is viszolyogsz a majomét alulról sem verő IQ szintje miatt? Az arcodba liheg, a pólódat húzkodja a húsos, izzadt ujjaival, a nyála is kis híján ráfröccsen az öltözékedre, a bőrödre, ahogy a száját jártatja és ha ellököd, a bokádat öleli.
Csak még egyszer..
Csak még egy kicsit..
A kurva életbe, adjál már..
Nincs nálam pénz, később odaadom..
Szá-nal-mas, mint egy szoptatós bárány, amelyiket kitagadott az anyja és a földön vergődik éhszomjan. Mit kezdesz vele, hogy lerázd? Megszánod és adsz neki vagy továbbra is leszarod, ő meg változatlanul veri rád a nyálat? Oh. Kapott egy adagot, megszántam. 2 gramm tömény fehér, amit a remegő kezében tartva eszébe se jutott ellenőrizni, gondolkodás nélkül nyalt fel, szívott be és tudatlanul oldalgott odébb, mit sem sejtve a babahintőpor-hashajtó porkombinációjáról. Ingyenes béltisztítás – szívesen! A hozzá hasonló alja nem ért a szép szóból, a kevésbé szebbet, pedig még annyira sem pazarolnád rá. A gőzölgő szarkupac felett meghagyod a dögbogarakat legyeskedni, hogy abba helyezzék a lárváikat, míg te a lehető legnagyobb természetességgel utasítod ki a látóteredből őket. Egy-egy tartaléktasak az ajándékadagból mindig elkél és a legutolsó.. Vupsz, elfogyott.
Az utolsó kiporciózásánál járok, amikor a csengő látogatót jelez, de a szemem se rebben a csipogó  hangra. Teljes léleknyugalommal zárom le a zacskót és lomha tempóban tekerem rá a dobozra a tetejét, hogy eztán ablaktisztítóval avanzsáljam ismét tükörsimává az üveglap felületét. Mi több, porszívózzam körbe az asztalt. Hallottam, valóban hallottam mind a lenti belépést, mint az ajtómnál lekopogott belépési szándékot, de ilyen kései órán kinek számít az idő..? Nem, mintha számítana a válasz, a bárki más vagy épp a szöszke kunyeráns, akinek mindösszesen hét percnyi várakozást kell a falnak dőlve kivárnia. A takarítási hangjai minden bizonnyal kiszűrődtek a síricsendtől kongó folyosóra. Leguggolok egy utolsó ellenőrzés erejéig, hogy a padlót fehér nyomok után pásztázzam s minek után meggyőződtem a tökéletes porszívózási technikámról.. Elégedett nyelvcsettintéssel állok fel, halkan dudorászva, hogy utána járjak vajon miféle meglepetés fog várni a folyosón. Szeretem őket, úgyhogy ajánlom elődrukkoljon eggyel az eltévedt belvárosi bagoly, ha már az ajtómnak csapta a kicsiny öklét..
Komótosan nyitom ki a bejáratot és hajolok ki. Nem, a szöszi kobakot megpillantva nem lepődök meg, az egy keddi vagy szerdai, netán csütörtöki, pénteki vagy hétvégi napon történne meg őt látva.
- Ha minden igaz.. – sandítok a karomon lévő órára. – Brüsszelben most múlt tíz óra. Pontosan egy, két, há`.. – számolok a mutatóujjammal bele-belekapva a levegőben. – Tizenkilenc perccel. Üdítő az időzítésed. Jó reggelt - ugye most ez kell? – döntöm meg a fejem és az ajtófélfának támasztom a hátam, mielőtt hessintő mozdulattal tessékeltetném beljebb a hátsóját. Sicc, sicc.
Nem fogom azt mondani, hogy érezze otthon magát. Megteszi anélkül is, hogy mondanám és hagyom is, míg a patyolat rendbe bele nem rondít. Egyenest a nappali kanapéjához tartok az ajtócsukást követően, hogy levessem magam, elkapjak egy cukorkát az asztalra visszatett tálból. A papírjával bíbelődve térek a lényegre..
