Mostanában bármennyire is fura, de próbálom rendbe szedni az életemet, de valahogyan félresiklik minden. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben képes lennék uralni az összes területet, sőt már az is meglepne, ha egy is menne. A kórház volt az eddigi mentsváram, oda menekültem a magánéletem elől. Plusz műszakok, legendás műtétek, lehetetlen esetek. Másból nem is álltak a napjaim, mint a véres részletekből, a síró betegekből, és persze a két mentorjelöltemből. A szakorvosok másképpen álltak az újdonsült rezidensekhez, nagyobb elvárásokat támasztottak velük kapcsolatban, és elengedték a kezüket is. A felelősség ólomsúlyként nehezült rá a vállamra, de nem roppantam össze a súlya alatt. Dr. Roux feltűnően sokszor kéretett a szülészetre, amiért a mai napig nem rajongtam túlzottan, ha párhuzamot kellett vonnom a saját várandósságom, és a leendő karrierem közé. Hosszú és fájdalmas utat jártam be, hogy ne az abortusz mellett döntsek, és hála Marionnak ez nem valósult meg, és lemondtam róla. Bevállaltam, hogy a feletteseim, és a társaim célkeresztje legyek, mert bekaptam a legyet. A sajtó is ezen csámcsogott hetek óta, és nem telt el úgy egy nap, hogy ne jelent volna meg valami szaftos pletyka a jegyességemről, és a közeledő házasságomról. A szüleim között is vegyes fogadtatás várt, pontosabban édesapám nem vette jó néven, hogy az újságból kellett értesülnie arról, hogy nagypapa lesz, és szerinte ezt finomabban is felvezethettük volna a nagyérdemű előtt, de anya megpuhította, és közölte, hogy nagy feladat előtt állok, nem csoda, ha sokkot kaptam, és nem akartam megosztani senkivel sem. Anya, ez nem sokk, hanem életem csapása lett! Nem jó szándékból titkoltam el, hanem egyszerűen nem akartam anyává válni, sőt a babát se akartam megtartani, de ha ezt tálalom nekik, akkor bekövetkezett volna a harmadik világháború is. William letaglózott, és köpni-nyelni se tudott a hír hallatán. Az a tény sem izgatta túlzottan, hogy hónapok óta nem ért hozzám úgy igazán, elvakították apám szavai, miszerint ez nem is jöhetett volna jobbkor. A konzervatív értékek felerősödnek, és az amerikai álompár leszünk az elnök és a first lady után. Ki vágyott erre a státuszra? Én biztosan nem, de apám előtt újabb ajtók nyíltak be, és még élénkebben emelkedett a hírneve, mint valaha. A világszeme rajtam állt, és ettől behúztam a kéziféket. Még kevesebbet jártam el otthonról, jóformán a Marionnal közös lakásunk, és a munkahelyem között ingáztam, ahol nem csaphatott le rám semmilyen újságíró, vagy egy lesifotós. Az állapotom nyílt titokká vált, és nekem meg kellett küzdenem egy újabb hazugsággal, miszerint William Waldorf gyerekét hordom a szívem alatt.
A másik kiakasztó esemény a közeledő esküvőnk volt. Apám külön kampánymenedzsert alkalmazott, meg egy nívós esküvőszervezőt, hogy röpke két hónap alatt üssenek nyélbe egy polgárpukkasztó, giccsesen ömlengő nászt. Elisabeth Town megszerezte a lakásunk vezetékes számát, a csipogómét, sőt még a kórházban is zaklatott. Kinek a lánya képes úgy dolgozni, hogy ne járjon rá egy sikeres rendezvényszervező? Hányingerkeltő, de be kellett hódolnom a látszatnak. Hiába kaptam szabad teret a munkámon belül (apa és Will sem mert addig elmenni még, hogy megszabják nekem a kórházban letöltendő munkaidőmet, mert különben esküvő se lett volna, és ezzel mindketten tisztában voltak, így maradt a kényes egyezség, meg a sajtó felé mutatott máz). A meghívóknál nem tököltem, simán az elsőre ráböktem, de erre anya barátnői akadtak ki, szóval még inkább elvették a jogomat, viszont a tortakóstolás rám hárult. A politikus feleségek vigyáznak a vonalaikra, nekem meg amúgy sem kell, mert gyereket várok? Mi ez, valami rossz vicc? Disznó lennék…fel se szedtem, maximum két kilót. A melleimre bezzeg gerjednek az ápolók, meg az orvosok is. A fogadások egyik fele már a pornóipart is fellendítette volna, ha a feletteseim fülébe jut (hacsak éppen ők maguk se voltak benne). Ronald, az egyik beles ápoló a kosárméretemről diskurált a múlt heti éjszakai ügyeletben, és Dannyvel már arról vitatkoztak, hogy mérőszalaggal fogják lemérni. Vadbarmok…milyen elkorcsosult világban élünk? Még magányosabbnak éreztem magam, mint valaha, mert nem akadt egyetlen normális társaságom se, ha nem éppen Marionnal lógtam. A barátnőm egy reklámfilm miatt pár napra elutazott, és a nyakamba varrták a nagy eseményt. A belvárosban az egyre népszerűbb Regent Cukrászda nyerte el azt a megtiszteltetést, hogy elkészítse az esküvőnkre kért három emeletes tortát. A helyszínen még nem jártam, de állítólag egy családi vállalkozásból nőtte ki magát, és Mary, ha ugyan jól emlékszem a tulajdonos nevére, még mindig aktívan kiveszi a részét a munkából. Minden adott volt egy jó délutáni programhoz, mégis görcsben állt a gyomrom. Igen…a partnerem. Mégis akadt egy, a véletlen, vagy a vakszerencse hozta így, de a főnököm JAMIE WOODWARD lett az. Örömujjongás helyett egy szomorú balsors által nyertem el a kegyeit. Nem is értem, hogy minek jött be az öltözőbe? A rettegett Kivégző egy rezidensi perpatvar közepén? A műtét óta sokat noszogatott, telefonon is érdeklődött az állapotom felől, amikor pár napot otthon töltöttem. Szétfolytam majdnem az ágyamon, és szegény lakótársam szívta meg, amikor elmeséltem neki, hogy mekkora rajongója vagyok a kórházi gyermeksebészet főorvosának. Jamie…engem felhívott? A szürke kisegérből hirtelen a mesebeli hercegnő lettem. Szívesen pózoltam volna vele…de erről egyelőre letettem, de vajon benne lenne egy közös képben? Kislányos izgatottsággal várakozok a kórház épülete mellett. A pufis krémszínű kabátom, és a szürke pandás sapkám nem igazán tükrözi a sznob politikus sarj kinézetét, de az elmúlt hetekben, hogy ne ismerjenek fel annyira…elhagytam a nőies oldalt, és beleolvadtam a környezetembe. A hajamat laza lófarokba fűztem össze, és a fekete leggings fölé egy fehér kötött pulcsit viseltem. A kesztyűbe bújtatott kezeimet érintem össze, és aztán egy laza kis párafelhőt fújok a hideg levegő miatt. Nem esik a hó, és még a nap is süt, de befagy a seggem is. A parkoló mellé beszéltük meg a találkozót, de amekkora…tessék??? A Range Rover oldalának dőlve, most nem a fehér köpenyben, hanem a civil öltözetben vár rám, nekem meg majdnem leesik az állam, amikor a kezét nyújtja felém, és még ki is tárja a járgánya ajtaját. - Öhm…persze.. – álmaimban nem hittem volna, hogy egyszer egy kocsiban fogok ülni Jamie Woodwarddal, vagy éppen ő fog elkísérni a közeledő esküvőm tortakóstolójára. Az élet kiszámíthatatlan, de ezeket a fordulatokat imádom benne. Már értik, hogy miért akarok orvos lenni? Nemcsak azért mert dögös…na jó, kár lenne tagadni azt is. Az üvegajtó felé pillantok, ahova minimum öt gyakornok kiguvadt szeme tapad, és a főnököm ki is használja, hogy ledöbbenek, mert közelebb hajol hozzám, és a fülembe suttog. Menten rákvörössé válok, és majdnem el is esek, de sikerül épségben beülnöm. Az első dolgom, hogy megszabaduljak a félnótás sapkámtól, és elfektessem az ölemben. Még mindig azt kívánom, hogy ebből az álomból ne keltsenek fel, de amikor még oda is fordul hozzám, és egy kisebb monológba kezd, akkor az idegpályámon szaladó kis neuronok feladják a harcot, és bumm elfelejtek gondolkodni. Bólogatok, mint valami hülye, és mikor már az úti célról érdeklődik, akkor jövök rá, hogy jól beégtem előtte. - A Re…ge..nt Cuk..rász..da lesz az. – dadogom el, és ég az arcom. Máskor nagy a pofám, de ez itt most…barátság, nem a felettesem? Megnyertem az ötös lottót. A biztonsági övvel még elszórakozok egy darabig, de aztán sikerül a művelet, és a kesztyűből is kibújok. A telefonom szinte lyukat éget a zsebembe, és gondolkodás nélkül csúszik ki a számon egy kérdés. - Nagy kérés lenne, hogy készítsünk egy közös fotót? Nekem ez izé… - lehajtom a fejemet, és most legszívesebben a falba verném….Cory most kérted meg a főnöködet egy közös fotóra? A bugyimat is a kezébe nyomhattam volna ezzel az erővel.
A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 28, 2017 4:24 pm-kor.
Az egyetlen útja, hogy barátot szerezzünk, ha mi magunk azzá leszünk.
