Niffenegger's Home

Ha nem tűnne fel az ágyon való mocorgás, akkor a halk kattanó hang és az ezt követő, szobát betöltő fényből könnyedén jönnék rá, hogy mégiscsak sikerült Leet felébresztenem. Nem csodálnám, ha lassan tényleg nagyon elege kezdene lenni belőlem.
- Nem rosseb, csak leestem az ágyról. – morgok és hátrabillentem a fejem, hogy lássam is az időközben felbukkant arcát. Kicsit még hunyorgok a fény miatt, de azért nem vészes a dolog.
- Bocs. – szusszanok egyet halkan.
- És azért is, hogy felébresztettelek. Ez nekem is új, eddig még nem zúgtam ki sosem. De mindent el kell kezdeni egyszer... – ha ki nem is mondom, epésen azért gondolatan hozzáteszem, az utóbbi időben hatványozott mértékben sikerül első alkalmakat átélnem az élet számtalan területén. Párat szívesen kihagytam volna, ha már itt tartunk.
Ellenkeznék, hogy miattam ugyan ki ne másszon az ágyból, de elkések, mert mire megszólalnék, már guggol és a kezemet figyeli. Ami ekkor tűnik fel nekem is, hogy konkrétan hol is van.
Elengedem a hasam és felé nyújtom a kezem, így kérve, hogy segítsen fel.
- Egyedül még nem megy olyan könnyen. – adok – talán szükségtelen – magyarázatot arra, hogy miért kell a keze és ha nem utasít vissza, akkor belé kapaszkodva állok fel, hogy aztán az ágyra üljek törökülésbe.
- Nem, nem kell semmi, jól vagyok. – szalad ki a számon, de aztán rájövök, hogy gőzöm sincs róla kit is akarok éppen becsapni.
- Nem, nem vagyok jól. Rémálmaim vannak minden éjjel és rendszerit felülve riadok fel belőlük, de most valahogy sikerült tovább álmodni, amit eddig sosem. Úgy tűnik újabb szintre léptem, már nem csak simán felülök, hanem ki is zúgok az ágyból. – húzom el a számat. Ha ez továbbra is így fog folytatódni, nem tudom mi lesz.
- Jól szét vagyok esve mostanában, mi?! – horkanok fel jó adag öniróniával a hangomban, ez azonban csak az előszele minden másnak is. Úgy tűnik újabban rászokok arra, hogy álomból felriadva jön rám a beszélhetnék az éjszaka kellős közepén, amikor mindenki más mondjuk aludni szokott normál esetben.
- Megmondtam Ronnak, hogy kiköltözöm, azt mondta maradjak és ne csak átmenetileg, hanem ameddig akarok. Gőzöm sincs mit csináljak. – az persze a nagy dumarohamban fel sem tűnik, hogy nem soroltam fel, miért is nem tudom mi legyen. Ami amúgy rendkívül frusztráló annak tudatában, hogy általában – az esetek nagy többségében – szoktam tudni, hogy mit akarok. Nagyon is.
Az pedig, hogy ez most, hogy jött ide, nem csak a beszélhetnékem miatt van, hanem, mert az álmot, amire csak nagy vonalakban emlékszem, erősen összekötöm ezzel a beköltözzek-ne költözzek mizériával. Én naiv, azt hiszem, hogy ahhoz van köze...

- Elég nagy rosseb lehetett, ha lelökött az ágyról. Nem ütötted meg magad?
Kérdezem, s aggodalmas élét nem is igyekszem eltüntetni a hangomnak. Egek ez a csaj, nem semmi mit nem produkál! Az kéne még, hogy tőlem vigye el a mentő..
- Van aki belém zúg, van aki kizúg az ágyamból. Hát nézd, kell a változatosság, nem igaz?
Hülyülöm el a kérdést csípőből, miközben helyezkedem.
- Amúgy nem gáz, bár szeretnék egyszer arra felébredni, hogy nem kell semmire sem felébredni. De szerintem ez a magunkfajtának hiú ábránd.
Nyilván érti, hogy miképpen gondolom. Riasztásról riasztásra élünk, vagyis riasztástól riasztásig. Szóval elég gyakran ébreszt fel minket valami nem várt esemény.
Felsegítem, igyekszem úgy tartani, hogy a legkevesebbet kelljen terhelnie magát.
- Már épp szóltam volna, hogy nem tollas a hátam..
Jegyzem meg, amikor belekezd a valódi történetbe. Csak egy röpke célzás, hiszen magától is rájött, de azért na. Jó is az, ha tudja hová is igazítsuk a kapcsolatunk. Így senkit nem ér meglepetés.
- Legelőször is meséld el, miket szoktál álmodni, s utána rátérünk Ronra. Gondolom a kettőnek nem sok köze van egymáshoz.. szóval csak szép sorjában. Lehet?
A mindent egyszerre elvében nem hiszek. Csak szép sorjában igyekszem segíteni.

