212-es szoba

A szobámból a szokásos hard rock, ordítások, és néha dulakodás hangja szűrődik ki, merthogy a bandatagok valamilyen meghatározhatatlan okból kifolyólag nálam csöveznek, de már nincsenek valami beszámítható állapotban. Rólam ugyanez mondható el, de friss levegőre és nikotinra volt szükségem – a kettő együtt nyilván lehetetlen, de gondoltam majd váltogatom - szóval kimerészkedtem az erkélyre, ahol a falnak támaszkodva kapaszkodtam mega korlátban. Egész puccos egy hely ez a Warwick, habár ez nem nagyon dob fel, minthogy szinte minden napomat ilyen helyeken töltöm a turné alatt. Ilyen, ha egy banda a fénykorát éli… mégis, ez az este valahogy magányos számomra, nincs kedvem a balhékhoz, a tánchoz, meg az ökörködéshez. Bőven kijutott belőle, most csak nyugalomra vágyom, ahogy azzal az egy szál cigivel fagyoskodom, és a füstjét bámulva hajolok ki, végignézve Seattlen. Ilyen magasságból azért elég szépen kirajzolódik a városnak ez a fele, és annyira belebambulok, hogy észre sem veszem, amint közeledik felém. Vagy én felé? Mindenesetre az már leesik, hogy valami visszatart, megfordulva pedig egy kart látok, ami erőteljesen markol fedetlen vállamra (ujjatlan tapadós bőrcuccban vagyok, fogalmam sincs, mióta), és egyenesen a szemembe néz, ahogy visszapillantok rá. Van a tekintetében valami üresség, amitől a szar is belém fagy, és így hirtelen azt is elhinném, hogy az égből küldték. Persze ez akkora baromság, hogy pár másodperc múlva kijózanulok.
- Ja. Hogy ez. Kösz. Nem ugrottam ám volna, csak gyönyörködöm. – vonom meg a vállam, és rendes férfi módjára tűröm a hideget, ami annyit tesz, csupán a karomon lévő libabőr árulhatja el, hogy huggyá fagyok idekinn.
- Te ki vagy? – törlöm meg a szemem, hátha attól kicsit ismerősebb lesz a szomszéd erkélyen álló, sötét hajú férfi. De semmi, K.O., talán az arcát láttam már, de emléket nem tudok hozzákötni. Hát mindegy, ettől függetlenül megmentette az életem. Talán. Még én se t’om.
- Kérsz egy vodkát? Van még ott, ahonnan ez jött. – mutatom fel a kezemben lévő… nagy semmit. Egy pillanatig összevont szemöldökkel nézek az ürességre, majd a palira, majd vissza az ürességre. – Mármint. Sz’al lehet ez nem volt valami meggyőző, de tényleg van piám. Nem ugrasz át?
Akár szó szerint. Haha.

Vége van. Ismét csak verejtékben fürödve ébredek fel és a sötéthez szoktatom szemeimet. A falon átütő zaj jót tesz, mutat valamit, aminek köze van a valósághoz. Kell. Mert mindig ugyanez a vége, mindig azt álmodom, amiben élek is, de nem tudok hozzászokni. Túlságosan belemásztam, túl mélyre süllyedtem a más életében és már nem lelem a sajátomat.
A zuhany alatt jut eszembe, hogy a testvéremnek talán igaza volt. Vicces, hogy éppen meztelenül gondolok rá a legtöbbet, holott annyira prűd szegény. Így neveltek, nem tehetünk róla. Én is az vagyok a magam módján. De inkább csak szégyenlős. A lelkemet szégyellem, ő pedig a testét.
Van ilyen.
Farmert húzok, mert nem vagyok híve a melegítőnadrág viselésének. Nem is rendelkezem egy darabbal sem. Keresem az okát, hogy miért vagyok itt, de még mindig sötétben teszem. Az erkélyen szívható friss levegőre vágyom, hát elhúzom a tolóajtót és már majdnem csendes békébe merülök - mert sötétben nem kell mosolyogjak, nem kell nevetnem, ha egyedül vagyok - amikor meglátom. Őt. A marhát. A bátort. Magam sem tudom.
