157-es szoba

Adrian ledobja magát mellém, miközben egy üveg sört nyom a kezembe, amint kényelembe helyezte magát a kanapén, felkapom a füst színben pompázó üvegfelületű dohányzóasztalról a távirányítót, majd elindítom a videót ami a legutóbbi meccsünkön készült. 
-Owen nem tudom mi bajod ezzel a szobával, nagyon menő,- böki ki kávészínű haverom ahogy éjszínű íriszei  a plazma tévé képernyőjére tapadnak. Utálom a hoteleket, olyan nem kényelme,s mármint igen ez persze, hogy menő, hiszen van pénzem rá, de attól ez is csak egy kényelmet, műnek tűnő, hotel, nem a lakásom. Amit most amiatt nem vehetek igénybe, mert fel kell egy kicsit újítani, és habár az embereknek akiket felvettem meghagytam, hogy ne vigyék túlzásba, teljesen lakhatatlanná vált. Azt mondták pár napról van szó, és ha már egyszer azt mondták biztos úgy lesz. Mert ha nem úgy beperlem őket, hogy gatyájukra sem marad pénz. Igazából ez csak kifogás, nem emiatt vagyok dühös, még csak véletlenül sem. Sokkal lényegesebb oka van a dühömnek, amit még most sem bírok felfogni ép ésszel. Eddig úgy tudtam, hogy Jocelyn-el mindent megbeszélünk, mármint ami Becky nevelését illeti, erre eltitkol egy ilyen horderejű hírt, de nem elég, hogy eltitkolja, de még csak meg sem beszéli velem. És a lányomról nem is beszélve, hogy gondolhatták, hogy az én tudtom befogadják, mint valami kutyát. Igen…. Lehet már régen kellett volna vinnem Beccának egy kis kutyát, és akkor nem talál ki ilyen baromságokat, mint ez. És az anyja, nem tudom, hogy ő hova tette az eszét ennyi idősen, a lánya szépen néz rá és máris beleegyezik? Ha ki akarja magát varrni arra is rábólint vagy mi a fene? Tehát igen úgy érzem baromi jogosan vagyok dühös rájuk. És nem mellesleg az még az én házam, és amiatt a kölyök miatt kell most itt lennem ebben a rohadt hotelben. Mert ha szoktak adódni ilyen jellegű problémáim akkor addig a vendégszobát szoktam befoglalni, d elévén most… határozatlan időre foglalt Jackson által. Ismerem a kölyköt, már kiskora óta a szomszédságunkban lakik a családjával. Vagyis eddig ott lakott, mert most már az ÉN HÁZAMBAN lakik, mint ahogy utólag szépen kiderült. És ez nem tetszik, hogy a huszonnégy éves fiatalember a még nem egészen tizenhét éves abszolút szűz kislányommal egy fedél alatt tartózkodik. Ráadásul Jocelyn sokszor éjszaka is melózik, Beckyben megbízom, sokszor maradhatott egyedül, de ez a helyzet teljesen más. Ráadásul a srác focista, és habár láttam egy két játékát és meg kell hagyni van benne potenciál, ért a focihoz, azt hiszem ha így folytatja még válogatott is válhat belőle. Szóval a szakmai tudása előtt fejet hajtok, ilyen fiatalon is, de ami a többit illeti, nem akarom, hogy a lányom közelében egy ivarérett, fickó legyen aki már aktívan él szexuális életet. És ő nem csak azt éli aktívan, túl aktívan, nem volt még egy komoly barátnője,  és úgy issza az alkoholt mint más a vizet. Igen, kelletlen bevallom magamnak, hogy fiatalkori önmagamat látom benne, annak idején én is ilyen voltam, de mióta van Becky azóta megkomolyodtam, és emiatt utálom igen. Most meg a házamban vert tanyát. Jó állítólag szegénynek meghalt a családja meg minden. Amiatt sajnálom, hiszen keresztény vagyok, jó keresztény, legalábbis eddig ebben a hiszemben éltem, de ha a lányom biztonságáról van szó, ha kell az Ördöggel is cimborálok. És most nem arra gondolok, hogy álmában megöli, mert biztosan nem, sokkal inkább gondolok arra, hogy az ártatlanságát féltem, a francba is, ha tudok az egészről biztos, hogy nem egyezem bele. Tudta beccy hogy kihez kell fordulni, az anyja nagyon kemény határozott, ha  a munkájáról van szó, de ha… a lányunkról, akkor bármit kérhetne elgyengül tőle, amivel természetesen egyet értek, hiszen én is ilyen vagyok vele szemben. De egy… ilyen baromságba belegyezni… 
Nem tudok tovább füstölögni magamban, mert kopogtatás hallatszik a vastag bükkfaajtón. Azonnal felpattanok és a sört leteszem az asztalra. Nem is vártam vendéget, talán Joce jött, hogy megmondja igazam van, vagy a lányom, de amikor kinyitom az ajtót az első gondolatom, az hogy rácsapom. A kölyök áll ott, logikusan kell cselekednem, ha elküldöm talán  alányom, és Joce is megharagszik rám.
-Adrian, később folytatjuk,- motyogom, ahogy intek, hogy hagyjon magamra a fiúval, ő csak felvonja a szemöldökét, de inkább távozik. Beljebb lépek és hagyom, hogy kövessen, nem kínálom meg semmivel, még csak hellyel sem, karba font kezekkel fordulok vele szemben.
-Mit akarsz?-sziszegem.  

Adriannal már kölyökkorunk óta ismerjük egymást, úgy mond az óvodában is már együtt kocsiztunk. Olyan mintha a testvérem lenne, vérkötelék nélkül, ő az egyedüli valaki aki mindent tud az életemről, Jocelynről, Bexről, mindenről tud. Nem gondoltam volna, hogy egy csapatba igazolnak le minket, de megtörtént, azt hiszem ő az egyedüli igaz barátom, hátsó szándék, és minden egyéb nélkül, ő az aki megért. Akár milyen nyálasan is hangzik. Bár ezt ugye nem mondanánk ki soha, mert a férfiak nem beszélnek így. Csak hogy én sokszor olyan vagyok, mint egy sértődött kölyök, szerinte most is. Talán lehet egy kicsit van igazságalapja annak, amit mond, elvégre legjobb haverokként csak jobban tudja mint én. Azért mégis teljesen jogosnak tartom a sértettséget amikor nekem, nekem a gyerekem apjának mindenki elfelejtett közölni, leginkább Jocelyn, egy olyan aprócska információt, mint például a házunkba beköltözik valaki, amiről nem is tudok. Miért nem tudtak befogadni egy kutyát a menhelyről? Miért egy nemi érett férfit... kölyköt kellett? És igen, magamból indulok ki, na meg a fiú hátteréből, hogy mégis milyen beképzelt majom, olyan aki egy lányt sem tisztel, hát az én lányomhoz egy ujjal sem fog hozzá érni! Mert ha be meri mocskolni a kincsemet, esküszöm, hogy magam amputálom le a lába között himbálózó valamit, megetettem vele. Aztán miután mérgesen elrohantam az exemhez, hogy ugyan magyarázza már meg a dolgokat, nos ő közölte, hogy a fiú már pedig marad nem fogja ki dobni. Szóval mérgemben inkább beköltöztem ebbe a hülye hotelszobába. Látom Adrian arcán, hogy alig bírja vissza tartani a mocskos vigyort, mi a képére kívánkozik, de azzal is tisztában van, hogy biztos lemosnám az arcáról, ha képen röhögne. Nem mintha eddig annyira meg akadályozta volna ebben, lehet csak a megfelelő pillanatra vár, hogy beolvashasson nekem.- ami sokkal valószínűbb, éljenek a barátok. Igen, minden gondomért azért a kölyköt, Tim-et, hibáztatom, és igen lehet holnap viszek a lányomnak egy kutyát, valami terriert, óh igen, holnap elmegyek és megkeresem a város legdrágább és legharciasabb kutyáját, így talán elmegy a kedve Teréz anyáskodástól, az anyjával együtt. Mert azt a ficsúrt nem fogom eltartani.... sőt ha tehetném most azonnal páros lábbal rúgnám ki a házamból, de tudom a lányom köbö soha a büdös életbe nem szólna hozzám. Ez az egy szerencséje van...
Adrian bele boxol a vállamba amikor az egyik játékosunk bevisz egy passzt, mire felszisszenek és már adnám vissza, de a kopogtatás megzavar. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, a családomon, vagyis a lányomat felhívtam, ha akar ugorjon át, de ő nem lehet, ilyenkor otthon van, biztos nem ő az. Felkecmergek a túl kényelmes kanapéról, hogy ajtót nyissak az ismeretlen látogatómnak, de azon nyomban vágnám rá. De ha lehet úgy, hogy telibe találja a képét, hatalmas önerőre van szükségem ahhoz, hogy ezt megakadályozzam. Mi a francot akar tőlem, áhh becky biztosan mesélte, hogy ott jártam, biztos ide küldte nyalni. Na jó, kezdek meghibbanni, az én lányom nem ilyen körmönfont, ha valamit akar az ember elé áll és kinyögi, nem mást küldözget, ettől olyan bájos. Beszélnem kell vele, nem fogok az egyetlen gyerekemmel ezen össze kapni, elvégre én állítólag felnőtt, dolgozó férfi vagyok. Akkor Owen ideje úgy viselkednek bassz'ki. Adrian megveregeti a vállamat, azzal, hogy később majd felhív, én csak bólintok, és beljebb lépek, hogy a srác is beljebb tudjon jönni. De ha azt várja, hogy majd hellyel vagy valami itallal kínálom, jobb ha kiveri a fejéből. Elmondja amit akar és puccolhat is, nem érek rá. A meccs sokkal jobban érdekel, mint ez a ficsúr, és igen jelen pillanatban azt hiszem tényleg óvodásan viselkedem. De nem érdekel...