- Csak a könyökömet vertem be. – mutatom fel a sérült részt, amin amúgy semmi nem látszik, szóval a diagnózis tuti; megmaradok. Azontúl meg inkább a meglepettség és a felriadás az, ami csak a következmények számlájára írható, de meg nem sérültem jobban. Hála az égnek.
- Ha választhattam volna, akkor fordítva kértem volna. – jegyzem meg a hülyülésre kontrázásként. Hát noh, azért nekem se kell a szomszédba menni, akkor sem, ha épp annyira nem vagyok mókás kedvemben, a körülményeket tekintve.
- Én meg átaludni végre az éjszakákat. – jegyzem meg az orrom alatt, egyelőre nem kitérve arra, hogy mire is utalok pontosan, de ami késik, nem múlik, hamarosan erre is sok kerül. Pontosabban most, ahogy elmondom neki a rémálmokat és Ront is.
Bólintok egyet és törökülésbe húzom fel a lábaimat az ágyon.
- Leginkább a lövésről álmodok. Arról, hogy újra megtörténik és bár, amikor lelőttek, nem éreztem a fájdalmat, de később a kórházban nagyon is. Álmomban a kettő összemosódik, újraélem az egészet és általában rettegve ébredek az ágyban. – foglalom össze a rémálmaimat, a mai hozzátoldás pedig még új és nem is emlékszem minden részletére. Talán ez csak egy alkalmas volt, nem úgy, mint a többi.
- Igazából ennyi. Sosem lesz más a történés és igazából még csak azt sem tudom mondani, hogy az események egymás utánban zajlanak le vagy, hogy élesen benne lennének alakok… Inkább csak az érzés, az a pár másodperc, amit óráknak éltem meg akkor. Mikor felébredek, a szívem kb ki akar ugrani a mellkasomból és a légzésem is leginkább zihálásra hasonlít. – húzom el a számat, ahogy mesélek még arról mit álmodok minden éjjel egy ideje. És nem nagyon tudom, hogy mit kezdhetnék ezzel. Ronnal próbáltunk beszélni róla… hát úgy sült el az egész, ahogy.

- Gyógypuszit adjak rá? Állítólag nagyon hatásos a gyógyító ereje a csókjaimnak. Szerintem egy múltból iderepült író rólam mintázta Hófehérke és Csipkerózsika hercegét.
Viccelem el a kérdést, de ha komolyan veszi, akkor tényleg hajlandó vagyok megtenni ezt. Nem akarom én a problémáját degradálni, tényleg fontos nekem, hogy ne üsse meg magát, éppen csak erre a könyökös dologra mást nem nagyon reagálhattam. Hiszen nem a könyöke a lényeg, annyira nem szabad magunkat komolyan venni. A lényeg, hogy a sebe nem fáj, nem szaladt fel vagy tudom is én. Nem, mintha értenék a belső vérzéshez vagy ilyesmihez, de azért akkor csak nem a könyöke fájna már.
- Az élet nem kívánságműsor, kisanyám. Szokták mondani, hogy nem mindennap papsajt, néha papszar is.
Nem tudom már, hogy kinek a bölcs mondása volt ez, de megjegyeztem és használom is. Mert van benne éppen annyi viccfaktor, amivel oldani lehet az olyan helyzetek feszültségét, amiben ez egyáltalán felmerülhet.
- És a lövésen kívül semmi más nincsen benne? Tudnád nekem úgy leírni, mintha egy forgatókönyv lenne? Nem baj, ha nem emlékszel minden részletére, de esetleg.. hogy is mondjam.. kiegészítenéd nekem?
Nem tudom, hogy miért lovagolok ezen, de úgy érzem - én és a fránya ösztönök - hogy valamiért ez a helyes tétemény. Remélem, hogy nem leszek megagyalva azért, hogy nem rögvest az altatóval jövök. Valahogy sosem voltam egy nagy bogyóhívő, mit ne mondjak..

