Niffenegger's Home

- No para, nincs gond. - a nálam legalábbis kimondatlanul marad, de azért ott hallik a szavaim mögött. Nem szakad le a kezem elvégre, ha ablakot kell nyissak, meg ha nem iszik kávét, hát nem. Több marad nekem. Azt meg csak elmondja mi lelte. Legalábbis ebben reménykedem.
- Én kérek elnézést. - nevetem el magam, s teszem fel megadón kezeimet. - Ha teázós, hát teázós. De azért remélem elmondod mi okozza ezt a kedvedet, amitól átmentél angolba. Tényleg, nincs még öt óra, nem?
Piszkálom egy kicsit, mert jólesik. Igazából olyan komolytalannak tűnik az egész, s annyira nem gondolok mögé semmit, hogy meg merem tenni. A teáim pedig.. hát maradjunk annyiban, hogy még a nagyi vette őket, s ő sem az utóbbi egy-két évben a halála előtt, szóval.. nem tudom. Maximum nem lesz jó az íze. Én ugyan nem fogyasztok sem most, sem máskor, de Merrit szerint egy jó házigazda mindig tart otthon mást is a kávén kívül, ami forró ital lehetőségét kínálja. Én meg elhittem neki. Szegény, nyugodjék békében ott, ahol most van. Egy szebb világban talán.
- Cukor, citrom, tej? - tudja a halál, hogy tesznek-e tejet a zöldbe. Teaügyben totál zöldfülű vagyok.
- Oké, addig szervírozom a kanapéra a kaját. Mármint nem konkrétan rá, de érted. - vigyorodom el, s már meg is indulok, hogy a dohányzóasztalra helyezzem át a dobozokat. A konyhában legalább olyan ritkán eszem az asztalnál, mint amilyen ritkán teát iszom. A kanapén hencseregve sokkal kényelmesebb. És jobb az emésztésnek is, váltig állítom.
- Én értem, hogy amióta a nagyi meghalt, sokkal óvatosabb lett irányomban, de.. azért ez mégis gáz. Mit fognak gondolni a többiek? - nyíltan vádolom az apán részrehajlással. Fel sem tételezem, hogy tényleg a hülyeséget akarja kiverni a fejemből, mint tűzoltóéból, s nem mint fiáéból.
- Már nem ég a tüdőm annyira, úgyhogy ez jónak mondható. Állítólag már be se fogok lázasodni, jól kiszedték mindenhonnan belőlem a sarat.
Fennált a tüdőgyulladás veszélye, azért tartottak bent kicsit megfigyelni. De hazaküldtek, szóval részemről kutya bajom. Ha nem lennék felfüggesztve, már dolgoznék is, az tuti.
Belekortyolok a kávémba, majd annak rendje és módja szerint félre is nyelem a hallottaktól. A köhögéstől, mely közben előregörnyedek ültemben még a könnyem is kicsordul.
- Baszki! - szalad ki a számon hirtelen, amikor még újra kapok levegőt. Elkerekedett szemekkel bámulok Jackiere, s közben észre se veszem, ahogy egy vigyor körbeöleli a fejem.
- Ennek most.. örülünk? - kérdezem óvatosan. Én igen, ezt láthatja rajtam, de nem merek semmi egyebet mondani, mert emlékszem még arra, hogy ez az egész téma nála merre kanyarodott legutóbb. Amíg nem kapok választ a kérdésemre, mást nem merek mondani.

Vele együtt szalad szélesebb mosolyba az ajkaim íve, ahogy a tea kapcsán tovább fűzi a dolgokat. Igazából még játékosan a vállába is bokszolok, persze úgy, hogy nagyjából meg se érezze, maximum csak az érintést, ahogy az ökölbe szorított kézfejem elér a karjához.
- Angolba ment át az eszed tokja, az. – csóválom meg a fejemet és nem csak azért, mert egyébként francia gyökereim vannak, ha azt veszem számításba, hogy anya onnan származott.
- Ha ötkor kérem, akkor szélesebb lesz a választék? – dobom feljebb az egyik szemöldököm, inkább csak az övére adott piszkálódás visszapasszolásaként, de koránt sem komolyan. Játék az egész, könnyed, mint a pihe. Legalábbis annak szánom.