Arról nem is beszélve, hogy úgy vizsgálgat a szemével mint valami csodabogarat, megszoktam már, mert ha valahol felfedeznek akkor ilyen szemekkel bámulnak, csak hogy most sokkal ingerlékenyebb vagyok, így nehezebben viselem. Aztán felfedezem, hogy a fú úgy viselkedik, mintha erőt gyűjtene, mintha félne valamitől... vagy valakitől. Tőlem. Helyes. Mert fiacskám, holnap lecserélnek egy terrierre.- gondolom gonoszan, de ezt nem teszem hozzá, csak magamban, a lányom mindig is állatbarát volt, gondolom ez magyarázza, hogy szamaritánus módjára tele könyörögte az anyja fejét, hogy fogadják be. Persze, ha itthon lettem volna, biztos nem történik ez meg...
-Majd én eldöntöm, hogy le akarok-e ülni,- mondom neki ridegen, ahogy keresztbe font kezekkel mellkasom előtt dőlök a radiátornak. Pillantásom a lábára siklik, Joyce mindent elmesélt a balesete körülményeiről, nem mintha kérdeztem volna... eszembe jut, hogy mégis csak leültetem, de nem, most megacélozom a szívem, ő meg én... soha nem leszünk játszó pajtások.
Aztán elkezd beszélni, szófosása lesz a szó legszorosabb értelmében. Nagyokat pislogok, próbálom felfogni mondandója értelmét, hallom a szavakat, csak, hogy nem jut el értelmük a tudatomig. Igazából annyit fogok fel, hogy Becky, házasság és ő. teljesen elsápadok, mozdulatlanul figyelem, azt hiszem az ájulás környékez. Egy pillanat alatt önti el agyamat a düh, meglódulok felé, majd a pólója nyakánál fogva ragadom meg és rántom közel magamhoz.
-Mi a fenéről magyarázol?!? A lányomat akkor sem adnám egy magadfajtához ha huszonegy éves lenne, vagy kilencven, soha, érted, soha a büdös életben nem fogsz hozzá nyúlni egy ujjal sem. Rebecca még kislány, nem tudom mi a fenét szedsz, vagy szívsz, de jobb lesz ha leállsz, mert nem fogsz a lányom közelébe kerülni. Szállj le a lányomról, vagy nem állok jót magamért,- sziszegem a képébe ahogy tartom a pólójánál fogva neki lököm a falnak. Teljesen megfeledkezem arról, hogy hozzám képest még gyerek, hogy a fiam is lehetne, csak arra tudok gondolni, hogy beakarja mocskolni a lányom...  

Úgy volt, hogy ma apával ebédelek, legalábbis megpróbálom megpuhítani. Szép sorjában fogok haladni, igen, nála nem lehet semmit sem egyszerre a fejére zúdítani, mert egyszerűen besokall. Jobb lesz, ha mielőbb megpuhítom, mielőtt látható jelek lennének a hasamban. Mondjuk hirtelen kétszer ekkora lesz. Anya is megpróbál segíteni, eldöntöttük, hogy hétvégén meghívjuk vacsira, ahol elmondhatom neki a nagy hírt. De addig azt legalább el kell érnem, hogy ne akarja Tim-et kinyírni, és hajlandó legyen leülni vele egy asztalhoz. Mert... mert ha megtudja, hogy nagyapa lesz  nem is tudom mit csinál szegénnyel. Amióta Timet befogadtuk magunkhoz az életem teljesen felfordult, egyik pillanatról a másikra kellett felnőnöm. És még csak most múltam tizenhét éves, más lányok ilyenkor bulizni akarnak, meg pasiról pasira járni, nekem meg majd gyereket kell nevelnem. Nem mintha én olyan könnyű nőcske lennék, csak azért mégis csak tinédzser vagyok a francba is. Legalább anya már tudja, még ha nem is egészen tőlem, sokkal inkább a fürdőszobai kukának köszönhetően jött rá az igazságra. Amikor megtudtam, Tim észrevette a tüneteket, igazából felfogni sem volt időm, ami azt illeti még mindig nagy sokkban vagyok az egésztől. Nem lenne szívem, de az első gondolatom az volt, hogy elvetettem, viszont ő meggyőzött arról, hogy ne tegyem, hogy ő majd segít meg minden ilyesmi. Sőt.... még a kezemet is megkérte, szóval... végül is igent mondtam neki, mármint annyira nem is vagyok benne biztos. Furcsa ez a hirtelen változás ami bekövetkezett az irányomban, eddig jó formán észre sem vett, nem hogy meglássa bennem a nőt, most meg legalább, ha nem annyira van beindulva rám, mint én rá. És azt sem akarom, hogy csak a gyerek miatt vegyen el, egyáltalán azt sem tudom, hogy igent akarok-e mondani neki, vagyis már azt mondtam inkább, hogy ennyi idősen férjhez akarnék-e menni. Én nem akartam az a tipikus amerikai tinédzser lenni, vagy anyáék életét élni. Nem arról van szó, hogy ne imádnám anyát, egyszerűen enyém a világ legjobb anyja és apja. De nem akartam fiatalon szülni, hogy aztán a gyerekem apja ne velem éljen, és leginkább nem egy focista felesége enni, mármint valószínűleg maximum hobbi szinten tud majd Tim játszani. De akkor teljes mértékben össze vagyok zavarodva, így hogyan fogok leérettségizni, meg egyetemre járni? Hogyan lesz belőlem újságíró? Vagy bármi mást? Azt mondta, hogy munkát vállal, de nem tudom, hogy bármilyen munkából is elég lenne a gyerekre, hiszen... még neki is be kell fejeznie az egyetemet. Az egész el van cseszve úgy ahogy van. 
Veszek egy mély levegőt, lélekben fel kell készülnöm arra a beszélgetésre ami rám vár, ugyan is, valószínűleg nagy fába vágom ezzel  a fejszémet, nem hiába vagyok olyan makacs, volt kitől örökölnöm, duplán is. Kifizetem a taxist, majd elindulok a szálloda bejárata felé, megigazítom a rövid farmerszoknyámat, meg a szürke színű pulóvert ami rajtam van, ezután bele túrok a csokoládé színű fürtjeimbe. A recepciónál megérdeklődöm, hogy hol is van apa szobája. Miközben haladok előre egyre csak az jár a fejemben, hogy talán nem ártott volna hoznom magammal egy dobozzal a kedvenc söréből vagy valami hasonlót, bár általában könnyen rábeszéltem őt is sok mindenre, például már tizenöt éves koromban megtanított motorozni. Nem hinném, hogy sok más szülő lenne ilyen, mint az enyémek, büszke vagyok rájuk, meg amit elértek azért is. 
Hirtelen kiabálás hangjait hallom apa szobájából, még csak a folyosó elején tartok, de tisztán ki tudom venni, hogy apa kiabál valakivel... Timmel. Úr Isten, mit keres itt az az ütődött? Nem hiszem el, hogy valakinek ennyi becsülete legyen a francba, más fiatal srácok nem így viselkednének, mi van vele? Szerintem  a baleset következtében beverhette a fejét. Hirtelen elkezdek szaladni,mielőtt valami olyat kotyog ki amit nem kellene még, még egy takarítónőnek is neki szaladok, megragadom a kilincset és szinte beesek az ajtón. A kilincsbe kapaszkodom, hogy ne essek előre. Apa éppen Tim pólóját szorongatja, mire az kiabál vele, és későn érkezem. Apa arcán sötét düh vonaglik végig, látom, hogy éppen megütni készül a fiút. Gyorsan oda futok és le fogom apa egyik kezét miközben a másikból próbálom kiszabadítani Timet.
-Apa, apa fejezd be! - sziszegem mérgesen,- úr isten csak... viccelt Tim csak viccelt,- kiabálom ahogy nagy nehezen csak sikerül, majd megragadom Tim alkarját és elkezdem kifelé tuszkolni,- mi most megyünk, és addig ne is hívj amíg nem vagy képes emberi módon viselkedni, nem pedig úgy... mint egy majom, az én apámnak nincs szíve kidobni egy árván maradt srácot az utcára, azt akarom nem ezt a.... majmot.- kiabálom és kilököm az ajtón Timet, majd a legközelebbi liftbe belököm, és csak ezután fordulok szembe vele.
- Tim...- próbálok nyugodt maradni,- mond neked teljesen elment az eszed? Minek jöttél ide? És.... minek mondtad el, azt.... azt az izét, mondtam, hogy elintézem majd én,- kiabálok vele ahogy mérgesen nyomom meg a gombot,-lehet hogy apa lazának tűnik, de baromira nem az, ha rólam van szó, - sziszegem halkabban ahogy mérgesen pillantok fel rá. 

A lakásom hosszú évek óta nyomaszt. Miután Martin eltűnt azt hittem, hogy majd Victor meg én egymásba kapaszkodunk és átvészeljük valahogy. A napok múltak, hónapokká gyűltek és végül rájöttem, hogy nem fogunk meggyógyulni sosem. Akkoriban kezdett el foglalkoztatni az, hogy otthagyom a Dunne Recordst és valami más munkát vállalok. Kihaltak belőlem a dalszövegek, már nem találtam a fejemben a hangokat és énekelni is képtelen lettem, hát felhagytam vele. Elhelyezkedtem a segélyközpontnál és reménykedtem - újra - hogy helyreáll az életünk.