Milyen érzés számkivetettnek lenni? Milyen tudni azt, hogy egy kezeden meg tudod számolni azokat, akik legalább megpróbálnak őszintének tűnni, mikor azt kérdezik, hogy vagy? Milyen távol tartani magadtól mindenkit, csak azért, hogy ne bánthasd őket és ne bánthassanak többé? Keménynek mutatom magam a világ előtt, mert nem engedhetem meg azt a luxust, hogy megláthassák bennem a gyengeség legkisebb jelét is, de ez nem jelenti, hogy nincs is gyengeségem. A helyzet az, hogy sérült áru vagyok. Összetörtem. Többször, mint azt hittem volna valaha is. Hogy tudtam talpra állni? Őszintén, nem tudom. Nem emlékszem. Csak tettem egyik lépést a másik után, és nem gondolkoztam ezen. Mindig csak egy lépés, mindig csak előre nézz. De ez nem mentett meg önmagamtól, sem a széteséstől. Az élet kegyetlen próbák elé állított, és az, hogy visszatértem Seattlebe, megerősített abban, hogy a múlt elől nincs menekvés, mindenhol utolér. Szemétség. Mégis meg kellett próbálnom valamiféle kitekert, elmosódott kapcsolatrendszert kialakítani, még akkor is, ha ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az emberek általában szerettek. De nem azok, akikkel együtt dolgoztam. Johnon kívül azt hiszem nem akadt a kórházban senki, akit a személyiségem is érdekelt volna, vagy az, hogyan élem meg a mindennapjaimat. A szakmai hírnevem felfelé ívelt, magasan ragyogott. A magánéletem azonban a porban hevert. Ha nem dolgoztam, élőhalottként lézengtem. John és Nadia kedvesek voltak, és bár elmehetnék és bérelhetnék vagy akár vehetnék egy saját lakást(vagy visszaköltözhetnék abba, amelyikben Victoriával éltem) megengedték, hogy maradjak velük. Megértették, hogy bár nem beszélek róla, és nem mutatom, de szükségem van arra a pár kedves szóra, ha belépek a házba, jól esik látnom Lucyt és a szüleit együtt nevetni, vagy épp segíteni ebben vagy abban a családnak. És kell, hogy Mayával veszekedjek, vagy hogy átnézhessek rajta, míg ő dühösen hozzám vágja a papucsát, és kell, hogy némán nyelve a könnyeimet az ajtaja előtt gubbasszak, míg ő odabent ordítva tombolja ki magából a haragját vagy a fájdalmát. Nem tudok kedves lenni hozzá, nem tudok addig Jamie lenni, amíg nem mutattam meg neki azt, milyen érzés volt nekem, mikor elveszítettem, és megtudtam, hogy ő épp így levegőnek nézett és egyszerűen kitörölt az életéből. Persze tudom, hogy több munkál itt, mint amit elmondanék és elmondok, de nem kívánok egyelőre többet és mélyebben belegondolni. Az igazság azonban az, hogy hiányzik az életemből a kedvesség, a barátság. Régen sok barátom volt, Sydneyben folyton összejártunk, dumáltunk, grilleztünk, vagy csak lementünk szörfözni a partra együtt. Mindig volt valami, amiről mesélni lehetett. De most...nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat. Nincs senki, akinek kellene Jamie. Hiányoznak a régi dolgaim, nem találom a helyemet és ez nagyon de nagyon bánt, de beszélni sem tudok róla senkinek. Johnnak nem akarok, mert nem akarom elrontani az én bajaimmal a boldogságát, önzőségnek tartanám megtagadni tőle ezt az érzést, mikor tudom, mennyire törékeny és illékony. Csak azt kívánhatom nekik, ez az érzés tartson számukra örökké. Az élet azonban néha csodás véletleneket tud produkálni, épp ezért csaptam le azonnal a váratlan lehetőségre, amikor a sors úgy hozta, hogy Dr. Jonesnak szüksége lenne egy kísérőre. Meg kell mondanom, nem gondoltam végig amit akkor mondott, de az leesett, hogy ami neki hatalmas teher, az számomra - önző és aljas módon - egy igazán klassz lehetőség arra, hogy egy kicsit kimozduljak. Ráadásul tényleg elveszettnek tűnt, és tudván azt, hogy kismamaként bizony nagyon nehéz helyzetben volt, képtelen lettem volna elmenni mellette szó nélkül. Ami meg csak hab a tortán, hogy igazán kiváló rezidensem, és mivel elég kevesen vagyunk a gyerekosztályra, minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy valahogy magam mellé csábítsam. Ők még nem tudják, de a hajsza már most elkezdődött a jó rezidensekért, és nekem mindig kiváló szemem volt ahhoz, hogy felfedezzem az igazi tehetségeket. Vagy a hozzáállásuk, vagy a kisugárzásuk miatt, de ha a szakmai tudásuk a helyén volt, én vércseként csaptam le minden kiemelkedő jelöltre. Persze ez nekik akkor nem volt kellemes, sőt, elég irritáló és bosszantó tudtam lenni, de később kivétel nélkül mind megköszönte, amit persze nem csak a magam sikerének könyvelhettem el, hanem annak is, aki engem épp így tanított, amikor eszembe sem jutott, hogy gyereksebész akarok lenni. Így jött el végül ez a nap is, amikor itt állhatok a kocsimnak támaszkodva, és várhatom, hogy a bájos, kitartó és céltudatos Dr. Jones megjelenjen, és elvihessem tortakóstolásra. Be kell valljam, már a gondolattól is egészen fel vagyok villanyozva, hogy tortákat tömhetek magamba, és ezért senki nem fog furán nézni rám, de az, hogy Cornelia lesz ebben a cinkosom, még izgatottabbá tesz. Az első pillanattól felfigyeltem rá, és ebben nem csak különlegesen szép vonásai segítették, hanem az is, hogy tényleg odatette magát minden helyzetben. Engem, mint nő nem érdekelt. Egyfelől, mert épp nem voltam valami magas szinten ahhoz, hogy érzelmeket tudjak produkálni, és mire megfordult volna a fejemben, hogy esetleg magam alá tudnám csábítani, addigra kiderült, hogy babát vár. Nos, számomra pedig nem létezett nagyobb bűn, mint kihasználni egy hormonokkal összekuszált érzelmi világú, kiszolgáltatott helyzetű kismamát. Nem az én stílusom. Szörnyetegnek tartanak, de ennyire azért nem vagyok az. De épp azért, mert nem potenciális ágybetétnek néztem, észre tudtam venni a benne rejlő egyéb lehetőségeket. Bírtam. Megszerettem vele dolgozni. Nem szájalt, nem vágott pofákat, és látszott rajta tényleg, hogy rajong a munkáért, a műtétekért. Csak úgy, mint én. Számomra ennél több nem is kell a szimpátiához. Szerencsétlenségére pedig akiket megkedvelek, igen nehezen engedem ki a karmaim közül, nagyon ragaszkodó típus vagyok. Egyszer még a telefonszámát is kinyomoztam, mikor nem jött dolgozni, és felhívtam. Aggódtam érte, és senki nem tudott semmit. Innen már csak egy lépés, hogy a címét is kinyomozzam, de az ő érdekében ezt egyelőre még nem játszottam ki. Ahogy Cornelia feltűnik, azonnal elé sietek. Az idő hideg és csípős, de a nap nagyon szépen süt. Igazán mókás abban a pandás sapiban, amiben jön, muszáj megmosolyognom, de megjegyzést nem teszek rá. Látom rajta, hogy kicsit megdöbben az utcai öltözetemen, de remélem, hogy idővel feloldódik majd a társaságomban, főleg azért, mert kettőnk közül azt hiszem még mindig ő kezeli jobban a nem szakmai beszélgetéseket. Rossz tulajdonság, vagy csak felkészületlenség, de általában elég idiótán tudok viselkedni, ha nem a megszokott környezetem vesz körül. Az üdvözlési formalitások után a kocsimhoz vezetem, kitárom előtte az ajtót. Csak mosolygok azon, ahogy zavarba hozom, főleg, mert tudom, hogy még egy adagnyi pletykának adok alapot. Nem tagadom, kifejezetten élvezem, de természetesen elejét fogom venni annak, hogy miről nyilatkozzanak a dolgozók ha szóba kerülünk. Még egyszer nem hagyom figyelmen kívül, hogy mit beszélnek a hátam mögött. Sydney egyszeri eset volt, és ha nem akarja valaki ugyanazt a megtorlást, hát jobb, ha felköti a gatyáját, mert elő tudom szedni a pittbull énemet, és azt senkinek nem kívánom, hogy a torkának essek. A kocsiba szállva elindulok, de aztán hirtelen eszembe jut, hogy talán tisztázni kéne a szabályokat, így megnyugtatni próbálom a láthatóan még mindig feszengő Corneliát. Ő meg csak bólogat, tehát érti, így meg is nyugszom. - Regent. Régen jártam oda. - mondom kissé szomorkás mosollyal, és megpróbálom legyűrni a keserűséget, ha csak eszembe jut. Egyszer én is esküvőre készültem. A menyasszonyom épp ebben a cukrászdában álmodta meg a tökéletes tortánkat. De tartom magam, és megfogadom, hogy egy szót sem fogok szólni róla. Az az én múltam, az én terhem, Jones pedig esküvőre készül és anyaságra, nem fogom elrontani az örömét. A nekem szegezett kérdésre azonban teljesen meglepve pillantok rá. - Fényképet? - kérdezem és értetlenül pislogok felé - De ki fog minket lefotózni? Nincs is nálam fényképezőgép. Vagy maga talán hozott? - kérdezem, és bambán pislogok. Aranyos amúgy, ahogy elpirul, bár nem tudom miért akar közös fotót, de ki érti a mai fiatalabb generációt? Én még leragadtam a szakmai dolgoknál, fogalmam sincs a társadalmat ért változásokról. Ezekre mindig Maya és Liv hívta fel a figyelmemet. Amikor előkapja a mobilját azonban leesik mit is akar. Szélesre húzódnak ajkaim. - Ja, értem! - csapok a térdemre, és végre felfogom, hogy mit is akart tulajdonképpen. - Hát ez csak természetes, mégiscsak fontos jelentősége van a tortakóstolásnak, megy az esküvői albumba - lelkendezek, és elveszem a kezéből a készüléket. Okos ember vagyok, de ettől még beletelik pár másodpercbe, mire az övén megtalálom a fényképező funkciót, de amit megtalálom, máris megfordítom, és közelebb húzódok Joneshoz. - Most pedig mondja szépen, hogy sütiiiiiii...- villantok ezer wattos mosolyt, és egészen összedugva a fejünket máris lelkes fotót készítek. Az elsővel sikerül is lefényképezni az orromat és Cornelia állát, így vagy öt másik próbálkozás után sikerül végre egy elfogadható képet csinálnom. - Bízza csak rám, igaz, még sosem csináltam ilyen fotókat, de gyorsan tanulok. Látja? - kérdezem, és felé tartom az évszázad fotóját kettőnkről, amelyen végre mindketten mosolygunk, mindketten nyitva tartjuk a szemünket, és egyáltalán nem tűnünk trolloknak. Ki hitte volna, hogy ez az önfotózgatás ennyire muris tud lenni? Azt hiszem új hobbit találtam. Elindulva már kissé oldottabban nézek Corneliára. - Tudom, hogy illetlenség egy hölgytől megkérdezni, de az egyszerűség kedvéért nem tegeződhetnénk? Mégiscsak elég furcsa, hogy szabadidős programon veszünk részt, és mégis Dr. Woodwardozunk meg Jonesozunk, nem? Szóval, ha nem bánod, szólíts csak Jamienek, és én...hogy szólíthatlak? Cornelia? Lia? Cory? Nelly? Vagy maradjak a Cinderellánál? Őszintén szólva nem figyeltem meg eddig a beceneveket a kórházban. - vezetés közben kissé oldalra fordítom a fejem és elgondolkozok - Bát ha őszinte akarok lenni, igazából a teljes nevek sem kötöttek le, szóval ezen azt hiszem nincs mit csodálkozni. Tovább hajtok az úton, kereszteződést kanyar követ, a forgalomban elveszve mégsem érzem magam most olyan elveszettnek. Egy piros lámpánál már a saját mobilomat veszem elő, és tartom magunk elé. - Na, bújjunk csak össze egy újabb emlékképért! - vigyorgok, és közelebb húzom Corneliát magamhoz, igaz, csak óvatosan és barátilag, majd széles vigyor mellett ellövök pár képet, aztán elrakom a telómat. Nekem is járnak boldog fotók, ha már egyszer végre értelmét látom a funkciónak. - Örökíts meg minden pillanatot, amit csak tudsz. Nincs csodásabb, mint egy várandós kismama. És ha megengedsz egy bókot, nálad szebb kismamát elképzelni sem lehetne. - mondom, majd ismét elindulok a forgalommal. - Amúgy hogy érzed magad? Ha segíthetek bármiben, szólj nyugodtan. Tudom, hogy nem vagyok nőgyógyász, sem szülés, és azt is, hogy van egy vőlegényed, aki biztosan imádatával halmoz el, de mégis...ha segíthetek akármiben...Vagy csak beszélgetni szeretnél, engem megtalálsz. Tudom, hogy seggfejnek tartanak, de tudok ám egészen emberként is viselkedni. És csak ritkán eszem rezidens-húst. Vigyázok a vonalaimra. - ütöm el az élét a komoly mondatoknak, aztán kissé zavartan az útra szegezem a tekintetemet. Komolyan gondolom a kérdést és a felajánlást, bár egy kicsit úgy érzem, erőszakosan próbálom rátukmálni magam. De mint mondtam, sosem voltam valami nagy ász az emberi kapcsolatokban. Mégis, most kevésbé érzem azt a folyton fojtogató magányosságot.