Határozottan és röviden rázom meg a fejem a kiegészítők – pardon ízesítők – kérdését hallva. - Üresen jó lesz, köszi. – a kávét sem szeretem túlcifrázni, így pedig a teát sem. Jó lesz minden nélkül, csakúgy magában tökéletesen.
Bólogatok párat, pontosan értem, miként is utal a kanapéra szervírozással és amint megvagyok a kis kitérőmmel, már le is telepszem mellé a kárpitra, magamhoz marva az egyik dobozt és egy evőpálcikát a dohányzóasztalról. Éppen áttúrom átforgatom a papírba csomagolt tészta-valamit, amikor a megjegyzése ér. A kaja fölött pislogok rá, megállva a mozdulatban. - Ahogy ismerem őket, valószínűleg azt, hogy megint túlkapott veled szemben vagy azt, hogy elég badass voltál, olyasmit csinálj, ami még őt is kiakasztotta. Nem hiszem, hogy bármi negatív felhangja lenne majd a srácok körében a dolognak. – vonom meg a vállamat, de nem azért, mert ne érteném meg, hogy mi az, ami bántja vagy legalábbis zavarja ebben az egészben. Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem voltak ott a többiek vagyis a besegítők sem teljesen végig és hát a doki, meg az a kamaszgyerek is meg lett mentve, szóval sikeres volt az akció végkimenetele. Egyébként meg olyan régen együtt teljesítünk szolgálatot a többiekkel, hogy tudhatják, nincs abban szégyellnivaló, ami történt, akkor is, ha nem pontosan ismernek minden egyes részletet. Lee már régen kiérdemelte a helyét a többiek között. Többször mentette meg a legtöbbek seggét hátsóját, semmin, hogy bárki is pampoghasson bármi miatt akármikor is.
- Ezt örömmel hallom. – küldök felé egy szelídebb, de annál őszintébb mosolyt. A lényeg, hogy rendbe jön és, ahogy hallom, előbb, mint utóbb, ami mindenképpen örvendetes hír.
Ami pedig a többit illeti… igyekszem rajta minél előbb túlesni, de megfullasztani kicsit sem állt szándékomban a közléssel. Ahogy köhögni kezd, úgy paskolom meg automatikusan a hátát.
- Jól vagy? – aggódva kérdezem, egyelőre félresöpörve a folytatás lehetőségét. Addig legalábbis, amíg nem biztosít arról, hogy ne hívjam inkább a 911-et, mert komolyan megteszem, ha folytatja a fuldoklást.
- Az megtörtént, így jött össze. – tudom, hogy az általa választott megfogalmazás kicsit finomabb – én is ezt szoktam alkalmazni –, de a jelentése attól még ugyanaz. A vigyorát pedig egy jóval szelídebbel viszonozom, most már hatványozott okkal, aminek az első állomása, hogy köhögő rohamot és félrenyelés okoztam nála az egész bejelentéssel.
A kérdésére viszont határozottan bólintok kétszer. Túlzásokba nem esem, rózsaszín habfelhőket azért nem nyeltem a dologtól, de alapvetően jah, örülök neki.
- Megtartom. Megtartjuk, úgyhogy végül is igen, mondhatjuk így is. – nem számítottunk rá, nem vártuk, nem terveztük, de beesett, így alakult és mivel annyira nem rugdalózom a lehetőségek tengerében a témát tekintve, megragadtam az esélyt, amivel nem is számoltam már.
- Biztosan jól vagy? – lapogatom meg még egyszer a lapockái között, ha már nem köhög, akkor csak barátian, de ha esetleg még nem sikerült megszabadulnia az ingertől, akkor kicsit határozottabban is.

Ha már bokszolós kedvében van, akkor nagy baj nem lehet. Talán csak elcsapta a hasát (ja persze, némi tequilával) vagy ilyesmi miatt nem kell neki a kávé. Mást nem is feltételezek, kedélyességem megmarad tehát és nem aggódom túl a dolgokat.
- Persze! Addig van időm felhívni Samet a kisboltban, hogy hozzon már fel pár dobozzal. - vigyorintok. Sam egyébként Samantha és az anyjáé a ház földszintjén lévő bolt amióta az eszemet tudom. Gyerekként még játszottunk is együtt, amíg a nagyi vásárolni ment. Nem kellett legalább messzire flangálni. Egyébként a házhozszállítás nem tartozik a teendői közé, de nekünk házbelieknek felhozza, ami kell. Pláne, mert kap érte borravalót, s gyerekként (akkoriban nyalókapénznek hívta) ennek felettébb tudott örülni. Azóta meg megszokta, s így maradt. A bolt egyébként meglepően jó forgalmat csinál, pedig nem egy frekventált utcán lakunk.