Victornak hamarabb fogyott el a cérnája, mint nekem. Ennyi év elmúltával nem tudom már hibáztatni azért, mert elege lett. Csendesen ment el, egyetlen cetlit hagyott csak, melyen tudatta, hogy:
majd ennyiben maradt minden kommunikációnk. Hiába kerestem, többé nem vette fel a telefont, de a közös barátainktól megtudtam, hogy él, nem esett baja. Békén hagytam hát, a szabadságát nyugton élvezhette éntőlem, s egyedül maradtam a könnyeimmel, a felhúzott falaimmal. A munkámba temetkeztem és újra felkerestem a családomat, amivel lényegében csak annyit értem el, hogy a testvérem tökéletesnek hitt életének romjai is lábam elé gurultak és már nem volt semmi, amiben hinni tudtam volna. Azon kívül, hogy úgy tűnt, sikeres vagyok abban, amit csinálok. Maradtam hát a segélyvonalnál, s a jobb napokon újra elkezdtem írni.
Előbb csak a szövegek álltak össze a fejemben, aztán megérkeztek a hangok is, s végül a zuhany alatt a magam szórakoztatására el is tudtam énekelni mindazt, ami feszített belülről. Jól is esett, meg nem is. A lakás továbbra is nyomasztó maradt, a tehetetlenség nem távozott a küszöbömről, de már tudtam hogyan menekülhetek el magam elől is.
Néha eljöttem ide, mert már megtehettem. Céges mobiltelefonról intéztem a hívásokat azóta, hogy rájöttek én vagyok az, aki nem tud megülni egy helyben, s akinek a vezetékes vonal csak gátló tényező.
Eljöttem, mert a saját lakásom falai között csak arra emlékeztem telefonálás közben is, hogy képmutató vagyok, hiszen a magam gondját sem tudom megoldani, hogy javíthatnám meg másét? A tulajdonos a barátnőm volt, ide ingyen jöhettem, amikor csak akartam, hogyha nem szegtem meg az egyezségünket. Csak egyetlen éjszakát maradok egy héten, s egy hónapban sem jövök háromnál többször ide.
Nem tudtam és nem is akartam Martinról múlt időben fogalmazni. Gépiesen ragaszkodtam ahhoz, hogy él, hogy az enyém, hogy engem vár akárhol is van most. Így könnyebb volt, így nem rokkantam bele.
Nem számoltam hány telefonhívást bonyolítottam le és azt sem figyeltem, hogy mennyi az idő. A vonalcsendben a telefont az ágyra tettem, felkeltem onnan - megigazítottam magamon a pizsamát és a fürdőszobába sétáltam, hogy egy pohát vizet töltsek magamnak. Nagyjából ekkor ért el a hang, melyre ha akartam volna sem tudok nem odafigyelni.
Viszonoztam nagyon sután ezt a köszönésnek nem nevezhető valamit, miközben a pohárnyi vízzel felszerelkezve a látóterébe sétáltam. A reflexszrű, mégis őszinte kedvességet hordozó kérdés szinte magától perdült le ajkaimról felé.

Az antré meglepő, már legalábbis ami verbálisan kíséri az mindenképp. Az inge színét veszi fel arcélem, de nem köszörülök hozzá torkot, s leküzdöm a kísértést, hogy lepillantsak magamra, ellenőrizendő melyik pizsamámat sikerült elhozzam ide magammal.
Otthon gyakran viselek pizsamát. Nem szeretem a mackóruhát, ezért olyan alvóöltözeteket választok megvételre általában, ami póló-melegítőnadrág kombinációnak is megállná a helyét, ha nagyon szigorúan górcső alá venném. Mondjuk ettől még nem szoktam benne ajtót nyitni túl gyakran, pláne nem erkélyajtót egy hanyagul gombolt inges férfinak.
Mosolygok rá kedvesen, finomlelkűn visszaadva a fricskát, ami ha nem is azért született, az adandó válasszal akkor is némi pimasz játékosságot kapott. Nem rosszindulatból, csak azért, mert ez hozzátartozik az alapvető jellememhez. Ilyen vagyok, s nem is próbálom megjátszani magam. Elég színjátékban volt részem a fiam kapcsán. Belefáradtam, azt hiszem.
Befejezem minden rosszallás nélkül a mondatát. Mosolyomat nem veszítem el, én vagyok itt legfeljebb, aki kárt okozott azzal, hogy nem hagytam aludni. Gondolhattam volna, hogy akármilyen halkan beszéljek is, a falak nem a vastagságukról híresek.
Teszem még hozzá, s közben ha már így alakult, invitáló mozdulatot teszek a szoba belseje felé. Ekkor ér a kérdése, amin nem tehetek róla, de nekem is nevetnem kell.
Zavartan túrok kiengedve hagyott, enyhén kócos hajamba, s játszom a tincseket hátra az arcomból.
Ha ártani akarna nekem, akkor nem kopogott volna, hanem egyszerűen betör. Hiszek az emberi jóságban és abban is, hogy jó emberismerő vagyok. Bár mindez elég furcsa lehet annak ismeretében, hogy mi is történt velem. A férfi viszont nem tudja, ekképpen nyilatkozhatok, ahogyan akarok, nem fog képmutatónak hinni. Mert nem is vagyok. Csak ambivalensen értékelem az életet.
Megrázom a kezét, viszonozva a bemutatkozását. A válaszától függetlenül állok neki vizet forralni, hiszen a teához is az kell és a "főtt" instant kávéhoz is.
Elnevetem magam.

Már venném is a levegőt, hogy előadjam látogatásom elsődleges okát, a spontán csomagolt, pizsmabókos előjáték után; igazán nem számítok viszonzásra, így meglehetőst váratlanul ér, mikor egy kecses fordulattal visszaigazítja a gesztust. Automatikus mosolyt csalva ezzel az arcomra, és persze ismét eloszlatva lelki szemeim elől az összeszedett problémát. Nem tudom nem kiérezni a szavaiból a halvány, talán nem is annyira szándékos, játékos felhangot. Hát még, ha tudnám, hogy voltaképp mire is irányult a célzás! Egyelőre azonban nem tekintek végig magamon, így a sármos félregombolásom is rejtve marad előttem.
A fogalmazása pontos és velős, olyannyira eltalálja a lényeget, minden kertelés nélkül, hogy most meg ezért nem találom a megfelelő szavakat, pedig koránt sem számítok rossz kommunikátornak. Sőt.
- Nos, így is lehet mondani – mosolyodom el ismét, nem kicsit örülve, hogy végül ő mondta ki helyettem, és közben azon jár az eszem, milyen boszorkányosan is csinálta: voltaképp azért jöttem, hogy reklamáljak, erre mindjárt én kezdek szabadkozni. Ilyen is rég volt már velem.
- Ó, nem zavart, dehogyis... igazság szerint én vagyok túl fáradt, és ilyenkor jelentően lejjebb szökik a tolerancia küszöböm – magyarázkodok, de vajh minek? Ugye, megmondtam.
Az utóbbi időben sokat edződtem, de sosem bírtam jól a női bocsánatkéréseket. Ilyenkor ellenállhatatlan ingert érzek, hogy inkább lovagiasan magamra vállaljak mindent, csak ne kelljen hallanom a hangjában bujkáló bűntudatot és látni a szomorúan csillanó szemeket. Ez olyasmi, amivel nem tudok mit kezdeni, akárcsak a könnyek. Azzal végképp lefegyvereznek. Naomi gyakran használta ellenem, aminek az az eredménye, hogy már ez az egyszerű mondat is kiváltja bennem. És hát az is igaz, hogy sokkal inkább arra számítottam: neki áll majd feljebb, jól letolom, ő visszakáromkodik, végül ellegyintem, hogy feljelentem, és meg is van oldva a dolog.
De hogy bocsánatot kérjen, és még be is invitáljon?
A nevetés viszont old ezen a berögzésen, úgy látszik a ma este már csak ilyen meglepetésekkel teli.
- Nagyon kedves, de most inkább nem élnék vele, méghozzá az ön érdekében, tudja, ilyenkor szörnyű társaság vagyok – mentem ki magam, nem mintha nem lenne igaz, de még mindig húz az ágy, másrészt manapság Rómeó énemet lakat alatt tartom, így inkább nem surranok be naivan szépséges, nyitott erkélyes Júliákhoz.
Állításommal ellentétben a megjegyzései ismét mosolyt csalnak ki belőlem, a kedvesség és a halvány, szellemes pimaszság mestere ez a lány. A tenyere puha, a mosolya pedig... nem is tudom, mire emlékeztet, de tompán ott kavarog bennem az érzés.
- Ebben megegyezhetünk. Ami azt illeti, én is szívesebben hallanám a Bradet, mint a Bunkó Arrogáns Pasast, aki átjött hápogni.
Mikor felteszi a vizet, még eszemben van: ez az a pillanat, amikor könnyed búcsút kellene vennem, és visszatrappolni a szobámba, de a beszélgetés olyan könnyedén beszippant, hogy pár másodperccel később már fel sem tűnik, hogy magyarázás közben lazán nekitámaszkodok az erkélyajtónak.
- Higgye el, sose gondolná, hogy a férfi fülnek mi minden számít szeméremsértőnek – somolygok ezúttal én is megengedve egy kis ártatlan pimaszságot, mert egyszerűen nem tudom kihagyni, és tény, hogy az áthangzó beszélgetések között, témáját tekintve, nos, azért voltak pikáns felé hajló részeltek. Nem beszélve a hangjáról, ami már önmagában is különösen kellemes a fülnek.