Mona és Alice az új lakótársaim. Folyton cserélődnek, de ilyen az egyetemi lét. Az évfolyamunkból már tízen kibuktak, mert nem mentek át az első anatómia vizsgán. Nem mondanám, hogy könnyű a helyzetünk, és iszonyúan stresszes is ez az időszak, de minden percét élvezem, ahogyan egyre közelebb kerülök a célomhoz. - Mit nézünk Cory? Ugye nem…megszerezted? – sikkant fel Mona, és a kávészínű kanapénkra vetődik le. Egy évvel idősebb nálunk, sajnos nem sikerült a biokémiája, és a tanár nem engedte meg neki, hogy keresztfélévben felvegye. Nagyon kedvelem, mert érettebb, mint mi, és nagyon segítőkész. Óriási előny, hogy velünk lakik, mert a praktikákat már ellestük tőle, és a tanácsaira hallgatva megúsztam jó néhány órát is minden problémásabb fellépés nélkül. - Igen, nehezen ment, de képzeljétek el, hogy látni fogjuk őt. Egy istenség. – sóhajtok fel álmodozva és a mellkasomhoz szorítom a felvételt védő tokot. Alice a tenyerébe támasztja az állát, és átszellemülten engem bámul. - Ha csak egyszer láthatnánk őt élőben, tudjátok…tökéletes. Szerintetek hány rezidenst vállal el évente, a szerencsések között leszünk? – mosolyog rám szerelmesen Mona, és az egyik díszpárnát az ölébe fekteti. - Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy olyan szakorvos szeretnék lenni, mint ő. Határozott, céltudatos, és eltántoríthatatlan. A gyereksebészet a legnehezebb ág, és a legérzelmesebb is, de ha képesek vagyunk végigcsinálni, akkor elnyerhetjük a bizalmát, és talán egy nap… - nem merem kimondani, csak szökkenek egyet a tv állvány felé, és leguggolva nyitom fel a műanyagtokot, majd tolom befelé a lejátszóba a kazettát. A könyvtárban két hónapig kellett extra munkát vállalnom, hogy megkaphassam Jamie Woodward egyik nagyszabású műtétjét igazoló felvételt. Úgy őrizték az ilyen kincseket, mint valami csodát, sokan ebből táplálkoztak, hittek abban, hogy egyszer ők is a nagyok közé emelkedhetnek, és egy csillagot kapnak az égen. Mindhárman feszült várakozással foglalunk helyet, és helyezzük egymás tenyerébe a másik kacsóját, hogy rászorítva meglássuk a MENTORUNKAT. Az agyunk szüleménye a tény, hogy valaha bármelyikünkre is ránézne, de Flynn szerint nem érdemes álmodni, az álmainkat kell élnünk. Imádom az unokatestvéremet, olyan számomra, mint egy vér szerinti rokon, egy igazi báty. Az alsó ajkam peremét szorítom a fogaim közé, amikor feltűnik a képernyőn. A szívem szélsebesen kezd el verni, még levegőt se merek venni. Micsoda…úristen nem is emberi lény, hanem egy más világból érkező vibráló tökéletesség. - Ma egy feltáró laparoszkópiát fogunk végezni a négy éves Lilianen. Az előkészületek jönnek… - már a hangjától is lúdbőrözök, az ajkaim szétnyílnak, és csodálva figyelem azt a férfit, aki a puszta létezésével is arra sarkalt, hogy orvos váljon belőlem. A világ másik felén valószínűleg a legjobb barátai körében iszogat, miközben fogalmam sincs arról, hogy három diáklány mennyire a megszállottja lett. Könnyektől csillog a szemem, nem találom a szavakat, egyszerűen le vagyok nyűgözve. Jamie Dylan Woodward..bárcsak tudná, hogy a világon vagyok. Elengedem a többiek kezét, és hátradőlve, elveszem a fehér, szőrös párnát, és ráfektetve az államat, lélegzet visszafojtva nézem végig az önkéntes munkám gyümölcsét. Orvos akarok lenni. A legjobb.
Az emlék szinte megfojt, hiszen az egyetem alatt tele voltam élettel, és álmokkal. Mára semmi sem az elképzeléseim szerint alakult. A tanulmányaimat éppen csak, hogy be tudtam fejezni, mert apa állandóan költözött a felfelé ívelő politikai karrierje miatt. Nem tehettem mást, mint részletekben jutottam el a célomig, a diplomámig. Az út még nem zárult le, csak egy szakasza, de már akkor tudtam, hogy még a legnehezebb része előttem áll. Nem is tagadhattam volna le, hogy rettegtem. Két helyen kellett a gyakornokságomat teljesíteni, Alaszka után, itt vagyunk Seattleben. A Virginia Mason Kórház kiváló oktatólétesítmény, de nem is ez az akadály, hanem Adrian James Skyberg, és a bennem növekvő gyereke. A közös botlásunk eredménye. Nem állok készen az anyaságra, nem vállalhatom a vele járó terhet. Nem lehetek gyerekorvos, nem leszek sebész…a lelkem egyik része a szüléssel együtt el fog halni. Önző lennék? A bennem szunnyadó, tudásszomjas kislánynak túl korai a felnőtté válás. Szerette volna, ha elismerik előtte, ha kényeztetik, ha olyan magasságokba emelik, ahol például Maya Cairns, Vincent Avrich, vagy éppen John Norton, és nem utolsó sorban Jamie Dylan Woodward jártak. Miért olyan nagy baj, hogy karriert akarok építeni? Nem akarok Michael Jones árnyékában élni, a saját történetemet én akarom teljessé tenni. A Range Rover előtt várakozó férfi miatt elakad a szavam. Szívesen megállnék több időre is, hogy megnézhessem. Nem vagyok szerelmes, csak egy régóta dédelgetett álmom valóra éppen. Nemcsak a felvételről láthatom Őt, hanem teljes életnagyságban. A rezidensségem most kezdődik, a terhességem beárnyékolja, de itt van egy karnyújtásnyira az a férfi, akitől tanulni akartam, akarok, és fogok is. Elpirulok, ahogyan a többiek előtt kitárja előttem az ajtót, és betessékel. A tortakóstolómra megyünk. Nem nagy dolog, nem várom az esküvőt, nem akarok feleség lenni, de mellette most az sem számít. Ha az oltár elé kísérne, még arra is igent mondanék. Tudják milyen érzés ez? Fogalmuk sincs. Hamupipőke a mesében pont így érezhette magát, amikor a királyfi ráhúzta az egyik lábára az üvegcipellőt, és tudta, hogy amiről a galamboknak, és az egereknek énekelt nemcsak egy buta álom, hanem innentől kezdve a megvalósult, és beteljesedett valóság lesz. A címet nagy nehezen megadom neki, remélem arra legalább jól emlékszem. Ideges vagyok, most kellene valami okosságot mondanom, de semmi sem jut az eszembe. Észreveszem a hangulatváltozását, és a zöld szivárványhártyákba költöző szomorúságot. Egy pillanat az egész, de biztos vagyok benne, hogy köze lehetett a múltjához. Mennék én máshova, de ide van lebeszélve a találkozó, és nem menekülhetek meg tőle. Felvetek egy buta kérést, nem is értem, hogyan vagyok képes kimondani, hogy közös képet szeretnék vele. - Igen, azt. Nem kell fényképezőgép hozzá, itt van a telefonom, ha nem baj. – vonom meg a vállamat, aztán rájövök, hogy talán tolakodó vagyok, és nem így kellene indítani az első közös programunkat. Lehorgasztom a fejemet, de kicsatolja magát, és elveszi a mobilomat. - Sütit? – nézek oldalra, de túl közel kerülök hozzá, és nyakig elvörösödök. A kényszeredett mosoly nem az erősségem, de némileg sikerül egyet varázsolnom az ajkaimra. Még mindig szokatlan, hogy ennyire közvetlen velem, és belemegy a játékos hülyeségeimbe. Egy fotósorozat készül rólunk, aztán visszaadja a kezembe a készüléket, én meg gyorsan átlapozom a végeredményt. Hihetetlen, hogy Ő az. Remegnek a kezeim, és lefelé pillantok, nem igazán hallom, amit mond nekem. A múlt beszippant, és az a különös kapocs megköttetik köztem, és a bennem élő kislány között. Jamie Woodward. Ő ül mellettem. A könnyek maguktól törnek utat, és összegyűlve a szempilláimon, szépen lassan potyognak le az ölembe. - A Cory megfelel, vagy a Nelly…így még senki sem szólított. – szipogok, és megpróbálom elrejteni az árulkodó jeleket. Nem igazán sikerül, de a következő kanyarnál megállunk, és most ő veti fel az emlékképek készítésének ötletét. Odabújok hozzá, de most képtelen vagyok mosolyogni, mármint csillog a szemem, az el nem sírt örömkönnyektől. A belváros fele tartunk, a távolban feltűnik a Space Neadle is. Az ablakon bámulok ki, és az üveghez érintem az ujjbegyeimet. Hideg, de nem elviselhetetlenül. - Ugye nem tudja, hogy milyen hatással van az emberekre Jamie? – fordítom felé az arcomat, és totálisan elfeledkezem a velem kapcsolatos dolgokról. - Csak egy kislány vagyok. – nevetem ki magam, de nem bírom megállni, és a könnyek végigcsorognak az arcomon, aztán a kabátomra hullanak. - Valamikor egy kislány voltam, aki arról álmodott, hogy egyszer találkozik a híres Jamie Woodwarddal. Nem tudom, úgy kezelni, mint egy hétköznapi embert. Maga a példaképem. Maga miatt akarok gyereksebész lenni. Butaság, de ez… - mutatok rá, aztán meg magamra. - Nekem nem egy hétköznapi találkozás. Egy olyan istenség mellett lenni, mint maga. Nekem felér egy álommal. Gondoljon álmodozónak, de nem végeztem volna el az egyetemet, ha nincs maga. Nem tudott rólam, de én tudtam magáról. Minden műtétjét láttam felvételen, és a legutolsó alkalom. Elhittem, hogy valóra válhat az álmom. Gyereksebész lehetek. – rázom meg a fejemet. - Nem vagyok boldog, sem szép kismama. Nem akarom ezt a gyereket. Gátol az álmomban. – kitör belőlem, nem tudom visszaszívni. - Megtartom, de nem tudom…nem állok készen. Boldog házasság? Ugye maga se hisz ebben? Nem vagyok szerelmes Willbe. – törlöm le a könnycseppeket a kézfejemmel, szipogva egy sort mellé. - Nekem ezek emlékek, valóra vált álmok nem sima képek… - húzom az ölembe a mobilt, és megállíthatatlanul zokogni kezdek…
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Még két nap. Ennyit kéne otthon pihennem és lábadoznom, de lassan úgy érzem, hogy gyűlölöm az otthonom. Megfulladok a négy fal között, hát fogtam magam és mankóra támaszkodva ugyan, de nekiindulok Seattlenek. A szemkötő viselése jobban bosszant, mint a mankó, hiszen úgyse látok arra a szememre, akkor nem mindegy? De ne mondhassanak semmit az orvosok, hordom még azt is két napig, aztán a kontrollon közlöm, hogy akár le is mondhatnak arról, hogy tovább viseljem ezt a szart vacakot. Kávéra vágyom, leginkább olyanra, amit nem magamnak főztem, vagy valaki nem azért szolgált ki vele engem, mert megszánt, hane azért, mert fizetek. S mivel nem vagyok egy nagy gourmet, így a minden mindegy alapon azt a cukrászdát választom, ami útba esik. Nem mondom, hogy őszinte a mosolyom, amikor végre sorra kerülök, de nem a személyzet viselkedése, hanem a lábam állapota tehet arról, hogy kicsit erőltetett az egész. Hiába a gyógytorna, azért még nem ugyanaz a teljesítménybírásom, mint a katasztrófa előtt. - Egy karamellás lattét szeretnék kérni és egy meggyes szeletet. - adom le a rendelést, majd sietve hozzáteszem (akkor is, ha olyan ez a segélykérés, mintha a fogamat húznák) a következőket: - Szeretném kérni, hogy asztalhoz hozza ki legyen kedves. Aligha tudnám elcígölni odáig. - mosolygok mellé, mert jobb ez így, de közben megint elkezd peregni bennem a visszaszámláló óra. Már csak két nap. Nem, mintha sokat számítana az állapotomon, de pszichésen jólesik erre gondolni, miközben letelepszem egy ablakközeli üres asztalhoz, várva a kifizetett rendelést.
