Regent Cukrászda & Kávézó

- Hát, azt nem tudom ugyan, hogy miattam mennyire lehet szerencsés, de... azt tudom, hogy szerencsés, mert rajtam kívül te is figyelemmel kíséred a fejlődését. Amikor csak én voltam, nos, akkor biztosan nem volt miattam szerencsés, mert nem voltam túl rátermett a feladatra - vallottam be, habár ezt, úgy vélem, nem lehetett túl nehéz megsaccolni, lévén, sosem voltam túl nyugodt, miután magamra maradtam, de mindenképp akkor voltam a legnagyobb aggodalomban, mikor végül segítséget kértem. Különben nem léptem volna meg ezt a lépést. De a fiamra kellett gondolnom. Arra, hogy neki mi a legjobb. És most már örülök, hogy megtettem, mert Mateo jól van, és boldog, és egy nagyszerű doktornő kíséri figyelemmel a fejlődését. Nincs miért izgulnom, míg ő velünk van.
- Hogy egy édesanyának milyen lehet, azt én is csak tippelni tudom, ám apaként... leírhatatlan. Az ember azt hinné, csak szöveg, az, hogy úgy érezzük onnantól, mintha a gyerekünk testében dobogna tovább a mi szívünk, és hogy az egész világ hirtelen egészen új perspektívába kerül, de nem, ez mind igaz. Az ember csak addig lehet legyőzhetetlen, míg nincs gyereke, mert amint lesz, többé nem kérdés, mert egy pillanatig sem érdekli már semmi sem, mindig csak az a fő, hogy a gyereknek mi a jó. Őérte, szakadékba ugranánk, golyó elé vetnénk magunkat, és eladnánk a lelkünk az Ördögnek is. Nincs olyan, amit meg ne tennék érte - mosolyogtam, és magamhoz öleltem kisfiamat. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy nem akadhat semmi olyan eldöntendő helyzet, amiben ne azt választanám, ami Mateónak a legjobb.
Elnevettem magam én is, Selena lelkes feleletén, ami a tegeződést illette, és a fiam kedves kijelentésén. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen aprósággal is mosolyt csalhatok az arcára ennek a nőnek, de örültem neki, hogy így történt. Láthatóan nem is ment ez olyan rosszul, mint ahogy tartottam tőle. Azt hittem, nehezebb lesz. Bár...
- Hát, csak... - megköszörültem a torkom -, mégiscsak a fiam orvosa vagy. És egy gyönyörű nő. Minden bizonnyal százával kapod a hasonló meghívásokat, így nem hittem volna, hogy van esélyünk, hogy eljöjj velünk - feleltem, kissé talán túl árulkodóan is, hogy én is szívesen pályáznék egy helyre, az előtte sorban állók közé, akik közt nyilván nem én volnék a legesélyesebb, a magam zűrös életével. Bár végülis eljött velünk, de ez még nem jelent semmit, hisz nem állította senki, hogy ez randi volna. És persze még mindig ott van az is, hogy igen, ő a fiam orvosa, én meg egy betege apja vagyok.

Hálásan elmosolyodtam. De csak megcsóváltam a fejem. Talán azért vagyok mindig olyan kételkedő ebben a kérdésben, mert anno volt szerencsém látni, milyen is egy tökéletes apa. Nekem az jutott. Tökéletes volt, pedig mellette el kellett vezetnie egy vállalatot neki is, és a végén ő is magára maradt, mégis... apám vagy nem volt ilyen ideges ebben, mint én, vagy csak nem előttem volt ilyen, hogy én ne tudjak erről. Igaz, persze, általában én is próbáltam úgy csinálni, hogy Mateo ne vegye észre. Nem akartam őt ezzel terhelni, mert mindig annyira át tudta érezni, milyen érzések kavarognak az emberben, ha ki is mutattam. De azt akartam, hogy ha nem muszáj, akkor ne aggódjunk mind a ketten, inkább csak én.