Egy biztos, mindketten meglepődünk. Ő a jelenlétemen, én pedig a közbeavatkozó gyorsaságomon. Amint megfordul, már eresztem is el, s realizálva, hogy valaki az arcomba néz, azonnal felöltöm körszakállas képemre a tőlem megszokott, már-már Oscar-díjasra gyakorolt hanyag és jókedélyű vigyort.
- Azért jobb a békesség.
Adok magyarázatot arra, hogy miért akadályoztam meg valamiben, amit nem is akart tenni. Arra, hogy jobban megnézzem magamnak, nem szánok időt. A testvérem megmondta: ne másszak más életébe. Márpedig a szem a lélek tükre, vagy mi van.
- Hugh a szomszédból.
Válaszolok, s közben magam is érzem, hogy mennyire komikus ez. A vigyorom őszintévé kezd válni fásultan berögzült helyett.
- Hát te?
Kérdezek vissza, mert a kíváncsiság nagy úr, ami minduntalan ott trónol életem tetején, s irányítja minden cselekedetem. Mint rabszolgáit a földesúr.
- Nem vagyok biztos abban, hogy szükséged van még többre.
Vagy, hogy nekem szükségem van-e egy kortyra egyáltalán.
Vállat vonok.
- De miért is ne? Bár, ha választani kell, akkor inkább a cigi. Van még egy szálad vagy hozzak át?
Ugrani nem fogok, szó szerint semmiképp. De egy erkélykorlátot átmászni semeddig nem tart. Vagy egy doboz cigivel, vagy anélkül. Majd eldönti a hajnali bagolytárs, aki végül nem repült.

- Ja. Hát ja. – érezhető, hogy nem vagyok épp a helyzete magaslatán, mer erősen bebasztam, de hát a faszi sem úgy fest, mint aki magára venné az ilyesmit, szóval én se izgatom magam rajta. Gyanítom amúgy is többet vagyok részeg, mint józan.
- Ja, hogy ő. – vigyorodom el, nem mintha halvány fingom lenne róla, hogy ő ki a faszom, de azért viccesen mutatkozott be, szóval folytatom a vonalat. A magam részéről zavartalan stírölöm végig – ha azt nem vesszük annak, hogy közben megint majdnem előreesek – és magamban konstalálom, hogy van valami egyedi a kinézetében. Nem a legjobb időpontban kapott el mondjuk, most épp eléggé mélabús hangulatban vagyok, esélyes, hogy pár percen belül rázúdítsak minden szart, ami egyelőre még bennem van.
- Felteszem, a hangoskodó köcsög a szomszédból. Elijah vagyok. – száz wattos vigyort tolok a képébe, amitől mondjuk eléggé kölyökképem lesz, de ez most nem különösebben izgat, az átagosnál kissé kevésbé fogom fel a dolgokat.
- Aszondod? – röhögök fel, a’sszem kivételesen találtam valakit, akit az alkohol nem győz meg, hogy legyen az öribarim. Sebaj, majd a nikotin, de már helyettem is felveti, és hálát adok az égnek, hogy nem a baszott fűvel jön. Azzal keményen felbaszott volna.
- Az mindig van. – szélesedik a vigyor a képemen, már ha ez még lehetséges, aztán némi kotorászás után előhúzom a zsebemből a Marlboros dobozt, ráadásul ezúttal még létezik is az ígéretem tárgya. Fuck yeah. – Lépj hátrébb.
Ha eleget tesz a kérésnek, akkor egy laza lendülettel átbaszódom a korláton, mer nálam úgy is épp elég hülye van már, hogy ne lehessen egy nyugodt perce az embernek. Azért tolok egy smst Jimnek, mielőtt utánam ugranak az erkélyről. A csikket átnyújtom az ürgének, és olyan rohadt jófej vagyok, hogy még tüzet is adok mellé.
- Egyedül vagy? – kérdem, kicsit felvonva szemöldökömet, egyrészt, mert tőle nem hallatszik át semmi  zaj, másrészt meg mer’ mit keres egyedül egy hotelszobában, nem néz ki olyan öltönyös, hotelekben üzletelős pasasnak.
- Mer betölthetem az ürességet. – hajolok bele a pofájába vigyorogva, engem az se zavar, ha nem poénnak veszi, hanem utalásnak. Lassan amúgy se vágom, hol vagyok.