Éhes voltam, a hasam korgott a hasam. Így még sem mehetek felvételezni, egy iskolába tanítani, hogy közben a gyomrom hangosan követeli a jussát. A ruhát még megoldottam valami nagy nehezen, de a kirakatok mellet haladva nem tudtam megfeledkezni a csodás illatokról, amik erőszakosan kúsztak az ember orrába, hogy tovább kínozzák már így is üres hasamat. végül az ész döntött, amit nem kizárt, hogy amúgy is éhező lelkem irányított. De bementem az egyik kávézóba, és kértem egy hatalmasnak tűnő csokis muffint, amit most módomban állt még kifizetni, de az a kapkodás, ami hátul volt elvonta a figyelmemet, csak azt hallottam, hogy valaki közli, hogy felmondd és becsapja az ajtót. A nő elkeseredve megrázta a fejét és nyúlt egy tálcáért, amin rajta volt a sorszám, miközben már a kávéfőző is hangosan sípolt és láttam, hogy szeme cikázik a vendégek között és a füstölgő gép között. Bólintottam, hogy hagyja a tálcát, felpakoltam az én kis süteményemet és megkerestem az asztalt, amihez tartozott a tálca és úgy álltam ott, mint akit leforráztak, a táska megcsúszott a kezemen és meglökve a tálcát elgurult a süteményem, de még az utolsó pillanatban tettem le az asztalra és meg sem szólalva bámultam Őt. Szőke haját, kék szemét, amivel értetlenül pislogott rám.
. Biztosan azt hiszi valami kétbalkezes pincérnő vagyok. - Bocsánat, én csak segítettem neki. Nem dolgozom itt. – rázom meg a fejem és egy mosolyt próbálva magamra erőltetni, sajgó csontjaimat megpróbálva visszarendezni ültem le két asztallal arrébb, és út közben felszedtem a muffinomat, hogy meg tudjam enni. Nincs pénzem még egyre, pazarlás lenne kidobni. Meg kell ennem, vagy különben nem lesz munkám és megszokhatom, hogy amit mások elhajítanak az lesz az egyetlen étkem. De titkon oda pillantottam, mennyi az esélye, hogy pontosan abba a cukrászdába jöjjek be, amiben ő van? Tanár létemre illő lenne kiszámolni, de nem érdekel. Most azon gondolkodom, hogy mi történhetett vele, hiszen a mankóval közlekedik. Remélem nem családi vonás a családon belüli erőszak. Remélem hármunk közül csak én sínylettem meg. Nem akarom, hogy a testvéreim szenvedjenek. Már, már pimaszul bámultam, ahogy próbáltam rájönni mi történhetett vele, arcomat eltakarva a hajammal. Nem akar múlni a zúzódás, jég híján pedig nincs semmi, ami segítené a gyógyulásomat.
Nincsen nálam újság, se könyv. A telefonomat ugyan elővehetném, hogy nyomkodásba merüljek, amíg várakozom, de még mindig tilalmas. Amíg ezt a nyavalyás szemkötőt viselem, semmit se szabad, ami az ép szemem megerőltetésével jár. Ami egyébként hülyeség. Később sem leszek kevésbé félvak, s az kéne még, hogy limitálva legyen az az idő, amit a gépek előtt vagy egyáltalán az olvasással tölthetek. Felkészülök rá, hogy unatkozom majd, amíg megérkezik a rendelésem, de hamarabb kapom az ölembe, mint vártam volna. Kis döbbenettel tekintek fel a nőre, akik előttem áll, s szabadkozni kezd. Emlékeim szerint egy másik nő volt az, akitől rendeltem, de persze nem járok ide annyit, hogy tisztában legyek a személyzet kilétével. Nem ismerek mindenkit, sőt. A senkit lenne a legmegfelelőbb kifejezés. - Öhm, semmi baj. Kedves tőled. - tegezem le lendületből, s nem azért, mert tiszteletlen akarnok lenni vele, hanem mert hasonló korúnak tűnik, mint én és egyébként is megzavarodtam ettől az önzetlenségtől. Nem vagyok hozzászokva. Olyannyira nem, hogy meglehetősen sután reagálok rá, s lassan jut el a tudatomig, hogy viszonoznom kellene. - Ha esetleg nem vársz valakit, nyugodtan foglalj itt helyet. És ne haragudj, hogy nem segítettem felszedni a sütit a földről. Sajnos nem nagyon tudok ugrálni mostanában. Nem sajnáltatom magam, csak tényeket közlök, s mindezt mosolyogva teszem. Helyet mutatok neki magammal szemben, de egyelőre mást nem teszek. Ha nem akar ideülni, akkor úgyis felesleges lenne a fél cukrászdát átkiabálva bemutatkozzam neki.
Az agyamban minden féle gondolat cikázott, főleg leginkább az, hogy ne menjek oda, elég volt Marion életét felborítani. Kitudja, hogy elmondta, vagy sem, hogy ki vagyok, mi vagyok. De kedvessége kicsit megriaszt. Persze, ha úgy vesszük én támadtam le, azzal, hogy oda cipeltem neki a rossz kezemmel a sütijét, ezzel az enyémet persze a földre ejtettem. Elmosolyodva legyintettem, hiszen nem lesz bajom tőle, ez csak egy gesztus. Már épp eldöntöttem volna, hogy nem mondok semmit, és lelécelek, mikor felajánlja, hogy üljek le mellé. Úgy bámulom azt a széket, mintha a villamosszékbe invitált volna. Bár nevezhetjük így is, hiszen már az egyik testvérem közölte, hogy nyers vagyok, és nem tudom, hogy tálaljam neki, hogy én vagyok a legkisebb testvére. Bár a szívem repes az ajánlattól, az agyam olyan sebességgel tiltakozik, hogy csoda érezni. Szinte már kellemetlenül sokáig állok és bámulok egy székre, mire felnézek és meglátok egy egyenruhást belépni az épületbe, így minden vészjelzés ellenére leülök és kibámulok az ablakon. - Köszönöm, és ugyan, én sem vagyok a toppon. – nem bámulom meg, bár a szívem szakad meg, hiszen a testvérem, és pocsék állapotban van.
Felmutatom gipszelt kezemet és a szemöldököm éktelenkedő szakadás, és a lila folt az államon nem épp úgy tüntet fel, mint, aki a legjobb állapotában van. - Remélem nem zavarok. – jut eszembe, hiszen csak lehuppantam és a szembe lévő tükörből a rendőrt figyelem, hogy ne jöjjön közelebb, mert akkor amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan mennem is kell. Beharapva a számat pillantok rá. Félelmetes, hogy anyánk ennyire összehozott minket, a kék szem és a szőke haj. Temperamentumra én kicsit ilyen, kicsit olyan vagyok, talán Marion is ilyen, tekintve az első találkozásunkat. - Hozzak még valamit? – kérdezem, mikor meglátom, hogy a közeledő egyenruhás minket bámul. De meg sem várva a válaszát, menekülök a mosdóba és remegő kézzel kapaszkodom a kerámiába és tükörbe látom a dulakodás nyomait. Sose gyógyulok meg. Megmosva az arcom pislogok ki, és mikor látom, hogy tiszta a levegő, visszacaflatok a táskámért. - Ne haragudj, de a tükörben láttam, hogy leettem a felsőmet. – mosolyom már nem épp az igazi, hiszen minden mozdulat fáj és azt hittem, hogy befejezhetem a hazugságokat, de még inkább belekeveredem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Regent Cukrászda & Kávézó Szomb. Május 06, 2017 11:59 am
Játék vége
Stella Lane
Avataron : Barbara Palvin Kor : 32
Tárgy: Re: Regent Cukrászda & Kávézó Csüt. Május 18, 2017 11:17 am
Thad&Stella
- Na és mi van köztetek azzal a sráccal, hogy is hívják? – ujjong Jessi miközben egy kávét tölt nekem. - A neve Ezra, Jess. – mondom kihangsúlyozva. – Látszik hogy régen voltam erre, lemaradtál az életemről. – nevetek ördögien. - Haha. Nagyon vicces. – puffad meg kissé. – Amúgy tényleg régen találkoztuk. Pontosabban négy hónappal ezelőtt, amikor mesélted, hogy megismertél valakit az egyetemen. - Igen. Tényleg. – öröm jelenik meg az arcomon. – Ezra. Nos... Azóta együtt vagyunk. - Ne már.- hitetlenkedik kedves barátnőm. Hát igen nagyon sokról lemaradt. Mondjuk nem csodálom én itt, ő pedig Ausztráliában volt az utóbbi hónapokban. – És???- hatalmas kérdőjeleket látok a szemében. - És? Mi és? – teszek úgy mint aki nem tudja, hogy mit akar hallani beszélgető partnere. - Ne csináld már. – haragszik meg. – Mesélj. Milyen? Szereted és ő szeret téged? – bombáz a kérdéseivel. Én meg csak a poharamat fogom, ujjammal körözve rajta. - Hát nagyon jó. Kedves és aranyos velem. Eddig. Hogy szeretem-e? Nem tudom. – már előre látom a következő kérdést, így gyorsan válaszolok rá. – Kavarognak bennem még az érzések. Kedvelem, de nem tudom, hogy ez szerelem-e. Tudod a legutóbbi rossz kapcsolatom óta, nehezen szeretek bele bárkibe is. Nagyon jó vele minden perc amit együtt töltünk. Gyengéd, figyelmes és őszinte. Mondjuk úgy még nem voltunk együtt- mielőtt, kioktatna, hogy ha szeretem mért nem. Meg hogy túl kéne már lépnem a múlton, addigra hozzáteszem.- Még nem vagyok kész rá. - némi csend után folytatom. - Bár mostanában néha órákra, akár napokra eltűnik. – hajtom le a fejem szomorúan. – Fogalmam sincs merre jár. Aztán meg megjelenik egy csokor rózsával a kezében vagy valami ajándékkal és megint minden jó. – magyarázom. Jess meg élesen figyel és engem hallgat. - És ő szeret téged? – kérdez rá tovább. - Igen úgy gondolom. – válaszolom őszintén. - Ne csak úgy gondold Stella. – néz rám mélyen Jess és a szemkontaktusomat keresi, amit meg is talál. – Tisztán látszik, hogy ez a fiú oda van érted. Minden mozdulatodat szereti. Mindent megtesz érted. Az meg, hogy csak úgy eltűnik néha. – elhallgat majd folytatja. – Ne tulajdoníts nagy jelentőséget neki. Szerintem csak kell neki is egy kis tér ahogy neked is. – magyarázza én meg lassan elhiszem minden szavát. - Oké. Ha így gondolod. – közben a telefonom csipogására leszek figyelmes. Ránézek egy sms, Ezrától. – Ő írt. –mosolygok. - Mit? Mit? - „ Szia kicsikém. Hogy vagy? Ne haragudj, hogy eltűntem. Nagyon hiányzol. Hamarosan találkozunk. Már alig várom, hogy megölelhesselek és megcsókolhassalak. Csak rólad tudok álmodozni a nap 24 órájában. Vigyázz magadra: Hódolód Ezra.”-olvasom fel hangosan az Ezrától kapott üzenetet. - Na látod mondtam, hogy oda van érted. –Jess érintését érzem kezemen. Elégedetten mosolygok azt hiszem igaza lehet. Belekortyolok a kávémba miközben Jess mesélést hallgatom Ausztráliáról. Hirtelen elfog egy érzés, mintha valaki figyelne minket. Körbenézek de nem látok senkit aki ránk tapasztaná a szemét. Mégis igen erős bennem ez az érzés, általában nem szoktam tévedni ezzel kapcsolatban. -....Stella! ... Stella!... -Hm. – fordulok Jess felé elmerülésemből. - Valami baj van? - Nem. Dehogy. Csak mintha valaki figyelne minket. – vallom be miközben ismét körbenézek, ahogy ő is. - Szerintem csak képzeled. – helyeselek kijelentésére még akkor is ha nem így gondolom. – Nekem most mennem kell. Van valami elintézni valóm. – búcsúzik el Jess. – Te még maradsz? - Igen. Megiszom a kávémat és aztán én is elindulok haza. – Jess elmegy én pedig egyedül maradok a kávémmal.