- Szóval az a munkája, hogy néhanapján beveszi magát egy-egy hotelbe, és lyukat beszél a páciensek hasába? – szűröm le a konzekvenciát az eddigi információkból, persze érezhetően viccelek, arra viszont jó, hogy kicsaljam belőle, voltaképp mi a manót is csinál. Pszichológus? Párterapeuta? Vagy egy magányos, különösen lelkes, szociálisan érzékeny nő, aki mágnesként vonzza a lelki szemetesre áhítozó ismerősöket?
- Ugyan, szívesen mondanám el a napomról, hogy ön a legkellemetlenebb része. Bár azt hiszem, ez most nem hangzott olyan szép bóknak, mint amilyennek eredetileg szántam – nevetem el magam még egyszer, teljesen spontán. De hülye is vagyok néha, fonom össze a karjaim a mellkasom előtt, félig pótcselekvés, félig hőháztartási okok miatt, de bármilyen hideg van, át nem lépném a küszöböt. Meg hát, amúgy is mindjárt megyek.  
Épp hogy erre gondolok, egy éktelen nagy csattanás hangzik fel valahonnan, nincs dudálás, sem káromkodás, és szilánkok sem csilingelnek, sokkal inkább egy nagy erejű, egyszeri, tompa puffanásra hasonlít. Mikor hátra kapom a fejem, hogy utána járjak, még nem ébred fel bennem a gyanú: miszerint aznapi sorscsapásaim utolsó garnitúrája érkezett meg.
Kijjebb megyek az erkélyre, a vihar, bár csendesedett, nagyrészt továbbra is változatlan, és mikor a saját szobám felé pillantok, össze is áll a kép.
- Ó, bassza meg! – csúszik ki belőlem az ösztönös reakció. Sietek is oda, de a sejtésem beigazolódik: akárhogy bűvölöm, próbálom, erőszakolom, nem nyílik ki az ajtó. Hogy is nyílna? Ezek csak belülről engedelmeskednek. Végül felsóhajtok, és feladom.
- Hát ez pompás. Érti már, miről beszéltem? – kérdem fanyarul Qetsnek intézve, amennyiben ő is kijött velem. Szeretném azt mondani, hogy már ideges sem vagyok, kezdek szépen, melankolikusan beletörődni, hogy reggelig biztosan a fejemre esik egy tégla, de ez azért nem lenne teljesen igaz.

Nem reagál a megjegyzésemre, amit bár illem szerint némán kéne fogadnom, mégis kacagásra sarkall a dolog. Fél kezemet a szám elé kapom azért, hogy ne tűnjek teljesen illetlennek, s mielőtt még hanyatt-homlok elmenekülne a viselkedésem benne keltett negatív tükrével, saját mellkasomra mutatok szabad kezemmel, mutatóujjammal fentről lefelé zongorázva végig a levegőn, majd őrá bökök, jelezve ezzel, hogy hova is kellene nézzen. Nem, nem rám, határozottan nem, s meglehetősen zavarba is jönnék attól, ha a mutogatásomnak hála az én pizsamás mellkasom kerülne tekintete górcsöve alá.
Mondjuk az is igaz, hogy nem kevésbé vörösödnék el a fülem hegyéig attól se, hogyha itt előttem állna neki kigombolkozni, majd újra begombolkozni. Egyetlen mezítelen férfimellkasát láttam eddig életemben szobán belül, s az a férjemé (bár ildomos lenne végre inkább Victornak nevezzem magamban, hiszen bár nem váltunk el, attól még évek óta nem is láttam őt) volt. Nem vagyok én hozzászokva az ilyesmihez.
Piszkálom egy kicsit, színpadiasan rájátszva arra - nem nagyon, épp csak egy kicsit - hogy tulajdonképpen megsértődöm azon, amit én adtam az ő szájába és nem ő mondott ki. Eddig se tűnt úgy, mint aki nem vevő a humorérzékemre, szóval talán most sem fog félresiklani ez az egész beszélgetés. Mindenesetre legyintek kis kuncogással, jelezve, hogy a világért se vegyen ám komolyan. Innentől csak rajta áll, hogy teszi-e vagy sem.
Kis vállrándítással nyitva hagyom a mondat végét, a véleményem így is teljesen kerek egész, nem szorul befejezésre. Mosolyom, melyet mindehhez mellékelek kellemes ízt ad az egész megjegyzéshalomnak.
Nem zavarom el, a társaságától meg majd ő eldönti, hogy megfoszt-e vagy sem. Nem én vagyok fáradt kettőnk közül, ez az egyik, a másik pedig az, hogy sajnos - vagy nem sajnos - olyan vagyok, aki szinte kényszeres csevegő. Ebből is ered, hogy még az éjszaka közepén sem esik nehezemre egy vadidegent úgy köszönteni a motelszobámban, mintha éppen a legkedvesebb ismerősömet látnám újra hosszú idő után.
Ezúttal az eddigieknél sokkal kendőzetlenebbül nevetek fel a Bunkó Arrogáns Kacsapasin. Kedvemre való, ahogy viszonozza a humormorzsákat. Rákacsintok hát, jelezve ekképp, hogy felőlem áll az alku, a Brad tökéletesen megfelel, pláne mert se nem tartom - eddig - bunkónak, sem nem tartom arrogánsnak. A pasi az mondjuk tény, így az állítását 100%-osan megcáfolni nem akarom. A végén még megsértődhetne azon, hogy nem tekintem férfinak. Eszemben sincs a nemi jellegének egojába gázolni, tudom én, erre mindenki nagyon kényes. Hogy jogosan-e vagy sem, az pedig a most mellékes kategóriába tartozik.
Arcom eltitkolhatatlanul vörössé színeződik a szeméremsértés emlegetésére. Én hoztam szóba, egy rossz megjegyzésem nem lehet és nincs is arra, hogy tovafűzi a gondolatot, de az tény, hogy zavartan meghúzgálom a pizsamafelsőm alját, mintegy ellenőrizve, hogy nem lóg-e ki belőle mondjuk a hasam bőre a nadrág korca felett. Isten őrizz, hogy magamutogatással is szemérmet sértsek. A hülyeségeket beszélek elve értelmében meg is érdemlem ezt a visszavágót, s összességében - be kell valljam magamnak - még kedvemre is való, ahogy reagál.
Ezen környezetváltozás szükségességének okairól még csak gondolkozni se szeretnék, de önkéntelenül is átszalad némi felhő tekintetemen, melyet a vízforralási műveletsorba rejtek. Nem akarom elrontani én senkinek az estéjét a sikerültnél jobban, s egyébként is megtanultam, hogy a mosolyom mögé kell rejtenem fájdalmat okozó múltamat.
Magyarázom, ha már így a munkám szóba került. Mondjuk érzem én, hogy elég magánélete nuku nőnek hangzom ettől, de hát istenem. A segítési mániám és a túl nagy lelkem nem tud rávenni arra, hogy kikapcsoljam a mobiltelefonom és megsüketüljek mások panaszaira.
Kacsintok rá somolyogva. Tőlem se ez az évszázad bókja, de legalább kvittek vagyunk.
A puffanás nekem is megragadja figyelmemet, hagyom hát a felforrt vizet a csudába, s Brad után lépdelve én magam is beleütöm az orromat a kíváncsiság falába. Az ő reakciója sem éppen illembajnok, de az enyém sem. Ő káromkodik röviden én pedig hosszan felnevetek. Bár mellékelek hozzá bocsánatkérő pillantást, de csak nem bírom abbahagyni. Szegény! Olyan képtelen ez az egész.
Érintem meg a vállát röpkén, de el is engedem hamar, nem akarok túl bizalmaskodó lenni vele. A bagoly mondja verébnek effektus fel se tűnik, pedig mamuszban és pizsiben állok mellette odakint.
A kinevetésért elnézést kérni elfelejtek, de talán az másodlagos is. Ha kicsit kívülről szemlélné, talán ő is tudna kacagni magán.
Terelgetem kérdezgetés közben a szobabelső felé. Pizsamában mégsem mehetek át Felicityhez. Mielőtt kulcskeresésbe kezdünk - mert a recepció túl evidens, az eszembe se jut.. ahhoz ismerni se kellene a tulajt - jó lenne felkapnom legalább a plüss köntösömet. Annak a színe legalább passzol a sötétkékhez a mamuszomon. Egy nő legyen stílusos, nem igaz?

A pillantásomat azonnal magához vonzza, ahogy mozdul a keze, és az ujjai végigszaladnak a mellkasa előtt a levegőben. Nem kevésbé lep meg, hogy utána felém is mutat. A szemöldököm feljebb szalad egy másodpercre, míg a nonverbális jelek beazonosítására törekszem, hirtelen többféle megoldás is átfut a gondolataim között, de végül csak követem az irányt – most már tényleg nem mossa le magáról a boszorkányt, úgy irányítja a figyelmem, mint egy képzett bábmester ujjai legfinomabb rezdüléseivel a láthatatlan zsinegekhez rögzített marionett bábját. Én pedig hagyom.
Magamra tekintve pedig most már értem is, mire fel az egész.
- Áh – adok hangot is neki. – Így most már sok minden világosabb – pillantok vissza rá egy mosollyal, amiben benne van, hogy kicsit talán zavarba is jöttem, de annyira nem, hogy azonnal kapjak a gombjaim után, és kényszerét érezzem rögvest korrigálni.  