Nem tehetek róla, de a megjegyzésére elnevetem magam.
- Ebben az esetben kérem és igényt tartok arra a gyógypuszira. – rázom meg röviden, de még mindig nevetve a fejem. Ilyen felajánlásnak lehet nemet mondani? Dehogy lehet… na ugye?!
- Napi bölcseletek Leander Niffeneggertől. Így is te vagy az életvezetési gurum, mindig is tudtam. – adok a véleményére, a szavaira, mindig is adtam, amióta a barátomnak nevezhetem. Pontosabban… ő az aki a legközelebb áll számomra ahhoz, ami másoknak a családot jelenti. Olyan nekem, mint a másik felem, aki valahogy mindig jobban tisztában van a hülyeségeimmel, mint én magam. Gőzöm sincs amúgy, hogy ezt, hogy csinálja.
- Eddig nem volt. Csak az a pár perc, amikor a pénztárhoz indultam, de sosem értem oda. Aztán eldörren a lövés és én összeesem az üzlet padlóján. Ma éjjel viszont… valahogy a kórház is bekerült az álomba és egy mosolyfejes kórlap is, az enyém. Az egész inkább egy bizarr lidércnyomássá vált, mintha... – elakadok, mert ki sem mondva, a fejemben is bután hangzik az egész. Inkább megrázom a fejem röviden, mielőtt visszakérdezhetne, feltéve, ha van ilyesmi szándéka.
- Beszéltünk Ronnal a gyerekről, arról, hogyha megtartottam volna... – nem mintha, a végén lett volna beleszólásom… talán jobb is így.
-...akkor ő kihátrált volna az egészből. Gondolom ennek köszönhetően álmodok vigyorgó fejes kórlapról és vidám kórházi környezetről. Vagy csak simán kezdek becsavarodni, remélem gyagyásan is szeretni fogsz. – komolytalankodom el a végét a szavaimnak, de valahogy koránt sem érzem viccesnek az egész helyzetet.
Lee mellett elnyúlok az ágyon, a hátamra fekve és felhúzom a lábaimat, így pislogok fel rá, vagy, ha mellém fekszik, akkor felé fordítom a fejem.

Finoman nyúlok a karjához, megfogom, magam felé húzom, s csókot lehelek a könyökére, majd enyhén elhajolva, csibészesen reménykedő vigyorral nézek fel rá.
- Na, jobb már?
Kérdezem és hangom olyannyira reménykedő, mint ahogyan egy kiskutya kunyerálna ételt az utcán. Rá is játszom, nem kicsit, ez csak természetes. Ha már játék, legyen masszív és jó nagy lúd, máshogy nem is érdemes.
- Ezt se mindenki mondhatja el magáról. És legalább ingyen vagyok, az se utolsó szempont.
Nevetem el magam. Nem hiszem, hogy olyan nagy tanácsosztó lennék, de ettől függetlenül szeretem elmondani a véleményemet. És Jackiet magát is szeretem nagyon, fontos számomra.
- Mosolyfejes kórlap?
Felszalad a szemöldököm csaknem a homlokom közepére.
- Nos elhiszem, hogy az elég bizarr lehetett.
El nem tudom képzelni ki rajzol kórlapokra lövés után mosolygó fejeket, meg egyáltalán, hogy ez Jackienek hogy jutott eszébe. Párdon álmába.
- Milyen lovagias gesztus lett volna tőle.
Úgy nagyjából ebben a pillanatban ugrik halálfejest bennem ez a Ron az eddig sem épp magas piedesztáljáról. Mélyen remélem, hogy őt is kísérti álmában ez a gyerek-dolog. Halálra kísérti.
Ösztönösen nyúlok Jackie után, hogyha nem helyezkedett még el, akkor úgy forduljak valamelyest alá, hogy a vállamra hajthassa a fejét párnaként használva engem. Így ölelem át őt, már ha akarja egyáltalán.
- Nem hinném, hogy gyagyás vagy. Egyszerűen csak feléledtek az anyai ösztöneid és gyászolsz. Mondd ki, Jackie! Elvesztetted a gyermekedet. Meg kell éld ezt minden szarságával együtt, különben sosem lépsz tovább.
Nem vagyok gyengéd, tudom, de a keménységem jelen esetben is a törődés jele. Nyersen mondom ki azt, amit, de úgy hiszem, hogy tényleg muszáj beszélnie róla. És tudhatja: velem megteheti, bármikor.