Nem vagyok az a fajta, aki rettenetesen felizgatja magát mások viselkedésén vagy állapotán. Kívülről semmiképp, az meg teljesen más lapra tartozik, hogy belsőleg mit és miként élek meg. Van egy könyve az életemnek, ami publikus és vagyok én, a másik, aki rejtve marad még a legközelebbi hozzátartozóim előtt is.
Kicsit olyan ez, mint a foglalkozásom és a moziba kerülő filmek kapcsolata. Én sose látszom, de részem van abban, ami elkészül. A jellemem ugyanilyen. Sosem teszem közszemlére a lelkemet, de mégis áthat mindent a jelenléte és a milyensége abból, amiképpen létezem.
- Nem vagyok jó a fazekasságban, de halványan úgy rémlik, hogy a köcsögök valamiképp egészen máshogyan festenek.
Kínálom meg a részeg fejét valamivel, ami talán magasabban fog repülni számára a felfoghatónál jelen állapotában, de annyi baj legyen. A lényeg, hogy nem tartom köcsögnek azért, mertg hangoskodott. Éljen. A fiatalság arra való, hogy őrültek legyünk, s ha már nekem nem adatott meg az, hogy a szórakoztató módon tegyem mindezt - bár a testvérem szerint nem vagyok normális - hát másoktól nem óhajtom elvitatni a lehetőség létjogosultságát. Egyébként meg nem szokásom trágárkodni. Dovid leszoktatott róla, közvetetten és közvetlenül is.
- Azt.
Rövid és tömör a válasz, de van némi hiányérzetem közben. Lenyelem a befejezetlenség kesernyés ízét, vállat vonok. Határozottan nem neki szól, inkább a magam nyűgjét próbálom így arrébb seperni.
- Csak ésszel, oké?
Lépek, s meglendülnek kezeim, hogy mellkasom előtt keresztezzem a karjaimat, de végül megálljt parancsolok magamnak. Ki tudja, hogy el kell-e kapjam a szomszéd Tarzant. Jobbnak ítélem, hogyha nem kötöm gúzsba saját magamat, elvéve értékes másodperceket a moccanás gyorsaságából. Ne  kelljen. Nem akarom, hogy kelljen, de azért készen állok rá.
Éledő nyugodtsággal konstatálom, hogy rendben és egyben átérkezik, a bagót elfogadom, s mert hideg van idekint, inkább a szoba beltere felé intek fejemmel. Nem otthon vagyok, egyáltalán nem érdekel, hogy füstszagúak lesznek-e a bútorok. Annyira nem gazdag hely ez, hogy füstriasztóra is teljen nekik a szobákban.
- Úgy.
Válaszolom minden gyanakvától mentesen. Amikor belehajol a képesebbik felem intim szférájába, diszkrét könnyedséggel lépek odébb előle, beljebb orientálódva, mintha tényleg csak fáznék és bent óhajtanám elszívni a cigarettám.
- Töltsd. Úgyis rég dumáltam ittas idegenekkel a szomszédból.
Elvigyorodom. Nem vettem én rossz néven a műsort, épp csak nem vagyok az a fajta. S hogy mi az az az, azt sem óhajtanám ragozni különösképp.
- Mi a bulizás alkalma? Születésnap vagy csak random kirúgtok a hámból?

- Ja. Dagadtabbak. – röhögök fel, elég fura ez a fazon, de hát tulajdonképpen egészen szórakoztató is egyben, úgyhogy én aztán nem bánom, ha nem egy átlag figura. Mellesleg meg tisztában vagyok vele, hogy egy gyufaszál vastagabb, mint én… azért tudok meglepetéseket okozni. Hadd ne részletezzem, hány téren.
- Akko’ jóvan. – nem próbál meg balladákban beszélni, amit értékelek, mer abból aztán semmi nem jutna most el az agyamig. A lényeg, hogy itt van, egyelőre egyet látok belőle, és úgy-ahogy értem is, hogy mit akar tőlem. Feltételezem, unaloműzést.