- Még szerencse, mert azt hiszem citrommal csak penészessel tudtam volna szolgálni. Most jutott eszembe, hogy a hangyák ellen vetettem be tegnap előtt ott ni! - mutatok az egyik sarkára a konyhaszekrény aljának. Mint tudjuk, hangyák ellen a citrom pedig csak talpig penészben az igazi.
- Hát ezaz! Hogy túlakpott. Agyamra megy, hogy ezt csinálja. Régen azért szivatott jobban, mint a többieket, hogy senki se szólja meg amiért a fiával kivételezik, az utóbbi másfél évben meg azért pöröl állandóan, ha a hajam szála görbül. Lehet egyszer a képébe vágom, hogy elpuhányodott. - kavargatom a kávéban a cukrot, miközben a morgolódásomat intézem. Így, hogy emlegetem felrémlik az is, hogy mondtam már ezt az öregnek. Nem volt elragadtatva a kifejezéstől, mellyel megbélyegeztem.
- Kissé.. khm.. kiugrott.. a szemem is.. de.. khm.. jól, kösz. - krákogom, meglehetős hálával véve azt a hátpaskolást, így legalább kikúsznak a kávécseppek onnan, ahol sár is járt nem olyan rég. Lehet, hogy a tüdőm lassan azt kezdi hinni, hogy átminősítettem gyomorrá.
- De hülye vagy! - röhögök fel még mindig köhécselve, amikor leesik mivé is fordította át azt, ami kicsúszott a számon. Hiába, nem is mi lennénk, ha nem így közelítenénk meg a dolgot. - Ha nem mondod, akkor azt hiszem, hogy gólyaszezon van. - kanyarintom tovább egy kicsit, de csak óvatosan, mert tényleg nem tudom, hogy most az öröm lesz-e, ami szerepet játszik nála, vagy megint a pánik egy alfaja.
- Ó! - kerekedik el a szám, majd egy pillanat múlva ösztönszerűen tárulnak karjaim, hogy megöleljem Jackiet. - Ez nagyon jó hír! - engedem el a bennem megfogalmazódott reakciót. Tényleg örülök neki, legutóbb is felvillanyozott a kérdés még akkor is, hogyha annak az lett a vége, ami. Nem mondom, hogy nem vagyok néha kicsit csalódott amiatt, mert mostanra nincs egy közösen nevelt gyerekünk, de.. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Jacks megérdemli a boldogságot, s egy gyerek igazán boldoggá teheti. Még ha a tűzvizsgálás nem is annyira.
- Persze, löszi! - mosolyodom el, majd magamról inkább az érdekesebb témarész felé kanyarodom.
- És mikorra? Meg úgy egyáltalán.. Ron hogy fogadta? - kérdésem lenne ezer, de inkább hagyom, hadd meséljen el annyit belőle kezdésnek, amennyit szeretne ő. Még mielőtt a végén túlságosan belemelegedek.

- Na jó, ezért nem kell idecsődíteni Samet. – csóválom meg a fejemet. Az említett nőszemélyt én is ismerem – az alapján, amennyi időt itt töltöttem az elmúlt évet leszámítva, nem is csoda –, a választék bővítés pedig miattam igazán nem szükséges. A végén még hatvan év múlva is itt porosodnának a dobozok a szekrényben..
Követem a tekintetemmel a mutatott irányt és noha a kávétól felfordult a gyomrom, a penészes citrom nem okozza ugyanezeket a tüneteket.
- Mióta vannak hangyáid? – valljuk meg, a penészes citromnál vannak hatásosabb módszerek is, amelyek segítenék a probléma megoldásában. Kevésbé bio viszont határozottabban célravezetőbbek.