Bólintottam, egy mély sóhajjal, némileg komolyabb arccal. Bár nem mondhatni, hogy szomorúan, mert nem akartam Mateo előtt szomorkodni, de nem is mosolyogtam. Igaz, gondolom, többségében a páciensei anyukáival találkozik, hisz általában a gyerekek felügyelete ilyen téren inkább az anyukákra hárul.
- Igen, hát... míg a nejem élt, nálunk is ő vitte orvoshoz a gyereket, ha beteg volt például. De ő ezt már nem teheti meg, én maradtam. Bármennyire is anyás volna fiam, mikor rosszul is érzi magát, be kell érnie velem. Ebben az orvosi esetben, ugyan, nem ő érezte rosszul magát, hanem én, de gondolom még így is jobban örült volna az anyjának. Csak hát, ő nem volt elérhető távolságban... És mivel csak ketten vagyunk, így én állítottam be vele hozzád - bólogattam, szépen lassan. Biztos ostobaságnak tűnik, de fel sem merült, hogy másra hárítsam a fiamat. Hiszen, még ha nem is azt számítanám, hogy mennyire is szeretem őt, de... ott van az az ugyancsak nem elhanyagolható tény, hogy csak mi vagyunk. Nekem ő, és neki én. És tekintve, hogy milyen szerepem volt abban, hogy elvesztette a tökéletes édesanyját, sosem tehetném meg vele, hogy még az apját is elveszítse maga mellől, mert nekem fontosabb volna például a cég, vagy bármilyen munka. Nem. Soha semmi nem lehet fontosabb, mint ő.
- Én is kétlem. Ahhoz túlságosan is... szóval... - kissé zavarban voltam, de akkor már, egy életem, egy halálom, kimondtam -, tökéletes vagy. Kétlem, hogy épp az anyai szeretet maradna ki belőled - néztem rá, kissé félszegen, de nem bántam meg, hogy kimondtam. Ő biztosan ellenkezni fog, hogy nem tökéletes, de kevés hozzá hasonló embert ismertem életemben, talán csak kettőt. Akiknek még a hibáit is szeretni tudta az ember.
- Nos, ami azt illeti, ez is leginkább csak engem igazolt. Aki képes arra áldozni az életét, hogy egész nap az irodájában ülve gyerekeken segítsen, leginkább csodálandó, és azt minimum megérdemli, hogy legalább annyi figyelmet kapjon másoktól, mint amennyit ő ad a kis embereknek - mosolygok rá elismerően, na persze, nem hiszem, hogy nem kap meghívásokat, de biztosan nem eleget. Fiatal, okos, gyönyörű, és végtelenül jóságos. Nem hiszem el, hogy nem hevernek a lábai előtt. De még ha igaz is volna, akkor még jobban csodálkoznék, hogy éppen velünk jött el. Hiszen, hol vagyunk mi a többi jelentkezőhöz képest? Vagyis, főleg én, mert azt még értem, Mateo társaságát miért kedveli, de remélem azért, hogy nem csak azért jött, hogy ővele lehessen. Ha csak egy kis mértékben is. De talán más is játszhatna ebben szerepet. Jó volna... Örülnék neki, azt hiszem.

- Ugyan, nincs semmi baj - ráztam meg gyorsan a fejem, még mielőtt túlzottan is beleélné magát, hogy rosszat mondott. Igazából, azt hiszem, inkább csak én vagyok túlérzékeny a témában. De nem vettem rossz néven, amit mondott, és nem is gondoltam, hogy érzéketlen volna, tudom jól, hogy nem akart rosszat mondani, és nem is úgy gondolta. Ahhoz túl kedves teremtés, hogy ilyet akarna tenni.