- Mint mindig.  – röhögök fel, de nem lep meg, hogy ebben nem nagyon bízik. Valójában én meg az elővigyázatosság két külön fogalom, de ha mindig védeném a popóm, kétlem, hogy lenne miről dalokat írnom, az életem pont olyan unott nyugalomban telne el, mint mindenki másé. Ha apám ki nem nyírt volna, persze. Komolyan gondolom, hogy a sitt sokat dobott az életemen. Érzem én, hogy nem csak ráng a képe, hanem finoman terelget, szóval további megfontolás nélkül lépek be a szobába, amely majdnem tökéletes mása a mienknek… vagyis annak, ahogy pár órával és whiskeys üveggel ezelőtt kinézett.
- Azt elhiszem. – nevetek fel, nem különösebben izgatva fel magam azon, hogy ilyen természetességgel került ki. Tulajdonképpen dicsérni valóan szép mozdulat volt… vagy csak én érzem magam gyorsnak, közben meg úgy mozgok, mint csiga az úttesten. A gondolattól tovább röhögcsélek, miközben lebaszom magam a kanapéra, és felpakolom a lábaim az asztalra, már csak nem sértődik meg. Egyszerűen túl tiszta ez a hely.
- After, inkább. Van egy rock zenekarom, aztán általában bebaszunk a koncertek után pár pina kíséretében. – vonom meg a vállam, mert ez nekem elég átlag dolog, meg gondolom neki se ismeretlen, ha ilyen helyeken száll meg.
- Te mit keresel egyedül egy hotelban? – teszem fel a legegyértelműbb kérdést, mert ezúttal nincs kedvem túlgondolni a dolgot. – Meg amúgy mit csinálsz?
Asszem az én öltözékem némileg árulkodóbb, mint az övé, mert a bőrnaci, bőrdzseki kombó nem sok lehetőséget hagy melónak, persze lehetnék hobbi emó is, de attól azért még távol állok. Már a sminkemet is lemostam, mert felbaszott, ahogy a pofámra kenődött az egész.

Nem kell megjátszanom a nevetést. A köcsögök derékkörméretére tett megjegyzését hallva tényleg átszakad bennem a rémálom okozta gát, s ezúttal kifejezetten őszintén nevetek fel. A röhögés az messze áll a hatásfoktól, de legalább már alakul. Erre legalább nem kapnám meg, hogy nőies a nevetésem. Mert egyébként sem az, de ezt ugyan magyarázhatom a tesómnak. Neki mindenről nagyon határozott és megingathatatlan véleménye van.
- Is.
Nem ma fogok szószátyár-rekordot dönteni, úgy tűnik. Beljebb tessékelem a szobába, mert megvallom megnyugtatóbb az illuminált állapotát a mélységtől messzebb látni. Ha nem ismerősöm, akkor is.
Nem az én asztalom, felőlem a csillárra is tehetné a lábát, az sem érdekelne. Talán csak azon tudnék kiakadni, ha be óhajtana heverni az ágyamba, mert azért mindennek van határa azért. De egy asztal és a lábának csóktalálkozása? Egészségére.
Én a magam részéről az ágy szélére ülök, az éjjeliszekrényről elvett hamutálat térdemen támasztom meg, hogy mégse a padlószőnyegre hamuzzak. Nem barlangból szabadultam azért.
- Mindig azt hittem, hogy ez csak valami klisé, kötelesség. De ezek szerint tényleg élvezi minden zenész?
Nem akarok én ítélkezni, csak kérdezek. Sem pro sem kontra nincs semmi elképzelésem, nem vagyok se zenész, se zenei körökben forgó. És nem is szeretnék.
A fogalmazásmódja az a szint, ahova én nem szeretnék és nem is fogok lemenni. Nem bántja a fülemet, s ahogy így mondja, hogy rocksztár, még tipikusnak is tartom, akármennyire ronda legyen ez a sztereotípia.
- Beázott a lakásom, szóval itt húzom meg magam, amíg zajlik a felújítás. Egyébként operatőr vagyok, a Seattle Film Intézetben dolgozom. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de nem hagy nyugodni. Akkor aftereztek, ha a koncert jól sikerült és még bennetek van a buli vagy akkor csaptok nagyobb partit, hogyha valami rosszul sikerült és ki kell adni a feszkót?
Nagyot slukkolok a cigarettából, nézegetem egy ideig a füstöt, mielőtt újabb kérdést tennék fel.
- Műveletlen vagyok, bocs. Biztos fel kéne ismerjelek, de inkább megkérdezem. Mi az együttes neve?