- Felszámolok éjszakai pótlékot. – fél másodpercre pislantok fel komoly elfoglaltságomból, hogy glükózhoz juttassam a szervezetem. Ha persze bármi érdekességet hallat.. Lehet, lehet előbb fog teljes figyelemben részesülni. Egyelőre nagyon is leköt a fehér-piros csíkozású édesség, míg a számban nem végzi.

A porszívózás hallatán már csak rezignáltan nekidőlök a falnak az ajtó mellett. Biztos imádják a szomszédai, nem elég, hogy egy pöcs, még porszívózik is az éjszaka közepén. Csoda, hogy még nem tettek panaszt ellene, bár, ha tettek, azt biztosan kimagyarázta sima liba a számára. Várok hát, annyira nem sürgős, a friss levegő átmenetileg jó lesz bármi egyéb egészségre káros szer helyett, de a végtelenségig úgysem fogom bírni.
- Hali, remélem, minden sarok megvolt. Hoztam engesztelő sört. – Nyújtom neki, miközben mit sem törődve a brüsszeli hírekkel – mert ki nem szarja le -, besuhanok előtte tök lazán. Mint mindig. Általában túlzottan otthon érzem magam nála, esélyesen nem díjazza, de hát ez van, én ettől ugyan nem esek hanyatt, ő meg pláne. Csak lazán, nem vagyok feszült, annyira még nem sürget a fehér por iránti vágy, sőt, most mást akarok, suttognak valamiről, és tudnom kell, hogy ő miként áll a dologhoz.
- Kellemes éjszakát inkább, nemde? Elvégre a reggel még igencsak messze van, de ahogy jól esik. – Engem példának okáért a reggelem sem fog ágyban érni, mert semmi kedvem visszamenni a kecómba, a sivár utcák tökéletesen megfelelnek majdan sivár lelkiállapotomnak. A terv ez, meglátjuk, meddig jutok benne, először is kellene némi közreműködés a drága Murphytől, aztán a többit majd meglátjuk, nem szaladok nagyon előre, hisz ki tudja, nem szab-e gátat az egésznek már most ő maga.
Ez a lakás még mindig eszméletlen, mi ehhez képest az én kis egyterű silány kecóm, bár nekem pont jó, úgysem fogadok gyakran vendégeket, vagy tervezek oda hosszútávú kapcsolatot, mondhatni, úgy egyáltalán semmi célom nincs a dologgal, pont elvagyok úgy, ahogy, következésképpen nem kell sem nagyon, sem szebb. Attól még szeretek elnyúlni a kanapéján, ezt teszem most is, nem vagyok retkes, nem kúsztam a földön, a szar kedv meg úgysem mocskolja be a kanapét, szóval nem zavartatom magam.
- Számolj, ma az sem érdekel különösképpen. – A cukorkán való kérődzése maximum arra sarkall, hogy én is magamévá tegyek egyet, bár nem tudom eldönteni, hogy Murphy vajon díjazná, amiért annak hála befogom egy darabig a pofám, vagy felháborodna, hogy felhatalmazva érzem magam gyakorlatilag mindenbe. Tök mindegy, veszek, max rácsap a kezemre, zokogni nem fogok attól sem. Így csodálatos cukorkaszopogatós csendharmónia feszül közénk három egész perc erejéig. Addig tart beburkolnom…
- Pletykálnak valami új, nagyon ütős cuccról. Állítólag meghalt valami csaj pár napja tőle. Mit tudsz? – Egyelőre nem közlöm, hogy abból kérek, egyrészt, még nem döntöttem el, másrészt lehet, nem is rendelkezik vele, akkor meg csak fölösleges kört futnék. Határozottan érdekel, hogy mi ez az egész, de ő sem mindig van kommunikatív hangulatban, sőőőt, mindenesetre, majd meglátjuk, mibe kerül az infó, ha úgy egyébként nem hajlandó elcsicseregni.