- Mármint úgy érted, hogy megint. Megint a képébe vágod, igaz?! – vonom feljebb az egyik szemöldökömet a kérdés közben, mert történetesen tudok arról az esetről, amikor már megtette egyszer. - Gondolod, hogy működne, segítene bármit is? – véleményem szerint nem ez lenne a legjobb megoldás, de nem akarok beleszólni, főleg nem kéretlenül a kettőjük dolgába. A főnöknek és neki mindig megvoltak a maguk viszonyulása egymáshoz, a kívülről jövő okoskodás pedig aligha hozna megoldást a számukra. Viszont azt meg nem szeretném, ha némi meggondolatlanság után még többet szívna Lee az apja miatt.
Kíváncsi vagyok milyen lenne, ha az én apám élne még.. vajon akkor is ezt a szakmát választottam volna-e és ha igen, milyen lenne két Collins egy csárdában.. Sokáig nem merengek mondjuk a kérdésen, inkább csak átfut a fejemen, amíg a kaja egy részének eltulajdonításával foglalatoskodok.
Túl lépve az említetteken belefogok abba is, hogy eláruljak valamit, ami egészen biztosan megváltoztatja majd az egész életemet. Azzal mondjuk kevéssé számolok, hogy fuldoklási reakciót váltok ki a hírrel.
- Bocs. – nem állt a legkevésbé sem szándékomban, hogy ilyen hatással legyek rá.
Megingatom a fejem előbb az egyik majd a másik irányba is. Nem túlzottabban hosszan vagy sokszor. - Nem újdonság. – vonok vállat a kijelentésére, de azért odamászik egy mosolykezdemény az ajkaim szegletébe, ami csak tovább szélesedik a folytatásnak köszönhetően.
- Azt hiszem, az kevésbé lenne fájdalmas a végén, szóval nem bánnám, de pechemre a nehezebb utat választottam, mert miért is ne?! A testem eltorzulása nagyobb bulinak tűnt, arról nem is beszélve, amilyen kicsi helyen kell majd kipréselnem egy egész gyereket. Már, ha ki tudom egyáltalán és nem maradok ott, mint annak idején anyám is. – ezt így konkrétan még nem öntöttem szavakba korábban, de azért meg kell valljam, a rózsaszín szappanbuborékok helyett megfordult a fejemben és hát.. nem mondhatni, hogy nagyon sok hangulatot hoztak volna a dologhoz. Viszont másfelől pedig.. hozzátartozik a csomaghoz, amit pedig mindenképpen szeretnék. Úgy meg főleg, hogy egyszer már le kellett, hogy mondjak róla egy életre. A csak itt és csak most esélyemről viszont nem tudtam. Nem úgy, hogy megtörtént, hogy tisztában vagyok vele, a dokim szerint is egy orvosi csodát hordok a szívem alatt.
Az ölelést fogadom és viszonozom is, meglapogatva a vállát, egy könnyedebb mosollyal az ajkaimon.
Bólintva fogadom el, hogy valóban jól van és nem is rugózom tovább a témán, ha nem így lenne, felteszem azt jelezte volna.
- A nyár legvégén lesz elvileg elege a bentlétből. – már ami a születését illeti, a többivel kapcsolatban pedig; - Meglepetés volt, úgyhogy nem mondanám, bármelyikünk is túlságosan ugrált volna érte. Aztán beszéltünk róla ..sokat ..és végül abban maradtunk, eldönthetem. Akármit szeretnék, mellettem fog állni, támogat. – a kiutat felajánlottam neki, ha nem akarja, akkor nem kell vállalnia, de ezt az opciót visszautasította, szóval most itt tartunk, ahol.
- ..úgyhogy a tegnapiak után nem vállalok terepmunkát. Majd csak januárban tervezek visszatérni az állomásra. – mármint a normális melóhoz, ahhoz, amit szívvel lélekkel szeretek csinálni.

- Nem-e? - siklik a kezem a zsebemhez, mintha onnan akarnám előhalászni a telefonom. Rossz szokás, hogy mindig a farzsebemben tárolom a készüléket (de jó fokmérője annak, hogy miyen használjak, hiszen ami nem fér el egy átlagos farzsebben, az már nem is kell, nem érdekel, hogy mennyire modern, a nagy képernyős életre ott van a tablet és a laptop is), s bár most nincs ott, a mozdulat azért az incselkedő hangnemű visszakérdezés mellé abszolúte jár.
- Úgy egy hónapja leptek el. Nem tudom, hogy mire gerjednek, de a hócipőm teli van velük. Egy fokkal mondjuk jobb, mintha egerek lennének, de ez is épp elég bosszantó. Apropó egerek: a macska semmit se ért ellenük, de legalább jókat röhöghetek apámon, ahogy küzd a "szőrösen szőrtelen gyerekével".