A hozzászólást Stella Lane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 18, 2017 2:25 pm-kor.
- Gatwick, biztos vagy benne, hogy be kell vonni a csajt az ügybe? - más esetben azonnal lekevertem volna egy orbitális pofont a mellettem ülő férfinek, de ahogyan a két lány beszélgetését hallgattam, úgy körvonalazódott ki bennem is a kétség. Láttam már a jelentéseket, melyekben kissé szétszórtnak, csacsogónak vagy éppenséggel figyelmetlennek jellemezték a célszemélyt, de csak most döbbentem rá arra, hogy mennyire is igazat szóltak a papírra vetett mondatok. - Majd meglátjuk, mi lesz. - feleltem egykedvűen, majd kiszálltam a kocsiból és annak csomagtartójához lépkedtem. Sofőröm oldotta a hátsó részt zárát, én pedig egy kamerát, pár apróságot és rengeteg jóindulatot vettem magamhoz, hiszen mindegyikre nagy szükségem lesz. Régen voltam már terepen, ennyire közel a célszemélyekhez, de ezt most nagyon akartam, újra megízlelni egy bevetés forgatagát, a bennem zubogó adrenalin kesernyés ízét, azt a felpörgetett állapotot, amit csak jelentésekben olvashattam manapság. - Csokornyakkendő? Biztos vagy benne? - szólt sofőröm a fülemre, én pedig csak egy mosollyal válaszoltam neki, amit a visszapillantó tükörből láthatott. - Sok szerencsét Gatwick! - Kösz! - kurtán feleltem, majd vállamra tettem a fényképezőgép pántját, jobbom hatalmas tenyerében pedig egy kisebb laptop törpült el. - Ugye tudod, hogy más is megfelelt volna a feladatra. - Biztos vagyok benne, de láttad már a hölgyet fehérneműben? Ki nem hagytam volna! - nevettem fel, mire a fülesben is hatalmas kacaj fonémái szűrődtek át. - Hogy is hívják a srácot? - Ugye most viccelsz? - Szoktam? - Nálad sosem lehet tudni Gatwick, nálad sosem. - sofőröm átnyálazott pár papírt, hosszan hümmögött, majd amikor megtalálta a keresett adatot, felindulásból reagálta le a kis firkámat a dossziében. - Nyas'gem! - Bocs, nem hagyhattam ki. - nevettem el magam, majd nyitottam be a kávézóba. Azt már tudtam, hogy a célszemély merre ül, nem is fordítottam arra a fejem, így inkább csak felmértem a környezetet, mosolyogtam az egyik felszolgálóra, majd beszédbe is elegyedtem vele. Illedelmesen bemutatkoztam, elmondtam jöttöm lényegét, mire ő a menedzsere felé irányított. Vele is lefutottam a kötelező köröket, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötletem. Személyiségi jogokra és engedélyekre hivatkozott, s próbáltam neki az én szemszögemet még jobban bemutatni neki, de nem állt kötélnek. - Azért köszönöm, hogy meghallgatott. - Nem tesz semmit Mr Russo, sajnálom, hogy nem segíthettem. Esetleg fogyasztana valamit? - Egy kávét, sok cukorral és kevés tejjel. És jól látom, hogy macaront is árulnak? - Igen, természetesen. - nevette el magát a férfi, majd biztosított arról, hogy alig pár órája szállították le a legfrissebb adagot. Fél tucatot rendeltem, s egy válogatásban egyeztünk meg. - Kérem, foglaljon helyet, az egyik felszolgáló azonnal ott lesz az asztalánál. Megköszöntem a kedvességét, majd elindultam Stella felé. Négy lépésre lehettem tőle, amikor egy pillanatra megálltam, majd a kelleténél hosszabb ideig tapadtam meg a helyemen. - Elnézést kisasszony, hogy megzavarom a nyugalmát, de nem találkoztunk mi már valahol? - Baszd meg Gatwick, ez szánalmas volt! - most már biztosan felpofozom a sofőrömet, de haragomból egyetlen apró grimasz sem ült ki az arcomra. - Tudom, elég ostoba volt a kérdésem, és valószínűleg elege is van az ilyen közeledésekből, mégis úgy érzem, mi már találkoztunk vagy valahonnan ismernem kellene!
- Nem biztosan nem. - válaszoltam kurtán az éppen elém jött középkorú férfi kérdésére, majd újra a kávémat nézem. Pff. Legalább ha új dumát találna ki. Ezek a középkorú kiéhezett férfiak, folyton a nyomomban vannak és efféle idegesítő és unalmas szövegekkel próbálnak felszedni. Ostoba? Inkább szánalmas. Most, komolyan? Nem talált magához illő hölgyeményt akivel elbeszélgessen. Nagyon is jól látja, hogy elegem van az ilyesmikből. Egy mosolyt erőltetek az arcomra és cinikusan megjegyzem. - Nem hiszem azt. Hacsak nem bújja folyamatosan a férfi-magazinokat vagy az internetes oldalakat. - majd látványosan végig nézek rajta. - Bár ahogy jobban megnézem, lehet, hogy már csak ez jutott önnek. - ezzel a hangsúlyommal azt próbáltam elérni, hogy lekopjon rólam. Igazából fogalmam sem volt, hogy sikerül-e de egy próbát megér. Közben még mindig a kávémat szorongattam ami épp kihűlő félben volt. Utálom a hideg kávét. Úgy tettem mintha itt se lenne. Elmenni nem szerettem volna, nem akartam azt mutatni, hogy megijedtem tőle vagy, hogy nyeregbe érezze magát. Amúgy is a kávémat semmi pénzért sem hagytam volna itt. A zsebemben éreztem a telefonom csipegését. Elővettem. Ezra: "Ne haragudj még sem fogok tudni találkozni, majd szólok amikor hazaértem édesem. Addig is puszi" Remek. Megint... - Az én nevemet gondolom tudja, a sok újságból. - gúnyosan szólok- Be sem kell mutatkoznom. De ha mégis, nem akarok udvariatlan lenni, Stella Lane vagyok. - nézek fel egy pillanatra. Megpróbálom megkeresni a tekintetét, hátha megtudhatom belőle mit is akar tőlem. Sok kedvem nincs semmilyen társasághoz. Igazából úgy gondoltam miután Jess elment, és megkaptam most az smst, hogy egyedül fogom tölteni a napomat. Én és a kávém. - Egyedül szeretnék lenni. Pontosabban kettesben a kávémmal. - egyre jobban kezdek bedühödni. Valójában meglehet, hogy nem is a velem beszélő úrra hanem Ezrára. Amúgy is mit is gondol egy ezer idegen, hogy csak így leszólíthat, ezek mind azt hiszik, hogy velem bármit lehet? Ideges vagyok és szomorú. A két érzés együtt meg katasztrófa nálam. - Bocsánat hozna nekem még egy kávét!? - szólítom le az épp erre felé jövő pincért. Majd összevegyítem ezzel ami az asztalomon van és már jég hideg. - Csak flörtölni szeretne vagy konkrét dolog miatt szólított meg? - kérdezek rá határozottan. Nem szoktam köntörfalazni, szeretem a dolgokat mi hamarabb tudni. Bármennyire is hihetetlen foglalkozásom ellenére nem vagyok egy könnyűvérű lány és mostanában azt sem kedvelem ha idegen férfiaknak kedve szottyan társalogni velem. - Hmm. - hümmögök unottan a telefonomat bújva. - Köszönöm. - fogadom el a pincér által végre kihozott kávémat. - Van még valami mondanivalója, vagy nyugodtan megihatom a kávémat?
- Pedig meg mernék esküdni rá. - vonok vállat, majd már mennék is tovább, hiszen úgy tűnik, a lánynak most nincs hangulata semmihez, legfőképpen nem egy negyvenes, csokornyakkendős férfihez. Azonban újra megszólal és modortalanság lenne nem meghallgatni a mondandóját. - Szakmai ártalom, hogy ilyen magazinokat kell néznem, mindig érdekes az új trendeket és a legfrissebb divatot figyelni. Nevetem el magamat, majd ismét csak menekülőre vettem volna a figurát, ha nem mondja ki a nevét. Pár pillanatig tűnődöm, lelki szemeim előtt éppen egy jelentés lapjait pörgetem, majd hatalmas nagy felismerést mímelve élek át egy "aha" pillanatot. - Stella Lane, tudhattam volna! Csettintettem is az ujjammal, majd mutatóujjamat föl-alá járattam. - A 2016-os decemberi/januári Maxim címlapja, onnan volt ennyire ismerős. Irigylem a fotósát, nagyon jól megtalálta magában a természetes szépséget! Magamban már lezártam volna az egészet és a lány mondata is erre a következtetésre bírt, s már hagytam is volna, hiszen az én rendelésem is megérkezett. - Kérem tegye le oda. Javasoltam egy helyet a felszolgálónak, majd már ültem volna le, hogy elfogyasszam a mennyei csemegéket, amikor nevetés bukott ki belőlem, hogy majdnem elejtettem a számítógépemet. - Ahhoz képest, hogy le akar vakarni magáról, elég hosszan tart szóval! - ráztam meg a fejemet, majd kicsit közelebb léptem hozzá, de még nem olyan távolságra, hogy az tolakodónak vegye. - Angyalom, ha választanom kellene, hogy kivel flörtöljek ebben a kávézóban, akkor az a pincér srác lesz az ajtó mellett, ha érted mire gondolok. - Gatwick, te gusztustalan állat! - hallottam a fülemben a riposztot, de ahogyan jött, olyan gyorsan engedtem el a mondatot. - Sajnálom, hogy megzavartam. - léptem el tőle és igazítottam meg fekete, szarukeretes szemüvegemet, majd leültem az asztalhoz, ahol a sokszínű desszertcsoda várt. Telefonomat halásztam elő, melyet a cég biztosított számomra erre az akcióra. Gyakorlott mozdulatokkal varázsoltam a készüléken, majd már hívást is kezdeményeztem. - Szia Ramón! - ... - Nem édesem, nem sikerült. Beszéltem a menedzserrel, de nagyon elutasító volt. - ... - Próbáltam édesem, de megmakacsolta magát. Tudod, milyen bizonytalanná válok ismeretlen férfiak előtt. - sóhajtottam, majd hallgattam a vonal másik felén lévő férfit. Természetesen nem Ramón volt a neve, és egy újságcikket olvasott fel, amit éppen a kezében tartott, így megvolt az a látszat, hogy beszélgetek valakivel. - Más helyszínt kell keresnem, de gondolatom sincs arra, hogy merre keressek! - ... - Megiszom egy kávét és van előttem hat macaron, addig pedig bújom az Internetet, hátha szembe jön velem valami. - ... - Én is szeretlek édesem! Majd még hívlak! Puszi! - mosolyogtam el magam, majd letettem a telefont és a laptopom felé fordultam. Szinte azonnal felébredt az alvó állapotból, s mivel úgy fordítottam a képernyőjét, hogy Stella is lássa a felugró ablakokat, így ő is láthatta, hogy divattal kapcsolatos weboldalak, egy félig elkészített portfólió egy ismert férfimodelről, meg egy cuki macska képe, aki a háttérképen játszadozott egy pamutgombolyaggal. - Nyugi Frederick! Meg fogod oldani! Kezdtem hozzá a pötyögéshez, majd elpusztítottam az első, rózsaszínben és babakékben tetszelgő macaront.