- Nem, én soha nem is gondoltam rá, egy percig sem, hogy másra bízzam Mateót. Egyfelől, túlságosan is szeretem, ahhoz, hogy míg őrá valami idegen vigyáz, én dolgozzak. Szeretem a munkám, de őt sokkal jobban. Másfelől, ezt már a születése előtt eldöntöttük az anyjával, soha nem fogadunk mellé felvigyázót, csak azért, hogy nekünk szabadidőnk legyen. Persze, nem mondom, hogy rossz az, aki így tesz, de mi ezt sosem akartuk. Azért vállaltuk őt, mert vele akartunk lenni. Bennem sem változott ez azóta sem, és tudom, hogy az anyja sem választott volna soha mást a fia helyett. Élvezem a kicsi társaságát, ő az egyetlen családtagom, annyi időt akarok vele lenni, amennyit csak lehetséges - magyaráztam, egy halvány mosoly kíséretében. Nem akartam, hogy Selena rosszul érezze magát a téma miatt, de szerettem volna, ha érti, mennyire fontos nekem a fiam. Ő a mindenem, és minden mást odaadnék érte, hogy csak egyetlen perccel is többet lehessek vele, mielőtt egyszer a jövőben majd nekem is el kell hagynom őt. Ennél nincs fontosabb az életemben.
Igazam lett. Rögtön elpirult, és ellenkezni kezdett véleményem ellen. De én csak mosolyogva csóváltam a fejem, hogy tudja, bizony, nem értünk egyet.
Őszintén szólva, roppantul szórakoztatott, hogy ilyen piros lett a szavaim hatására, egyfelől, nagyon jól állt neki, másfelől, pozitív visszajelzésnek tekintettem, végülis, ha az ember bókot kap, és elpirul miatta, az azt jelenti, hogy jó úton halad a bókoló, nem?
- Tudod, azon gondolkoztam, már egy ideje... nem-e lenne kedved velem valamikor eljönni esetleg vacsorázni? Randevúzni? - szúrtam közbe a kérdést, míg ő pirul, én meg nyeregben érzem magam, végülis, hátha, próba szerencse, ha már egyszer itt vagyunk, miért ne próbálhatnám meg. Legfeljebb elutasít, az sem a világvége.
Mateo közben nyűgösen kezdte húzkodni a vállamon az ingem, és nyűglődve bújt a karomba, hogy jelezze, őneki elég volt mára a társasági életből, így értékelné, ha beszüntetnénk a programot.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha hazaviszem. Nem sürgetlek a válasszal, gondold át nyugodtan, és a legközelebbi foglalkozáson majd válaszolsz - mosolyogtam rá, reménykedve, hátha a kedvező kezdésnek kedvező folytatása is lesz.
Zsebemből pénzt vettem ki, és az asztalra tettem, hogy ezzel Selenának már ne legyen gondja, aztán felálltam, karomban Mateóval, aki közben álmosan hajtotta fejét a nyakamba, de azért még integetett búcsúzóul a kedvenc doktornénijének. Engem pedig megszállt valami földöntúli bátorság, ami arra ösztönzött, hogy az asztalt megkerülve, lehajoljak Selenához, és - nem tolakodóan, de közelről, - odahajolva hozzá, búcsúzzak el.
- Nagyon jól éreztük magunkat, és örülünk, hogy eljöttél velünk. Én különösen. Remélem... te sem bántad meg. - S nem tudom mi ütött belém, nem hittem volna, hogy bátorságom ilyen távolságokba húz... De ahogy elhallgattam, és tekintetünk összekapcsolódott, egész egyszerűen - ellenkezést nem tapasztalván -, odahajoltam még egy kicsit közelebb, és gyengéden megcsókoltam. Nem tudom ő hogyan érzett ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy mikor ajkaink összeértek, nekem bukfencet hányt a gyomrom, az érzéstől, ami belém csapott.
- Szia - mosolyogtam rá végül, s kisvártatva búcsút intve, fiamat átölelve távoztam a helyszínről.

(folyt. köv. a kaland során.)