Emlékezetes pillanat volt, amikor az állomás dolgozói nevében apámnak ajándékoztuk a kopasz macskát, mondván elegünk van abból, hogy állandóan arra panaszkodik, hogy az igénytelen szomszédok miatt újabb és újabb rágcsálók vernek tanyát a lakásában. Udvarias ember lévén nem húzta a száját, de amit kaptam utána négyszemközt - és amit Jackienek is muszáj voltam elmesélni - azt nem tettem az ablakba. Amúgy szerintem szereti a dögöt, hiszen ha nem így lenne, már rég túladhatott volna rajta. Undi egy jószág, de simogatva egész selymes, nem is gondoltam volna magam se. Na nem, mintha olyan sokat látnám. Szerintem épp olyan, mint apám: egyedül szeret a legjobban lenni.
- Megint, igen. - egész vérmesre sikerül ez a megint a számon. Szinte kutyamorgás is lehetne. Az egész helyzet kikészít, s legszívesebben tényleg felrobbannék (mit nekem újabb égési sérülés), hiszen teljesen igazságtalannak érzem. Már az is megfordult a fejemben, hogy állomást váltsak, de aztán úgy voltam vele, hogy nem fogok csak miatta elhúzni onnan, ahol amúgy jól érzem magam. Hiába a hivatástudat, nem mindegy kikre bízom rá nap mint nap az életem.
- Áh, sajnos nem. - legyintek méreggel átitatott sóhajjal kifújva a berzenkedésemet. - Nyilván falra hányt borsó lenne. Ez is olyan béka, amit le kell nyeljek, mint a többi. Koporsószeg, mondhatni. - szemforgatással zárom le a kérdést. Ez örök ellentét marad és szálka a szememben apám miatt, de hát ez van. Jackie szerencsére mindig átbillent az ész útjára, ha elgurul a gyógyszerem apámtól. Kivéve, amikor nem. Dehát azok meg úgyis mindig emlékezetes alkalmak ám.
- Nem gáz.. khm.. mondják, hogy.. kehhem.. jól áll a vörös. - értem ezalatt azt, hogy valószínűleg a fejem ilyen színben pompázik. Köhögve-röhögök saját magamon. Milyen hülye reagálás volt már ez? Mondjuk tipikus én, szóval a kezdeti szívgörcsön kívül talán meg nem leptem vele annyira.
Hallgatva a szövegelését a nehezebb útról már majdnem elnevetném magam, de torkomra forr a hang és arcomra a mimika hallva a befejezését. - Na! - emelem fel feddőn mutatóujjamat felé, s szalad össze ezzel egyidőben két szemöldököm rosszalló homlokráncolás kíséretében. - Ilyesmire még csak ne is gondolj! - tudatosítom benne az elkomorodásom okát, nehogy valami félrecsússzon, s ne értse miért reagáltam így.
Nem vagyok babonás, de ilyenkor mindig eszembe jut Merritt megrögzöttsége aztg illetőn, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. A hideg is kiráz attól, hogy mit teremtene Jackie azzal, hogy ez egyáltalán eszébe jutott.
Ölelésbe fordul a féltő morgásom, jólesik elmerülni benne. Hiába, a szünet az hosszú volt közöttünk, de amikor vele vagyok már képes vagyok megint úgy érezni magam, mint rég. És ez jó. Több is, mint nagyon jó.
- Az pont jó! Akkor már nem sül meg szegény a melegtől a kezdeti időben, d emég tudsz vele menni a szabad levegőre úgy is, hogy nem kell attól félni az elégtelen hőháztartású kis teste megfázik. És Zach? Ő tudja már? - jut eszembe a nagy ömlengésben - mert hát na, kissé hadarva sikerül lelkendeznem, tisztára, mint valami idült rokon-aki-nem-vérrokon - a nevelt fiuk is. Kissé talán lassítva, befékezve kérdezek rá, elvégre nem tudom biztosan, hogy nem nyúlok-e darázsfészekbe ezzel. Bár, ha azt vesszük, hogy Ron emlegetésével se nyúltam, talán akkora gáz nem lehet.
- Akarjátok tudni előre a nemét, vagy meglepetést szeretnél?