- Természetesen ez is a műsor része volt. Hatásosra kellett faragni a figurát – villan a szememben egy apró fény, a bujkáló mosoly mellett, ami elárulja, hogy még véletlenül sem beszélek komolyan, de arra pont jó, hogy könnyebben visszabillentsem a saját komfortérzetem. Ha most lenne nálam egy üveg sör, biztosan ezt találnám a legalkalmasabb időpontnak, hogy egy jó nagy kortyot húzzak belőle.
De ahogy elnézem, neki sem kell a szomszédba menni egy kis pimaszságért. Jöttem én helyette.
- A falon keresztül valahogy nem az igazi az akusztika – vágok komoly, koncentráló képet, és még vissza is nézek a köztünk felhúzott, manifesztált akadályra, mintha csakugyan a fennálló fizikai adottságokban merülnék el. De végül, ahogy visszanézek, vissza is somfordál az arcomra egy újabb bujkáló mosoly. – Így sokkal kellemesebb hallgatni.
Remélhetőleg, ezzel vissza is tornázok valamennyit a hátrányomból.
- Na látja, ezt még nem próbáltam. Hölgyekkel nem szokásom üvöltözni. Előre rettegek, hogy egyszer kihozza belőlem valaki. De az egészen biztosan nem ön lesz.
Mondjuk ez nem teljesen igaz. Naomival voltak hangos vitáink, olyan is, aminek a folyományára nem emlékszem maradéktalanul. Ég tudja, mi történt, kiesett, és hiába is próbáltam felidézni azóta. Ilyenkor többnyire féltékeny volt, én ittas, hisztizett és öngyilkossággal fenyegetőzött, én pedig vagy eljöttem otthonról, vagy kizártam magam az erkélyre, olyan is előfordult, hogy heves szexbe torkollt a feszültség, de egyre inkább ez volt a ritkább.
- Igenis – tartom fel megadóan, somolyogva a tenyereim, jelezve, hogy eszem ágában sincs helyette dönteni bármiről is, csúnya férfi tulajdonság. A mondata viszont megragad bennem. Az a fajta érzés, mikor tudod, hogy valamikor még a hasznodra lesz, de egyelőre nem találod, melyik polcra helyezd.
Továbbá az is érdekes, hogy lassan úgy cseverészünk, mintha régi barátok lennénk, holott az imént még úgy indultam át, mint valami dúvad. Nem tudnám megmondani, mi okozta a változást, de töprengeni is elfelejtek rajta. A nevetése tetszik, és a halovány pirulása is, naná, hogy észreveszem, erre aztán rendkívül éles a szemem.
- Nos, igen. Ezt meg tudom érteni. – És át is érzem, nekem is kellett, amikor itt hagytam Seattle-t. Úgy éreztem, egy percig sem bírok tovább maradni. Ehhez képest kábé egy hónap után sikerült csak elutaznom. De az az idő, nagy eséllyel megnyerhetné az életem legborzasztóbb időszaka címet.
- Akkor igazából le sem kellene tennie a kagylót. Nem hiszem, hogy van olyan pillant, amikor épp senkinek se lenne szüksége önre – kúszik az arcomra egy együttérző, féloldalas mosoly. Bár azt még nem sikerült eldöntenem, kivel is érzek együtt. A balfasz kliensekkel, akik tocsognak a saját nyomorukban, és ahelyett hogy megoldanák a problémáikat, másokat nyaggatnak vele, például őt, nézek vissza felé, amikor bemegy a forrongó vízzel szöszölészni. Én továbbra is az ajtófélfának dőlve szobrozok, halogatva a döntést, végül engedjek-e a rejtélyes belső ösztönzésnek, és a hívást követve utána menjek, vagy húzzak el végre a saját ágyamba.  
Vagy vele érzek jobban együtt, akinek az életébe már első látásra is jól kivehető, hogy túlságosan belemászik ez a furcsa hivatás. A kacsintásaival viszont levesz a lábamról, mindig is imádtam, mikor egy nő ezt az apróságot is beválogatja a fegyverkészletébe.
A kedvem azonban gyorsan elmegy a nevetéstől, amikor kiderül, mi is volt a hangos puffanás tárgya. Neki pedig úgy tűnik, épp hogy meghozza. A kis kárörvendő némberét! Forran fel bennem először a méreg, és már-már csúnyán is néznék rá, de előbb nevetem el magam én is újra, ahogy rápillantok, és azt kell látnom, pukkadozik a visszafojtani igyekezett jókedvtől.
- Na, jól van. Ezt megjegyeztem – zsörtölődésnek szánom, de a hatást jelentősen tompítja, hogy közben még mindig vigyorra áll a szám. Azt hiszem, épp túlestem a holtponton, mikor az ember már úgy van vele: bármi jöhet, ettől rosszabb már úgy sem lehet. Kár is tépni az idegeket miatta.
Újabb nevetéshullám jön rám azonban, mikor megemlíti a legracionálisabb megoldást, nekem viszont rögtön beugrik, hogy a zárban hagytam a kulcsot, belülről, a belső bejáratnál. Megdörzsölöm az arcom, és végül vele is megosztom a hírt.
- Nos, ezzel csupán annyi lesz a probléma, hogy belülről benne van a kulcs – teszek egy automatikus, magyarázó csuklómozdulatot a levegőben, jelezve, hogy a folyosó felőli ajtóra gondolok.
És ezzel egy időben valóban elindulok az ő teraszbirodalma felé. Ez az egész kezd egy kicsit kínos lenni. Sóhajtok egyet. De míg kitalálom, hogy mit is csináljak, úgy döntök, elfogadom a meghívást. Mostanra amúgy is tökéletesen átfagytam annyira, hogy életmentő legyen egy jó forró ital.
- Hát, most már bevallom, kezdek megijedni, milyen meglepetést tartogat még számomra a város. Rég jártam itt utoljára, de azt hittem, jobban hiányoztunk egymásnak. – A másodperc tört részében át is fut az arcomon egy szomorkás árnyalat, a vicc mögött, ahogy újra erőt vesz rajtam a bűntudat. Miért is számítottam másra?  
Végül pedig mégis átlépem azt a küszöböt, amin ennyit morfondíroztam, úgy látszik, nincs menekvés, bár nem mintha akkora erőszaknak fognám fel, épp csak... Csak?
- Akkor már a kávé mellett döntenék – sóhajtok aprót, mert habár ez a közjáték eléggé kikergette a szememből az álmot, azért tudom, hamar vissza fog somfordálni a kis alattomos. – De a világért sem szeretném zavarni. Kicsit érdekesen alakult a helyzet, én jöttem át reklamálni, erre most meg én nem hagyom aludni. – Mentegetőzök, pedig ritkán szoktam. De a helyzet az, hogy egyelőre tényleg nem tudom, mit csináljak. Az erkélyes fagyhaláltól pedig mégiscsak vonzóbb, ha egy kedves, szimpatikus-pizsmás, helyenként kicsit talán ufóbeütésű, de folyton jókedvet varázsló hölgy az éjszaka közepén beinvitál egy forró italra.
Elvek és fogadalmak ide vagy oda, most már pláne nem tudom visszautasítani.
- Csak remélni tudom, hogy ilyen körülmények között még senki nem hívta randira, mert akkor valószínűleg kisebb eséllyel kapnám meg a számát, hogy a szívességet viszonozhassam – pedzegetem a témát, ahogy beljebb lépdelek, és végül megállapodik rajta a tekintetem. Kíváncsi vagyok hogy reagál, de a lényeg valóban az, hogy nem fogok belenyugodni, ha nem ad esélyt rá, hogy törlesszek a számlán. Az önérzetem sosem engedte meg, hogy a viszonzás belátható ígérete nélkül fogadjak el segítséget. Pláne nem egy szépséges nőtől.

Hála annak a magasságosnak, hogy nem olyan hiú, hogy itt és most kezdje rendes fazonba hozni kusza öltözékét. Így nekem sem kell kényszeredetten a távolba révednem, nem vörösödöm el és egyéb más módokon sem válik kínossá a szituáció.
Közlöm vele, mintha egyszerűen nehezemre esne befogni a számat. Tulajdonképpen ez így is van, amíg beszélek, addig érzem otthonosan magam egy helyzetben, vagy amíg hozzám beszélnek. A csend határozottan nem az én asztalom.
Mutatóujjamat a levegőbe emelem, jelezve ezzel számára, hogy várjon egy pillanatot, majd a mozdulat tovább fordul abba, ahogy az emelt ujjamat merőlegesen ajkaimra fektetem, mintha nagyon elmerülnék a gondolataimban Arcom is teljesen a színjátékra szellemül, épp csak halványan rezdül meg egy mosoly a szám szegletében.
Szemem se rebben az előadás alatt, pedig még én is érzem közben, hogy igencsak arcpirítóra sikerül. Nem, mintha előre átgondoltam volna bármelyik szavát. Egyszerűen csak hagytam előömleni valami humorosnak hitt dolgot magamból, innentől az övé a helyzet gyeplője, kezdjen vele, amit csak akar, s én ráérek rettegni azon, hogy most aztán milyen negatívságba fordul át ez a tulajdonképpeni kellemes, éji meglepetésvendég-beszélgetés.
A csak úgy kiszaladt végén szám elé kapom a kezem, legszívesebben menten elsüllyednék. Na ez volt az, ami sok volt, már nekem is, s nem tudok könnyedén túllendülni rajta. Hiába, Victor is mindig mondta, hogy olyan vagyok, mint egy meggondolatlan, de nagyon szórakoztató mini-hurrikán. Hát, a hurrikánság elsöprő - és magamat égető - erejét gyakran éreztem. Más nem igazán.