Végre magamra hagyott az idegen férfi. Belekortyoltam az összevegyített kávémba. Kellemes nem is túl forró és nem is túl hideg. Pont a kedvemre való. Tulajdonképpen azt remélem tőle, hogy egy kissé helyre teszi hangulatomat és ébren tartja majd az elmémet és a szemeimet. Fél fülel hallom amint az úriember valakivel telefonál. Azt hiszem a felesége lehet, folyamatosan édesemnek szólítja. Szép. Mondhatni. Felesége és bizonyosan családja is van és fiatal lányokat próbál meg elcsábítani. Miféle ember lehet. Efféle gondolatok szálltak a fejem fölött, miközben megiszogattam a kávémat. Fel kapom fejem és hasamhoz érek. Gyomrom korgására lett figyelmes majdnem a fél kávézó, legalább is azt hittem, mikor félszegen körbe pillantottam. Előkapok a táskámból egy magvakból készült szeletet. Ez az uzsonnám. Muszáj tartanom a formámat, különösen a következő fotózásomra. Szerencsémre, azért elég nehezen jönnek fel rám a kilók. A genetika kedves volt hozzám. Lassan majszolgatni kezdem a szeletet, pillantásom hirtelen ismét a férfi felé tévedt. Pont úgy ült, hogy tökéletesen láthattam mit művel éppen a laptopján. Egy férfi képét véltem felfedezni, és egy gomolyaggal játszó macskát. Valahonnan ismerős nekem ez a férfi, csak még azt nem tudom hová tegyem. Megpróbálom kiolvasni a weboldal nevét, amin ez a kép van, hátha abból többre rájövök. Nem az nem lehet, realizálódik bennem a dolog. Talán valami szerkesztője lehet a cégnek? Nem, nem az kizárt. Modellkedtem én ennek az ügynökségnek annak idején, de akkor ez az alak még nem volt ott. Felkapom a táskámat és bátorkodok felállni és oda menni. - Bocsánat, hogy megzavarom. Segíthetek? - kérdezek rá. Gondolom éppen photoshoppolni próbálja a képet, ezért nyitotta meg az oldalt. - Modellkedtem én annak idején ennek az ügynökségnek, akkor Önt még nem láttam ott. - nézek rá élesen. - Talán az új képszerkesztőhöz van szerencsém?- próbálkozok az ismerkedéssel. Egyáltalán azt sem tudom mért jöttem ide, talán vonzott a dolog, hogy ő is valami hasonló szakmában lehet mint én. De az is közrejátszhatott, hogy meguntam egyedül üldögélni. Végül is nem árt új ismeretségekre szert tenni. - Szabad helyet foglalnom? - érdeklődőm udvariasan. - Ismerem ezt a férfit. Volt szerencsém találkozni már vele, és közös fotóink is készültek. - mondom tovább, ez egy jó beszéd téma lehet, elképzeléseim szerint.
Thaddeus Gatwick
Avataron : Idris Elba Kor : 48
Tárgy: Re: Regent Cukrászda & Kávézó Szer. Május 24, 2017 7:17 am
- Ennyire látszik, hogy segítségre szorulok? Jaj, ez már a vég! - jelentem ki színpadiasan, majd felnézek a lányra, annak tökéletes alakjára és bájos arcára. Kettősség uralkodott el bennem, hiszen egyrészt a szerepre kellene koncentrálnom, amit előre elterveztem magamban, ennek ellenére nem tudom elengedni magamban a heteroszexuális vadállatot, aki kegyetlenül birtokba venné Stella formás testét. Inkább nyelek egy hatalmasat és sóhajtok közelségétől, majd újra a képernyő felé fordulok. - Nem is láthatott! Az utóbbi években inkább Európában dolgoztam, két hónapja jöttem vissza az Államokba. Ripacskodom el a választ, majd újra felpillantok rá szemüvegem felett. - Fotóművész vagyok, ezekhez a csodálatos ketyerékhez sosem értettem. Gyűlölöm is, amikor belenyúlnak ezekkel a szerkesztőkkel a képeimbe, mintha egy darabot szakítanának ki belőlem. De tudom ... tudom ... mi egy terméket adunk el, egy életérzést, egy vágyálmot és azt a lehető legjobb formába kell önteni. Istenem, honnan veszem ezt a rengeteg sületlenséget! Valaki lőjjön már le! - Persze angyalom, csüccs! - nevetem el magam, majd bólintok, amikor a monitoron látható férfiről beszél. - Ó nekem is, azok a delták és ülőgumók! Ha nem tudnám jobban, azonnal ráhajtottam volna. Kacagok fel sikkesen, majd csenek még egy falatnyi desszertet a tányérról. - Jaj, nézd már, milyen udvariatlan vagyok. Fréderick Russo! - nyújtom a kezemet, majd mosollyal az arcomon szorítom meg az övét, ha viszonozza a gesztust. Puha, finom bőre van, egy olyan kéz, ami életében nem dolgozott, amit soha nem tört fel kapanyél és soha nem keményedett meg rajta a bőr. Csodálatos és érzéki volt a pillanat, ahogyan érinthettem őt, ahogyan kecses mozdulatait figyelhettem szemtől-szembe. - Udvariatlan és bunkó! Vegyél egyet! - tolom felé a macaronos tányérkát, majd kortyolok egyet a kávémból. Éppen olyan, mint ahogyan szeretem. Erős, már-már tolakodóan ízes fekete, amit sok cukorral édesítenek és kevés tejjel csillapítanak. - Tyrese a legjobb, egyszerűen csodálatos. És ha jobb fotós lennék, meg tudnám jeleníteni a kisugárzását ezeken a képeken, de valami hiányzik, valami nem jó bennük! Ezért is vagyok itt, egy új helyszínt kerestem neki és az a fixa ideám, hogy egy kávézónak kell lennie. Klasszikus helyszín, elegáns zakók, gőzölgő kávé. Már szinte beleéltem magam, hogy itt készíthetem el a képeket, de a főnök nem volt vevő az ötletre, szóval most kereshetek másik helyszínt. Nem tudsz véletlenül egy másik hasonló helyet? Annyira szuper lenne, ha tudnál, életeket mentenél meg vele, legfőképpen az enyémet! - Fogd már vissza magad vagy kikapcsollak! -a sofőröm szólt rám a fülesemen keresztül, amiből Stella nem hallhatott semmit, hiszen a mai kor technológiája már olyan fejlett, hogy ezeket az apró szerkezeteket látni sem lehet egy ember fülében, nehogy hallani. - Jaj, nézd el nekem, csak csacsogok, csacsogok és csacsogok! Néha megállíthatatlan vagyok! - nevetem el magam, s ha a tenyerei az asztal fölött vannak, akkor ujjaimmal átölelem kacsóit. - El sem tudod képzelni, hogy a pasim mennyire gyűlöli, amikor így belelendülök!
Aha. Azt hiszem, felfogtam, lehet hogy meleg ez a pasas? Akkor mégsem flörtölni akart velem. Ez az én formám. Mindig azt hiszem, hogy egy pasi csak flörtölni akar velem. Legtöbbször igazam is van. Csak azért jönnek hozzám, hogy felszedjenek és nem azért, hogy beszélgessenek velem. Elég rossz ember ismerő vagyok, de a mondatából leszűrtem ezt. - Örvendek Stella Lane. - mutatkozom be én is fogadva a kéznyújtását. Igencsak erős kézfogása van. Mint egy igazi férfinak. Kár, hogy meleg. Konstatálom magamban a dolgokat, egy mosollyal az arcomon. - Köszönöm. De most nem kérek. - utasítom el udvariasan a felkínálását. Nagyon kevés édességet eszek mostanában. Ez pedig annak számít az én szótáramban. Nézem ahogyan, lassan belekortyol a kávéjába. Furcsa egy figura. Első benyomásra nagyon érdekes személyiségnek találom. Szinte áradozik a férfiról a képen, én meg zavartan érzem magam. Fogalmam sincs hogyan beszéljek egy ilyen alakkal. - Ő... hát... nem jut eszembe most semmi. - válaszolom kissé zavart hangnemben. Próbálok gondolkodni, de tényleg nem jut eszembe semmi. Különben is, nem nekem kéne az ilyesmiket kitalálni, hisz attól jó ebben a mesterségben valaki ha megtalálja a tökéletes helyszínt. És mint tudjuk az nem egy modell dolga. - Nem is vettem észre. - jegyzem meg. Bár ez egy orbitális nagy hazugság. Már, hogyne figyeltem volna fel a szövegeire, hisz olyan hangos, hogy szinte mindenki csak minket néz. Már csak azon kapom magam, hogy kezét az én kezemre teszi az asztalon. Ösztönösen elkapom kezeimet. Álljon meg a menet azért még nem vagyunk annyira jóban, hogy hozzám érjen. A gyanúm beigazolódik, tényleg meleg, pasija van, bevallotta. - Értem. - hajtom le a fejemet és dőlök hátra a széken. Úgy teszek mintha nem zavaromban kaptam volna el a kezem előle. - Szerintem inkább vele kéne megbeszélje a dolgot. Úgy értem tőle kéne tanácsot kérjen. - mondom komolyan. Nem értem miért, engem szemelt ki. - Mellékesen, elnézést kérek az előbbi viselkedésemért. - kérek elnézést tőle, azt hiszem kicsit tényleg felkaptam a vizet. Nem kellett volna. Aztán csak ülök mellette és nézem, hogy mit csinál, vagy ha beszél akkor azt hallgatom. - Ha jobban belegondolok. - oldódom fel egy kissé. Talán nem lesz abból semmi probléma, ha megpróbálok segíteni neki. - Ez a kávézó felel meg a legjobban egy fotózáshoz. - nézek körbe élesen. - Én legalább is szeretném ha itt fotóznának le. - vallom be. - Ízléses képek készülhetnének itt. - teszem hozzá, ezt is. Igazán kellemes és csendes hely. A dizájnja is nagyon szép. Jól mutatna háttérként a fotókon. - Egy remek fotós, jól kitudná használni a helyet. - mondom el amit gondolok. - Ha meg ön ajánlaná be, az jó színt vetne magára a cégnél. Gondolom ez is fontos magának, hisz most került oda. - adok utasításokat és jó tanácsokat neki. - Tulajdonképpen mi is maga? Mivel foglalkozik a cégen belül? - kérdezek rá, ezt még nem tisztáztuk. Ha meg tudom, pontosan mit is csinál ott, talán jobban segíthetnék.