Bocsánatot szavakkal nem kérek, de a testbeszédem elég jellegzetes. Lesütöm szemeimet, egy időre sokkal érdekesebbnek ítélem meg a szőnyegpadló szöszeit, semmint a velem szemben szobrozó férfi sziluettjét, pláne tekintetének feneketlen kútjait.
És be kéne fogjam a szám, de úgy tűnik ez csak addig megy, amíg fizikálisan tényleg ajkaim elé van tapasztva tenyerem.
Egyébként nem kevés. Sajnos azok, akik odáig süllyednek, hogy nem tudják megoldani a problémáikat egyedül, s az ismerőseik sem bizonyulnak elég segítségnek, azok hosszú ideig hallgatják a szavaimat, melyek jórészt az egyik fülükön bemennek, a másikon meg kijönnek. Hiába.. nem vagyok varázsló, bármennyire is szeretnék az lenne. Ha az volnék, akkor már megtaláltam volna a fiamat, s a a férjemnek sem kellett volna azért elhagynia, mert a Martin után maradó űrt kettőnk között - és egyikünkben sem - semmi nem tudta kitölteni.
Szabadkozom, de nem megy túl bűnbánón, a nevetés íze sokkal markánsabban kiviláglik a szavak mögül, mint a bocsánatkérés fűszere.
Úy érzem, hogy a spanyol viasz cikázott elő szavakba öntött gondolataim közül, de leforráz azzal, amit mond. El kéne kámpicsorodjam, de a nevetés nagyon veszélyes, ha egyszer önfeledten elkezdi valaki, nagyon nehéz abbahagyni.
Bradleyre kacsintok, de közben már vissza is invitálom a lakásba. Nem gondolom én komolyan, hogy be kéne törjük az ajtót, pláne nem olyan klisésen, ahogy azt szavakba öntöttem az imént. Egyébként szegény Felicity bizonyára csuklik álmában, keltem itt rossz hírét az ízlésének. Bár tény, hogy ez a fiatalember tényleg nagyon szép darab, de nem, nem az inge miatt jönne be barátnémnak, abban is bizonyos vagyok.
Nem vagyok vak mások érzelmi változásaira, de elefánt sem voltam soha a porcelánboltban, így az árnyat hiába veszem észre, mely arcvonásaira vetül, nem szólok róla egy árva mukkot sem. Ha beértünk a szobámba, akkor ezúttal tényleg előveszek két bögrét, mielőtt a forralt víz kihűl.
Port szórok a bögrébe öntött forró vízbe, instant kávé, cukor nélkül. Van cukrom és tejporom is mellé, kipakolom az asztalra a teáskanál és a bögre mellé, majd nekilátok a magam kávéját is ily' módon elkészíteni. Tábori kávé, táborinál egy kicsit jobb körülmények közé.
Vágom rá hirtelen, zavaromban fültőig vörösödve, hogy aztán amint leesik, hogy mire is érthető a tiltakozásom, még udvariatlannak is tűnhetek, így zavart torokköszörülések közepette gyorsan - relatíve gyorsan - folytatom. S közben letelepszem az egyik székre, amit az asztal mellől húzok ki. A bögre fenekét felhúzott térdemre támasztom.
Elhallgatok, de a hirtelen kínosnak érzett csendet nem tudom sokáig élvezni, s Bradleynek sem hagyom. Újabb megszólaláshoz veszek levegőt.
Azt nem közlöm, hogy még a férjemé volt, nem igazán lenne passzentos ebbe a beszélgetésbe.

Elmosolyodom a rószaszínezésére, ó, tudom, hogy ezzel kiváltképp szeretnek heccelni, de mit lehet tenni, ha egyszer jól áll. Nem az a típus vagyok, aki magára venné, sokkal inkább, aki rátesz még egy lapáttal.  
- De amint látom, nem fogtam nagyon mellé – bökök ezúttal én a saját mellkasom felé, az ő jelbeszédét leutánozva, bár ha ebből levágja, hogy a saját felsőjére kell néznie... szóval vannak kételyeim, de ez most mellékes. – Én vagyok középen – teszem hozzá egy győzedelmes mosollyal, miután hagyom, hogy egy ideig keresse miről is beszélek. Már a mellkasán feszítő rózsaszín ebet az előbb megdicsért pizsamáján.
Az akciója, el kell ismernem, váratlanul ér, de annál jobban szórakozok rajta. Észre se veszem, és beleszippant az ökörködésbe, bár ez annyira sosem állt távol tőlem. Ami viszont igazán bámulatos, hogy én, kérem, öt perccel ezelőtt még határozottan mérges akartam lenni. Erre...
- Nem is rossz elképzelés. Ha nem akarnám bevallani, hogy ezzel menthetetlenül lebuktam, valami olyasmit mondanék, hogy – színlelek extrarövid gondolkodást, azonnal felvéve a játék fonalát – ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű hallgatásra bírni, már sokkal hamarabb átkopogtam volna. – Van valami furcsa, édesen íncsiklandó ebben a nőben, egyszerre merész és vibrálóan pimasz, másrészt miután ez megtörténik, szinte azonnal visszahúzódik, mint egy szégyenlős, jól nevelt kislány, aki nem érti, mi is történhetett.
- Így viszont, hogy kitalálta, már nincs vesztenivalóm... – nyúlok a legfelső gombom felé, és nem lacázok, ki is bújtatom, épp ahogy a következőt és a... Ha játszunk, hát játszunk komolyan, nem készülök végiggombolni, de az nagyon is érdekel, hogyan reagálna a saját önbeteljesítő jóslatára. Momentán az se érdekel, hogy mínusz húsz fok van.
A kiszaladt kérdésre vágok egy fejet, mintha két másodpercre megállna az idő, és ezt kihasználva roppantul sok mindenen eltöprengek, de végül, ahogy az afterprodukcióját szemlélem, egyszer csak kiszakad belőlem a nevetés. Másodszor is.
- Azt azért még nem mondanám. – Nem tudom megállni, hogy ennyit ne fűzzek hozzá. Ha nem lennék az eskütételem foglya, gondolatban még azt is hozzátenném: de ami késik, az nem feltétlenül múlik. Viszont – egyrészt már így is végiggondoltam, másrészt – így is láthatóan zavarba jött, szóval nem akarom én tovább ütni ezt a vasat. Egyelőre még nem ismerjük annyira egymást, hogy istenesen meglovagoljak egy ilyen elszólást, pedig nagyon is becsese része a jellememnek egyébként.
- Olykor sajnos előfordul. Hirtelen haragú típus vagyok – vallom be kissé szégyenlősen, és hát valóban nem szoktam jól tűrni a stresszt. Pláne, ha hülyékkel van dolgom. A forgatásokon pedig mindig van rá példa, alapvetően jókedélyű embernek ismernek, de tudják már, mi van, ha elszakad a cérna.
- Most aztán zavarba hozott, hogy mit is kívánjak – küldök felé egy mosolyt, ez most kivételesen nem játékba hívó, hanem kedves és egy kicsit biztató.
- Na persze... – reagálok a szavaira, amik egy-egy nevetéshullám között eljutnak hozzám, megint annyira nagyon mérges szeretnék lenni, nem rá, hanem inkább a helyzetre, eleinte sikerül is összehoznom, de... a végére már nekem is felfelé görbül az ajkam csücske. Egyszerűen olyan jóízűen nevet, hogy nem tudom kivédeni, hogy rám is átragadjon. Hadakozok vele egy ideig, míg vizsgálgatom az ajtót és a lehetőségeket, de végül beadom a derekam, és csak sóhajtok egy nagyot. Nincs mit tenni, a verbális kommentárja után, már én is elnevetem magam.
- Hagyja ezt abba. Semmit sem tudok komolyan venni, ha a közelemben van – ám a felszólításomban sokkal inkább köszönet bujkál, mint valódi megrovás. Visszanézek rá, és most már nincs mit tenni-alapon, engedek a sors akaratának, és átlépem a küszöböt, amit az előbb még komoly vészhárító vonalnak tituláltam.
Bárki bármit mond a továbbiakban, a lelkiismeretem tiszta: én megpróbáltam.
De nem is tudom, miért vagyok ma este ennyire filozofikus hangulatban, inkább koncentrálok a készülő kávéra, és a tényre, hogy felettébb érdekes estének nézek elébe, akárhogy is alakuljon.
- Hát éppen ez az. Hogy cseppet sem kértem. Tudja, a távozásom elég hirtelen és elég sietős volt ahhoz, hogy most jobb szeressek inkább mindent rendben találni. – Bár ezzel rá is döbbenek, hogy ez némileg több információ volt, mint amit ki is szerettem volna mondani.
- Az nem kizárt – veszem át tőle a gőzölgő bögrét, egy kis tejport öntök bele, ha már ilyen hülyén alakult az estém, bűnözök egy kicsit, de cukrot egyáltalán nem. A forgatások alatt így szoktam meg a kemény diéták miatt.
Ami a kérdésemet illeti, bevallom, nem számítottam ilyen határozott elutasításra, ami a száma elkérését illeti, és ekkora sikerre sem – zavarba hozás terén, de ha már így alakult, utóbbit cseppet sem bánom. Tudom, nem éppen gentleman szokás, általában nem is viszem túlzásba, de attól mindig is imádtam zavarba hozni a nőket.
Egy ideig nagy a csend, de én ugyan meg nem szólalok, türelmesen várakozok, és van is mire: az a lazán összefüggő információ halom, amivel megjutalmaz, nagyon is szórakoztató. Minden szavát megjegyeztem.
- A legnagyobb örömmel – egyezek bele a tegeződésbe, de még mindig nem tudnám letörölni a mosolyt a képemről, ha akarnám, akkor se, mindenesetre leülök közben.
- Ez nem hangzik rossz ajánlatnak – nézek vissza rá lopva, mint amikor tudod, hogy bűnös vagy, és azt akarod csekkolni: mennyire, ha elkapom a pillantását, kettő darab másodpercig fenn is tartom a kontaktust, hogy aztán inkább megtörjem és visszapillantsak a kávém enyhén habosra kavart felszínére.
Persze csendesen megdöbbenek rajta, hogy senki sem hívja randevúra, de ez az a téma, amit jobbnak látok nem feszegetni. Szintén csak magamban mosolyodom el rajta, hogy a vén kujon azért tud valamit.
- És ígérem, macskáim sincsenek.
A kérdése elgondolkodtat, de egyelőre nem veszem komolyan, hogy tényleg ablakmászásra készülne, ilyen átokverte időben főleg.
- Nem tudom. Azon kívül, hogy lenyomtam a redőnyt, teljesen letojtam az ablakokat. Inkább az alvásra koncentráltam. Volna – nem tudom lespórolni a végéről ezt a kis megjegyzést, de az arcom derűs, látszik, hogy nem szemrehányás, most már sokkal inkább vicces. Pláne innen visszatekintve.
- Csak abban az esetben fogadom el, ha passzol a garnitúrámhoz. – Nem, azért sem nézek végig magamon, de azért valljuk be, hány százalék esély van rá, hogy szintén rózsaszín? Ha az lenne, meg azért nem venném fel, azért mindennek van határa. Még nálam is. – Nincs még eléggé aláásva az imázsom, igaz? De mi az, hogy elárulod, honnan szerezhetem meg? Azt hittem, a saját számodat te szoktad osztogatni – kacsolok kissé megkésve az előbbi információmorzsára.
- Vagy csak reménytelen eseteknek van rá jogosultsága? – Apró viccnek szánom, de nem vagyok biztos benne, hogy ezzel nem lőttem túl a célon. De már csak akkor jövök rá, miután kimondtam.

Először csak elkerekedik a szemem, mert tényleg nem értem mire is gondol. Az a szerencséje, hogy alapjáraton nem szoktam azon gondolkodni, vajon ki gusztálja a mellemet, szóval semmi perverz nem jut eszembe aközben, miközben saját mellkasomra pillantok mutogatása nyomán. Persze amint leesik, hogy merre is vannak a kutyák a pizsamámon, már borítékolható, hogy a fültövemig elvörösödöm. És csak a nagy zavarom után következik a megvilágosodás.
Kérdezek vissza játékos kacsintással fűzve tovább a dolgokat. A "keblemen" lenne a valós, ha a rózsaszín ebre és társaira gondolnék, ezért élek szinonimával, s formálom nem a mell, hanem a szív szóra a mondandóm kihegyezettségét. Így kevésbé zavarba ejtő és legalább riposztolni is tudok, s nem csak állok előtte, mint valami kuka sült hal.
Tényleg jobb lenne, hogyha nem feszegetném a témát, de képtelen vagyok leállni. Mintha az, hogy beszélek kevésbé tenné áthallásosnak a mondandómat, pedig igazából pont, hogy sokkal jobban belekeveredek, mint majom abba a bizonyos házi cérnába.
Böködöm meg lábujjaimmal a szőnyeg szegélyét, s vágom rá sietve a mondanivalómat, amit megint csak nem kellene, de hát istenem. Van, aminél mélyebb már nincsen, magam cinkelésében pedig pláne nem. Ennyi belefér, amondó vagyok, hogy elképesztően simán. És legalább tudja, hogy mihez tartsa magát.
Jegyzem meg ezúttal már kényelembe helyezkedve a nem kínos témavizeken. Tudom, közhelynek tűnik, de határozottan nem az, tapasztalatból beszélek.
Az a tapasztalatom, hogy akinek büntetés kellene, az általában nem kapja meg. Ez olyasmi mint az, hogyha kollektíve leszúrnak egy társaságot, pedagógiai célzattal. Gyerekeknél működik, mert nekik még van lelkiismeretük akkor is, ha rosszalkodnak, de felnőtteknél a valódi bűnös ritkán veszi magára, inkább csak az pironkodik és kezdi el önnönmagában keresni a hibát, aki nem tett semmi rosszat.
Megadásom jeleként emelem fel kezeimet, de közben továbbra is kuncogok. Nem tudom egykettőre elhallgattatni kitörő jó kedvemet, pláne úgy, hogy közben a férfi kijelenti, hogy nem tud semmit komolyan venni miattam. Jó ezt hallani, ebben a helyzetben kifejezetten üdítő - és valahol sikerélmény számomra - hogy a mérge elszállt és nem dühöngve fortyog, hanem tudja értékelni a helyzetkomikumot is.
Ha szabad, ha nem, tulajdonképpen már meg is kérdeztem, a körítés csak az udvariasság fenntartásához tartozik hozzá. Kíváncsi természet vagyok, és a kérdések koronázatlan királynője, hát így, hogy besétált a csapdámba szobámba, szinte feljogosítva érzem magam arra, hogy érdeklődjem nála. Erről is, arról is.
Rákacsintva térek vissza a pizsamám küllemvilágához, belekapaszkodva a történetem ajkairól lepergő utóéletébe. Arcomról a pír lassan felszívódik, s furcsán természetesnek tűnik az, hogy tulajdonképpen az imént egyeztettünk majdnem-biztosra egy második találkozót.
Nem, mintha úgy gondolnám, hogy ebben a hűvösben bárki nyitott ablaknál akart volna aludni. De ha megnézi a hotel ablakszerkezetét az én szobámban - mert ez ugyanolyan, mint az övé - láthatja jól, hogy miről beszélek. Az ablakok eléggé régi vágásúak - a tulajdonos barátnőm szerint a farmhatás kedvéért hagyta meg ezeket, amikor felújításra került a sor -, amolyan feltolod nyitva, lehúzod csukva, ha az alsó szárnyat vesszük górcső alá. Van rajta egy kis rigli, azzal lehet bezárni. Ha azt nem húzta rá, akkor talán tényleg van esélyünk kívülről kinyitni és bejutni ekképp a szobájába.
Nyelvet töltök rá, mert hát nem vagyok süket arra, hogy felfogjam a fricskát a megjegyzése végén. A nyelvnyújtogatást követő mosolyom azonban egyértelmű jele annak, hogy eszemben sincs komolyan megsértődni a dolgokon.
Tettetett csalódottsággal biggyednek le ajkaim, mintha ugyan sértene - dehogy sért! - az, hogy nem fogadja el Victor levetett pulóverét.
Nem vagyok fent név szerint a segélyvonal honlapján, de én vagyok az egyetlen, akinél szerepel a mobilszám is a neve mellett, valamint a főnököm, de neki a neve is ott szerepel (valamint az, hogy segélyezéssel nem foglalkozik, csak munkát koordinál), s határozottan férfiból van.
Hogy most ez fricska-e a reménytelen esetre? Találja ki. Egyébként nem az, csak úgy kiszalad minden túlgondolás nélkül, de ha már így esett, nem magyarázom tovább. Még vicces, vagy érdekes is lehet a szituáció, amibe verbálisan keveredünk a kávékevergetés közben feltett kérdésre kérdés kérdésem után.

- Kétség sem fér hozzá – vigyorodom el a riposzton. Ügyes. Látszik, hogy tényleg a beszéd a szakterülete, és egy pillanatra elgondolkodom: vajon a betegeit is így kezeli? Mert ha igen, talán még nekem is érdemes lenne egyszer tenni egy próbát. Az elvörösödés azonban nem kerüli el a figyelmem, erre sajnos túl éles a szemem, és ez is fűszerezi némileg azt a huncut ívbe hajló mosolyt, ami az arcomon ragadt. De kommentálni nem kommentálom, fűti ő a helyzetet nélkülem is.
A kérdése nyomán önkéntelenül átfut az agyamon, milyen is lenne, ha ez az este valóban a hálószobájában érne véget, végül is... egy szépséges, ámde magányos nő, és egy félregombolt ingű, egyedül utazó férfi, az éjszaka közepén, nem tudnak aludni, és összetalálkoznak a nő lakásába vezető erkélyen. A nő beinvitálja a férfit egy kávéra, beszélgetnek, mi több, pillanatok alatt egymásra hangolódnak, olyan elképzelhetetlen lenne, hogy az egyik szópárbaj kísérőjeként egyszer elcsattan egy csók? Majd még egy. Vajon azon a téren is ennyire meg lenne az összhang? De akármelyik részletére is gondolok, nehezen képzem el, hogy ne pofáznánk végig azt is. Szóval nem, határozottan nem gondolom, hogy csendes társ lenne a felvázolt szituációban.
- Egyáltalán nem táplálok ilyen téveszméket – valahogy túlságosan is hangsúlyosra sikerül ez a mondat, talán azért, mert újra nehéz visszatartani a jókedvem. – Ha nem öngyilkossági statisztikákról beszél, még csatlakoznék is.
És bakker. Ezúttal rajtam a sor vörösödében. Már úgy értettem, a beszélgetéshez... csatlakoznék, bár tény, hogy éppen a szex közbeni társalgásról szónokolunk, szóval ebből már sehogy se jönnék ki jól, hiába is kezdeném magyarázni. Érti ő. Talán pont, hogy ez a baj.
De hát ő hozta fel a témát, én csak voltam kegyes szépen elhasalni benne.