- Semmi gond angyalom. El tudom képzelni, mennyien zaklathatnak csak azért, mert gyönyörű vagy. - rázom meg a fejemet és el is mosolygom magam, amikor elnézést kért az iménti viselkedése miatt. - Ramón-nal? Semmi szépérzéke nincsen, csak a számokhoz ért és a jogszabályokhoz. A legjobb könyvelő, akivel valaha találkoztam, s ha rendeznének ebben a versenyszámban olimpiát, biztosan ő nyerné, de semmi furfangja nincs a divathoz. Kell többet mondanom annál, hogy egyszer képes volt rövidujjú inget nyakkendővel felvenni! És mindezt egy megbeszélésre! Újra csak ráztam a fejemet, s látom rajta, hogy kezd feloldódni. A iménti elhúzódás teljességgel érthető volt, de tudnom kellett, hogy meddig mehetek el, mennyire feszegetem a határait, de úgy tűnik, ahogyan egyre csak beszélek neki, lecsillapodnak az idegpályáin száguldozó üzenetek, melyek veszélyre figyelmeztetik, s helyükbe nyugtatólag ható hormonok kerültek. - Pontosan ezt mondom én is! Annyira tökéletes helyszín, hogy keresve sem találnék jobbat, de úgy tűnik, az üzlet menedzsere nem vevő a víziómra. - lekonyult a szám, éppen ezért ettem egy újabb falatkát, hogy jobb kedvre derítsen. Körbenéztem a kávézóban, mintha csak újra beállításokat keresnék az esetleges fényképekhez, majd tekintetem visszatért Stella-hoz. - Fotós vagyok, illetve az szerepel a névjegykártyámon. Évekig Európában dolgoztam, leginkább Angliában, csak pár hete jöttem vissza az Államokba, még bele kell rázódnom az itteni dolgokba. Nem azt mondom, hogy ott mások az emberek, de vannak apróságok, amik teljesen máshogy működnek. Ez tíz évvel ezelőtt is így volt, amikor először léptem a gyarmatokra. - Vegyük például a kávét! Rómában dolgoztam, amikor a nap végén beültünk egy kis hangulatos helyre, csacsogtunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Hosszú kávét rendeltem, de helyette kaptam egy kis csészével, amit azonnal szóvá is tettem, a pincér pedig nem értette a problémámat. Náluk a hosszú kávé olyan négy unciát jelent, míg nálunk nyolcat vagy még többet. Nagyon nehéz volt átállni, most meg újra nehéz visszaszokni. Nevetem el magam, majd a kamerám felé pillantottam, majd kezembe vettem. - Csináltam volna pár tesztfelvételt, hogy lássam milyenek a fényviszonyok, de a fickó annyira ellenkezett, hogy az összes bátorságomat elvesztettem. Talán, ha téged kapnálak lencsevégre, akkor engedékenyebb lenne, mit szólsz hozzá?
Na remek, megint egy idióta aki Amerikába járt és most fenn hordja az orrát. Azt hiszi több emiatt már bárkinél. Fura, de nem hallottam még erről a figuráról sehol, pedig én elég jártas vagyok ebben a szakmában. Nem lehet valami túl híres és túl jó fotós, szerintem csak ő képzeli ezt magáról. Talán valakinek fel kellene világosítania, hogy ne hordja fenn annyira az orrát, mert nincs amiért. - Érdekes. Én sehol sem halottam önről. - mondom miközben élesen ránézek. Úgy érzem meg se hallotta amit mondok. Olaszországról kezd mesélni én meg csendben hallgatom. Néhol bólogatok egyet vagy oda vágom. - Aha. - Milyen érdekes. Csak majd halálra unom magam. Kezdem megbánni, hogy ideültem melléje. Hagytam volna, hogy egyedül gubbasszon és legalább nem kellett volna végig hallgatnom ezt a sok unalmas dumát. Nevetve rám néz, mire elmosolyodom. Nem is tudtam, hogy ilyen jó színésznő tudok lenni, váratlan helyzetekben is. -Persze, hogy ellenkezett a tulajdonos, ha ismert volnál biztosan egyből belegyezett volna.- Morgolódom magamban. Mi? Hogy én? Hogy én álljak ennek modellt. Na azt már nem. Ne is álmodjon róla. - Bocsánat de nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. - vonakodom az ötletétől. - Tudja egy jó képhez sminkes, öltöztető meg minden egyéb hasonló asszisztens kellene. - magyarázom. Látom nem túl jártas még az ilyesmiben, akármennyire is próbálja az ellenkezőét bizonyítani. - Még ha tesztfelvételeket is is akarna, ahogy ön mondta, akkor is kellene néhány asszisztens. -teszem hozzá tovább. Igazából semmi kedvem most modellt állni neki és azt hiszem a menedzserem se örülne neki, ha csak szó nélkül bepózolnék valakinek. Az ilyen dolgokat általában mindig előre megbeszéljük. - Talán ha megbeszélnénk egy későbbi időpontot akkor esetleg elvállalnám. - ajánlom fel, ebbe talán még ő is belemegy. - Akkora ön is és én is jobban felkészülnénk. - Na meg persze addig, beszélhetnék a menedzseremmel is. Még meg is tudnám győzni róla, hogy nem biztos, hogy ez olyan rossz fotózási ötlet. Bár nagyon annak hangzik. - Mit szól hozzá? - kérdezek rá mosolyogva. Reménykedem abban, hogy talán ő is úgy látja a dolgokat mint én.
- Hagyd a fenébe, nem harapott rá. - fülemben hallottam sofőröm lelombozó szavait, s igazat kellett adnom neki. Szomorú volt bevallani magamnak, de úgy tűnik, nem volt elég hihető a megjelenésem, a szavaim vagy háttértörténet, amit kitaláltam magamnak. Persze, a szavai másról árulkodnak, de látom a mimikáján, az apró sóhajokon, a kicsinyke grimaszokon, hogy amit mondok neki az egyrészt untatja, másrészt kétkedve fogadja. Mintha lenne a szemében egyfajta ellenszenv, ebben az esetben viszont tényleg nem tudom, hogy mégis miért ragaszkodik egy későbbi alkalomhoz. Sóhajtottam. - Azt nem tudnám megfizetni. - válaszolok neki a kérdésre, majd összecsukom a laptopom és visszarakom a tokjába. Tárcámért nyúlok nadrágom zsebébe, majd egy tizes köhögök ki, aminek mindenképpen állnia kellene a számlát, és még egy apró borravaló is kikerül belőle, bár tény, hogy nem dolgozott meg érte senki. - Azért köszönöm a lehetőséget, sajnálom, hogy nem tudok vele élni. - Pedig kiváncsi voltam rá, hogy borotválja-e odalent. - majdnem félrenyelem a kávémat, amikor a hang a fülemben megszólalt, és könnyezve, köhögve álltam fel az asztaltól. - Köszönöm, hogy időt szánt rám kisasszony! Legyen további szép napja! - mosolyogtam rá, majd felvettem a cuccaimat és elhagytam a kávézót. Pár lépést megtettem és befordultam egy sikátorba, amikor újra megszólaltam. - Az utolsóért még számolunk! - Pedig szerintem jó poén volt. Hol találkozzunk? - kérdezte tőlem érdeklődve, majd amikor közöltem vele a találkozási pontot, felzúgatta a kocsi motorját és elindult felém. Beszálltam, s miközben a várost figyeltem, amint elhalad a kocsi ablaka előtt, új tervet szőttem, amivel a lány barátjának közelébe kerülhetek.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Próba-szerencse. Mióta is? Kb... khm... egy évtizede nem randiztam már. Ami durva, de nem kimondottan furcsa, ha az ember az idő nagyobbik felében házas volt, és szerette a feleségét. És bár a feleségem egy ideje már nem él, viszont ez nem jelenti azt, hogy megszűntem volna őt szeretni. Még most is szeretem. De meg kell próbálnom, hogy képes vagyok-e másokat is beengedni a szívembe. Feltéve persze, hogy a doktornő is nyit-e majd felém ilyen téren... de boldog volnék, ha vele próbálhatnám meg. Úton a kávézó felé, igyekeztem lazának tűnni. Higgadt, laza, mosolygós palinak, aki tökéletesen nyugodt, összeszedett... bár nem tudom mennyire volt hihető a dolog, mégis csak egy doktornő társaságában vagyunk a fiammal, akit ugye épp azért hoztam a dokihoz anno, mert idegbeteg apa vagyok... Ki tudja, átlát-e rajtam, s ha igen, milyen mértékben, és mióta. Hisz azt már tudom, hogy nagyon jó orvos, a fiammal is nagyszerűen bánik, tehát jól érti a dolgát. Gondolom az esetek többségében amúgy is, részben inkább a szülők szorulnak segítségre, nem is a gyerek... mert ugye, nem a gyerek mondja, hogy baja van és orvost akar, hanem a szülő mondja, hogy a gyerekének baja van, és biztosan orvosra van szüksége. Ez ugyebár, vagy igaz, vagy nem, de a vége mindenképp az kéne/kell hogy legyen, hogy valaki, akinek valami baja van, jobban legyen. Nálunk ez ugyebár egészen jól halad, mert jelenleg annyira azért nem pánikolok, hogy elszúrom a gyereket, és Mateo is boldognak tűnik, legalábbis mosolygós kedvében van, aminek én mindenképpen örülök. Mikor megérkezünk, helyet kezdünk keresni, és találunk is egy üres asztalt az ablak mellett, ahová leültünk, s ahol fiam azonnal lelkes tanulmányozásába is kezd az ablaküvegnek, valamint az az elé felakasztott kis prizmás függőnek, amin megcsillannak a napsugarak, és amin túl kezére szivárványos színekben süt le a fény. Éljen a szivárvány! Az ilyet is csak egy szülő tudja igazán értékelni, mikor ránéz a gyereke arcára, akin látszik az őszinte rajongás a színes minták iránt. Fiam arcáról Selenáéra pillantok, és rámosolygok, mikor megáll mellettünk a fiatal pincérlány, és megkérdi, mit hozhat. Én kérdőn pillantok a doktornőre, és biccentek feléje, hogy rendeljen elsőnek.