- Vagyis, talán jobb, ha ezt a témát tovább nem kommentálom – vakarom meg a halántékom, ahogy azért megengedek még magamnak egy elnyomhatatlan, bűnbánó mosolyt, na igen, Bradley McShane zavarba hozta saját magát. Csapó.
De úgy látom, ő is erre a következtetésre jut, ugyanis az arcpirítóra sikerült, félreérthető elszólásokban egyformán profik vagyunk ma este. De valahogy ez is hozzáad ehhez a különös atmoszférához, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ennyire kiszakítva magam a problémák tengeréből, ugyanakkor mikor volt utoljára ennyire balszerencsés napom. Úgy tűnik, a kettő egész furcsán kezdi kiegészíteni egymást. Ha nem jöttem volna át, mostanra talán már rég leugrottam volna valamelyik korlátdarabról. Így viszont egyszerűen képtelen vagyok mérgelődni, még akkor is, amikor egy újabb szerencsétlen véletlen során kicsukom magam a saját apartmanomból.
- Azt hiszem, erről a kollégáim tudnának nyilatkozni – mondom kissé bűnbánóan, már arról, hogy olykor mennyire könnyen felkapom a vizet, és kitörök, mint egy vulkán, kitöltve rajtuk a haragom, sosem voltam egy birkatürelmű típus, de én is érzem, hogy mióta kispóroltam a szexualitást az életemből, nos, a károsabb következményei is megvannak. Az ingerküszöböm drasztikusan alacsonyra csúszott.
- Ez az elmélet szerint, akkor kerülsz igazán csapdába, ha önmagadra haragszol – véletlenül sem spórolnám le a feltételes módot és az általános megfogalmazást, mintha csak magam is céltalanul filozofálnék. A számhoz emelem a kezemben tartogatott forró löttyöt, és félig-meddig sikerül is leforráznom a nyelvem, ahogy elbambulva belekortyolok. - Basszus. Már meg se lepődök – szisszenek fel, és azonnal ráharapok a nyelvemre.
- Hármat mindig könnyebb kívánni, mint egyet – fűzöm tovább szórakozottan a témát. – Ha csak egyetlen választásunk lehet, néha hajlamosak vagyunk annyira megijedni tőle, hogy a végén el is szalasztjuk a lehetőséget.
Ahogy én is elszúrtam Naomival, megkaptam a nőt, akire vágytam, talán túlságosan is könnyen, aztán nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Hogyan álljak át, hogyan értékeljem a mást, az egyetlent a bármennyi helyett. Sehogy sem találtam meg az utat, ő pedig kicsit sem segített benne.
- Elcsépelt szöveg, de mindig mindenben a nők állnak a háttérben – mosolyodom el, ezúttal azért szolidabban, remélem, nem sértődik meg érte, és egyik feminista társaságnak sem az elnöke. Nincs semmi kifigurázás a szavaimban, inkább csak egy apró, észrevétlenül elsimogatott hárítás. Egyébként, ha utánanézne, simán kideríthető lenne, hogy mi történt akkor, de talán pont ez a varázsa ennek a kis beszélgetésnek, hogy itt most én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Nincsenek rólam a fejében előzetes adatok, teljesen inkognitóban vagyok.
- Nem hinném, hogy egy is nyitva maradt volna, egyrészt, a mai statisztikámat nézve, eleve kizárt, hogy ekkora szerencsém legyen – költözik újabb halvány mosoly az arcomra, ami a nyelvnyújtása után ott is marad –, de a vihart is igyekeztem házon kívül hagyni.
- Nagy kár – fonom tovább én is a csalódott játékot, de nem kerüli el a figyelmemet sem a tulajdonos, sem a múlt idő. – Tulajdonos? Azt hittem, a saját portékáját kínálgatja – lepődök meg, de igyekszem nem mutatni annyira, és nem is akarok vízilóként belefutni semmilyen fájó történetbe, de ha már ő maga hozta szóba, és ennyire önironikusan beszél róla, csak nem léphetek olyan rossz gombra. A kíváncsiságomat pedig már felkeltette.
- Áh – így már valljuk be, sokkal érthetőbb a helyzet. Meg is elégszem vele. – Hálásan köszönöm a tippet – mondom titokzatosan, majd emelem a kávét, hogy egy újabb kortyra vállalkozzak, de közvetlenül előtte még visszapasszolom a kérdést. – Rutin vagy előítélet?
Látszik rajtam, hogy nem veszem zokon a puhatolózást, de talán az is érződik, hogy vannak bennem gátak ezzel a témával kapcsolatban. Nem feltétlenül azért nem beszélek róla, mert nem akarok. Másfél éve történt, de azóta egyszer sem ment.
- Egyébként hízelgő, de ez rád ugyanúgy érvényes – találom meg a kifelé vezető utat, és inkább átkormányozom felé a figyelmet, miközben ténylegesen is rápillantok, egy fél pillanattal talán tovább is, mint megszokott lenne. Nem igazán értem, miért él egyedül. Nagyon is vonzó nő. Még ebben a kutyás pizsamában is.
- Mi a szakterületed? Általában mivel szoktak felhívni? – két külön kérdés, remélem úgy is kezeli. Kíváncsi vagyok rá, talán a foglalkozása is egyfajta kulcs az élete megfejtéséhez. Hamar meggyőzöm magam, hogy csupán ezért kérdezem. Bár fogalmam sincs, mitől lettem ma ennyire mélyelemző hangulatban. Talán beszippantott a hely, de nem csak ez tűnt fel, hanem hogy még az apró hárításokkal is sokkal több mindent kihúz belőlem, mint ami bárki másnak sikerülni szokott. Nem véletlenül írják rólam mostanában, hogy zárkózott vagyok.

Nem elég, hogy kimondom, amit kimondok, ő még ragozza is. Hát mit ne mondjak, a vörösödésem nem múlik, de a széles vigyor az megmarad.
Nem kellene kérdeznem, de ha hagyom elsikkadni csendesen az egészet, akkor az még arcpirítóbbnak tűnik, semmint az, ha így rákérdezek. Mondjuk esélyesen a válaszától földig fogok süllyedni, de annyi baj legyen. Megkérdeztem, vissza már nem szívhatom.
Vigyorgok rá, mint megmentőre. Hiába, ő zárta le a szexuális utalásokat, lecsapva a lecsapott labda lecsapottságát, szóval jó ez így. Hálás vagyok neki, amiért nem maradtam szégyenben, de nem is kell tovább zavarban érezzem - érezzük? - magunk. Így kell emelt fővel kijönni valamiből, együttesen.
Elgondolkodva mérem végig, mintha legalábbis látszana rajta az, hogy milyen típus. Vagy mintha lennének ilyen típusbesorolások.
Bár.. igazából vannak. A fejemben mindenképpen, s a tapasztalataim is azt támasztják alá, hogy vannak. De ettől még senkit nem zárok anélkül skatulyába, hogy át ne adnám neki a kijövetel kulcsait.
Tippelek. Nem lélekgyógyászati, inkább csak beszélgetős szinten. De sajnos - vagy nem sajnos - nem tudok kibújni a bőrömből. Nem is akarok, ha nagyon őszinte akarok lenni vele.
Szám elé kapom a kezem, épp csak egy pillanatnyi kaccanás hullámzik végig rajtam, mielőtt felpattannék, hogy a hűtőhöz lépve egy sornyi jégkockát vegyek elő, s nyújtsam tárolóval együtt Brad felé.
Magyarázom is, mielőtt még azt hinné - megint - hogy elment az eszem. Oké, nem tudom mióta fagynak ott azok a jegek, hisz nem én tettem be a "minibár"-nak csúfolt valamibe, de a víz nem romlik, a célnak megfelel.
Egyáltalán nem szeretem a kívánságokat, mert mindegyiknek csalódás a vége, de ezt persze nem osztom meg vele. Nem akarom elrontani a hangulatot és magamat sem szeretném előtérbe tolni ezen a kései órán. Hallgatóság vagyok és nem beszélő. Jó ez így, az életem minden napján jobb ez így.
Csípőből kérdezek vissza és nem is bánom meg a csendes, de annál határozottabb visszakérdezésemet. Kíváncsi fajzat vagyok, de úgy vélem sose lehetünk eléggé, vagy épp túlzottan azok.
Húzom el a szám. Mondjuk attól függ, honnan nézzük. Én egyre kevésbé bánom, hogy kizárta magát. Kellemesen érzem magamat a társaságában.
Szép mese. Oknak semmiképp sem hihetetlen, egész sikerül róla úgy beszélnem, mintha az enyém volna. Az enyém is, meg nem is. S bár mondhattam volna a volt férjem-et is, ez valahogy így maradt. Egykori párom.. igaz is, meg nem is.
Nevetem el magam. Oké, ott a pont, a kérdés hamari volt és túl mélyre szaladt. Ilyenkor viccel ütöm el a dolgokat, az még mindig bevált.
Veszem én a bókot és ki is lépek a témából. Még a végén azt fogja hinni, hogy fel akarom csípni, ami bár nem lehetne ellenemre, hiszen nagyon vonzó és kedvelhető.. mégis csak távol áll tőlem. Azért, amit megéltem a múltban. És azért, mert még mindig Victort szeretem, legyen akárhol is.
Somolygásom rejt némi fricskát. Tudom én, hogy mire értette a kérdést, de ettől még nem átallom egy másik oldalról megfogni a dolgokat. Érettségim van, másom nincs. Nem szégyellem, hogy így esett, mindennek oka volt, hát ezért is hozom fel neki.
Vállat vonok. Nem fogadtam titoktartást, így ennyit bőséggel megoszthatok. És ha már itt tartunk, vissza is kérdezek.