Nem kicsit lepődtem meg, amikor Gaspar a rendelőmben elhívott kávézni. Mármint, igazából nem is azon akadtam fenn, hogy megtette, hanem sokkal inkább amiatt kezdtem el aggódni, hogy mi miatt tette, amit tett.. ugyanis nem szeretném, ha úgy érezné magát, mint aki tartozik nekem bármivel is. Szívesen segítek Mateo-nak, a szívemhez nőtt az utóbbi időben a kisfiú, így egyáltalán nem is esik nehezemre eljátszadozni vele, amikor meglátogatnak az apukájával a rendelőmben. Bár, egyértelmű, hogy megkedveltem ezt a kis angyalkát, amilyen aranyos, lehetetlen lenne nem megkedvelni őt. Az útat a kávézóig csendben tettük meg. Én, személy szerint végig azon töprengtem, hogy minek is köszönhettem Gaspar meghívását. Nem tudtam kiverni a fejemből az előbbi gondolatomat, miszerint úgy érzi, tartozik nekem a segítségemért, s megpróbálja meghálálni a dolgot.. viszont, egy részemnek az is megfordult a fejében, hogy esetleg egész más okból hívott el. S amolyan randiként tekint a mostani kiruccanásunkra. Áh, ugyanmár, ez badarság. Mateo is itt van, ez nem lehet randi.. biztosan megint olyat látok bele egy szituációba, aminek voltaképpen semmi köze a valósághoz..! Méghogyha fontolóra is venné azt, hogy újra elkezdjen randizni, miért pont engem hívna el? Semmi extra nincs bennem, csak egy átlagos lány vagyok, ő pedig ahhoz túl jóképű, hogy velem akarjon kikezdeni. Aztán, amint megérkeztünk, majd helyet is foglaltunk egy asztalnál, a pincérlány megérkezésével, Gaspar mosolyogva felém pillantott, és egy biccentéssel jelezte, hogy mondjam el én először a lánynak, mit szeretnék rendelni. - Egy tejeskávét kérek. - Pillantok a lányra, egy kedves mosollyal az arcomon, majd kisvártatva vissza Gasparra és a mellette levő kishercegre. Majd amint mindannyian feladtuk a rendelésünket, s a lány is elment, hogy elkészítse, amiket kértünk, egy hirtelen ötlettől vezérelve a kisherceghez fordultam. - Jól vagy, mr Cuki pofi? - Kérdezem játékosan, közben csiklandozni is kezdem a piciny oldalát. Amint elkezd fészkelődni és nem tetszését kifejezni, abba is hagyom, majd egy puszit lehelek az aprócska arcára. - Nem tehetek róla, amikor itt van, képtelen vagyok viselkedni. Mi más lehetne ez, ha nem igaz szerelem. - Viccelődök Gasparral, miközben óvatosan magamhoz ölelem a kisfiát, majd újra megpuszilom az arcocskáját.
Miután Selena leadta a rendelését, a kis hölgy felém és fiam felé fordult. - Nekem is egy kávé lesz, tej nélkül és sok cukorral. A fiatalúrnak pedig kérnénk egy kakaót és egy francia krémest. A leghabosabbat, amit csak talál - mosolygok le a kicsire, miközben megborzolom a haját, mire nevetve tolja el a kezemet. Kis vasgyúrom, amilyen kicsi, olyan erős. A pincérnő bólogatva felírta amiket kértünk, azután ott is hagyott minket. Mikor Selena játszani kezdett Mateóval, halkan felnevetve néztem őket, amikor pedig a doktornő hozzám fordult, mosolyogva ráztam meg a fejemet. - Semmi gond. Átérzem a dolgot. Mellette az ember elfelejt minden gondot... és visszatér a gyermeki énjéhez. Játék közben minden olyan egyszerű, irigylem is őt ezért. Egy gyerek egyetlen mosolyával meg lehetne váltani az egész világot, és egyetlen mosolyuktól a lábuk előtt hever az egész világ, és máris nincs semmi más gondjuk, csak hogy mi újat fedezzenek fel még, bennünk, vagy épp a körülöttünk lévő világban - magyaráztam, elejében még bólogatva, azután elgondolkozva szemlélve fiamat, aki minden pillanatban új érdekességet tudott felfedezni, még itt is. Úgy kellett finoman visszafognom a derekánál fogva, hogy ne induljon inkább felfedezőútra, mikor meglátott valami érdekeset egy távolabbi asztalnál. Az én kis kíváncsi úrfim. - Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. Mateo kivirul, ha a kedvenc doktornénijével lehet - mondtam kedvesen, hálás pillantással nézve rá, s közben megcsodálva, milyen szép is, úgy egyébként is, de ebben a megvilágításban, a besütő napsugarak fényében főleg. Bár bűntudatom volt, hogy így csodálom, ám mégis el kellett ismernem, hogy mennyire szép. Felszabadító öröm volt nézni, mennyire magától értetődően ér a gyerekhez, aki velünk van, és aki ugyanúgy tökéletes nyugalommal, boldogsággal felel az őt ért érintésekre, a hozzá intézett szavakra. Nem feszengett, nem félt, nem idegenkedett, úgy viselkedett, mintha ezer éve ismernénk már Selenát. Jó érzés volt látni, hogyan teremt kapcsolatot vele, és bízik meg benne. És ugye, akiben egy ilyen ártatlan lélek így meg tud bízni, rossz ember nem lehet, sőt. Nem is tudom, kit nyugtatott meg jobban ennek a nőnek a jelenléte, engem vagy a fiamat...
Gyerekek társaságában mindig is könnyebben szabadultam fel. Valahogy másabb velük, és nem csak a naivitásuk és egyszerű felfogásuk miatt. Mellettük az ember lánya újból átélheti a gyerekkorát. Valahányszor egy kiskrapekkel beszélek, megfeledkezem minden bajomról és bánatomról és csak kizárólag az előttem levő törpének szentelem a figyelmemet. Megérdemlik, hogy rá figyeljek. Meg persze, annyira aranyosak, hogy ha akarnék, sem tudnék nem rájuk figyelni. Pontosan emiatt is döntöttem el a gimnázium elvégzése után, hogy pszihológiára megyek tovább, sőt azon belül is, a gyerekek segítésének fogom szentelni az életemet. Gaspar válaszát hallgatva, csak egy dolog jutott az eszembe. Mennyire igaza van! Vagyis.. igazából két dolog is megfordult a fejemben. A másik az volt, hogy micsoda tökéletes pasi.. ritkán hallok ilyen szavakat egy férfi szájából. Általában a nők azok, akik elhozzák a gyereküket hozzám, a férjeik inkább maradnak otthon és söröznek, vagy dolgoznak, vagy ki tudja, mivel töltik az idejüket. De Gaspar minden szempontból ellent mond annak, amit a férfi nemről gondolni szoktam. Ő.. törődő, kedves, aggódik a kisfiáért, no meg bármit meg is tenne azért, hogy segítsen rajta. Voltaképpen a túlzott aggodalmaskodása miatt is botlottunk egymásba. Ha nem kezd el aggódni Mateo miatt, most nem ülnénk itt, mert soha nem lépte volna át a rendelőm küszöbét. - Pontosan. Minden szavával tökéletesen egyet tudok érteni! - Bólintok egyet mosolyogva. - A gyerekek maguk a tökéletes ártatlanság, egészen addig míg fel nem nőnek és rá nem jönnek arra, hogy a világunk csöppent sem olyan varázslatos mint hitték. Néha azt kívánom, bárcsak újra Mateo-val egyidős lehetnék. - Kuncogok fel, félénken beismerve, mert igazság szerint, mikor egy nagyon nehéz döntés előtt állok, valóban ez a gondolat szokott legelőször átfutni a fejemen. - Nem tegeződhetnénk.. esetleg? - Bukik ki belőlem egy nem épp helyénvaló kérdés, még mielőtt visszaszívhattam volna. - Nem vagyok én olyan idős, hogy néni legyek, ugye mr Cuki pofi? - Túrok bele hirtelen a kis Matelio hajába, aki kis szünet után ugyan, de egy elnyújtott igeennel felelt. - Egyébként én is örülök, hogy itt lehetek. - Villantok egy széles mosolyt Gaspar felé.
Magamban csak úgy mosolyogtam egy percig. Csak mert egy bő percre, igazán jól éreztem magam. Elnéztem ezt a gyönyörű gyereket mellettem, és ezt a gyönyörű nőt a társaságunkban, és arra gondoltam, mennyire... normálisnak is néz ez ki. Két felnőtt ember és egy kisgyerek, mosolyognak, nevetgélnek, boldogan és önfeledten töltik el együtt az idejüket. És ez az ember, aki én voltam a képben, egy percig nem szomorkodott titkon, azért, mert a gyerek anyja nincs itt, és nem láthatja, milyen boldog a fia. Ez az ember egy percig nem érzett bűntudatot, mert egy másik nővel kávézik épp, és beengedi ezt a nőt a fia életébe, sőt, ő maga hívta bele az életükbe. Ez az ember egy percig nem érzett emésztő hiányérzetet a bensőjében, mert valami nagyon hiányzik neki. Egy percig... nem kellett figyelnie rá, hogy se a fia, se a külvilágban senki észre ne vegye, hogy valójában micsoda erőfeszítéseket is kell tennie minden nap, egész nap, mindig, ha bárki is látja, nehogy egy percre is meginogjon. Hisz egy gyermek figyeli minden mozzanatát, reagál tetteire, szavaira, kimutatott érzéseire. És ez a gyerek már eleget vesztett, nem kell, hogy lássa még azt is, mi mindent vesztett el az apja is. Ez az ember azt akarta, hogy a fia ne tudja, micsoda küzdelem minden nap, hogy "jól legyen", és csak arra kelljen figyelniük, hogy őneki jó legyen, testileg, lelkileg, és minden olyan módon, ami csak elképzelhető. Hisz az apának a fia a legfontosabb az egész világon. Nem. Most egy percre, nem volt erőfeszítés, csak simán mosolygott, és jól érezte magát Selena mosolyát élvezve, és hallva, fia nevetését. Ez az ember... aki én voltam. Vagy vagyok. Vagy még lehetek... - Igaz. Bár én azért próbálkozom, megpróbálok egy olyan világot építeni, amiben talán a fiam felnőve is találhat csodákat. Reménykedem, hogy ha nagyobb lesz, akkor is képes lesz csodaként megélni és nézni dolgokat, amik nekünk már csak hétköznapiak, például, mint a fény reánk vetülése, vagy egy szép, érdekes formájú tárgy. De ha más nem, remélem megérem azt a pillanatot, mikor a fiam is apa lesz, és talán alkalmam is lesz látni, mikor először emeli szeme elé a gyermekét. Az a pillanat mindenképp mindenki számára csodaszámba megy, elfeledünk minden gondot, és... a világ újra megszépül - merengtem boldogsággal, ahogy felidéztem, milyen érzés volt először látni Mateót. Soha életemben nem szerettem úgy senkit, mint abban a percben őket, őt, és a feleségem. Végtelen erővel bíró boldogság volt, először a szemébe nézni, először megérinteni. Azt a percet sosem fogom elfelejteni. Az egy csoda volt. - Dehogynem, persze... nagyon örülnék neki! - Meglepődtem, de örültem a javaslatának. Nem voltam benne biztos, mit szólna vajon, ha én javasolom, hogy tegezzük egymást, de örültem, hogy ő felvetette. És Mateo is örült, persze, bár azt hiszem azt nem tudta, miért a kérdés, de neki mindegy is volt, csak bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. - Mivel kettőnk közül egyébként is, szerintem én vagyok az idősebb, még jó, hogy te fiatal vagy a nénihez, hisz ellenkező esetben én már rég bácsi lennék. Igaz, kisember? - kezdtem, Selenához fordulva, de Mateónak fejeztem be, aki lelkesen bólogatva bácsizott is rögtön le, mire felnevettem. - Na, köszönöm szépen - szurkáltam is meg játékosan az oldalát az ujjammal, amin ő is nevetett, és erős kis markába kapta az ujjam, hogy ne érhessem el. - Nem voltam benne biztos, hogy eljössz-e velünk vajon - mondtam ki őszintén az igazat. - Voltak kétségeim, nem-e veszed majd tolakodásnak a meghívást.
Kezdőlap 
Tárgy: Regent Cukrászda & Kávézó