Figyelem, ahogy megfogja a karom és közelebb vonja, majd pedig puszit nyom a fájdalmas és beütött területre. A nevetésemből széles mosoly lesz, főleg, amikor meglátom a csibészes vigyorát is.
- Határozottan. – bólintok egyet, még mindig örömgörbével az arcomon. Dinka, de pont így szeretem.
- Ne nézz így, mert örökbe fogadlak. – öltök rá nyelvet. Ha már egyszer bevetette a kivert kutya szemeket, akkor viselje is annak a következményeit. Megrázom a fejem röviden.
- Ha rólad van szó, fizetnék is, nem számít mi az ára. – forgatom meg a szemeimet, bár minden bolondozástól függetlenül tény, ami tény, komolyan gondoltam a humor felszíne alatt, hogy mit is jelent nekem. Azon túl, hogy szinte a családom – jobban, mint akárki más –, tényleg hallgatok rá, hatással van az életemre és arra, ahogyan az élem. Ezt kár volna tagadnom és igazság szerint nem is akarnám.
- Az. – bólintok egyet és nincs azaz ég, hogy jobban magyarázzam, hogy minek is tűnt, hol is vagyok az álmomban… Butaság az egész, én is tisztában vagyok vele.
Csak egy pillantást küldök Lee felé a megjegyzését hallva. Tudom – nem kell mondania és hiába volt arról szó már, hogy nem ismeri, így nincs alapja –, tudom, érzem, hogy ismeretlenül sem kedveli Ront.
Ahogy mozdul és utánam nyúl, úgy helyezkedek, módosítva az eredeti szándékomat és a vállára hajtom a fejem, hozzábújva fekve így el az ágyon. A ölelést viszonozom, a kezemet a mellkasára helyezve, kicsit az oldalamra fordulva ezáltal.
A szavai jobban betalálnak, mint azt – szerintem – sejtené. Nem tudok rájuk azonnal felelni, így egy darabig csak csendben maradok, hallgatva a szuszogásunk alig hallható hangjait.
- Én is tudom... – adom be a derekam, valamiképpen így beismerve, hogy nagyon is igaza van.
-… de fogalmam sincs, hogyan csináljam. – elhúzom a szám, akkor is, ha ezt ő nem láthatja. Nem tudom miként éljem meg, azt sem, hogyan beszéljek róla vagy egyáltalán mely módja volna volna annak a bizonyos továbblépésnek, amire szívem szerint azonnal ugranék, ha lehetne…

- Ezért érdemes élni. - duruzsolom. Hogy a nevetéséért vagy azért, hogy egy nőt boldoggá tegyek? Nem ragozom, úgyis fogja tudni. Nem általában a nők fontosak nekem, hanem ő. A legjobb barátok már csak ilyenek.
- Légyszi tégy úgy! Épp kérni akartam. - meresztgetem a szemeimet, de nem sokáig megy, mert a végén röhögésbe fúl az egész.
- Nos, akkor egy nagy mosoly az ára, meg egy puszi. Ide! - mutatok rá a képes felem jobbik orcájára, majd még mielőtt azt hinné, hogy olcsón számítom meg az ilyesmit, mutatom a bal orcámat is neki. Mindehhez pedig szemtelen vigyorral kísért pillantásokat meresztgetek rá. Egészen addig, amíg el nem érünk a komoly részéhez a témának.
Nem kedvelem, ez tény. Igazából szerintem semmi, amit eddig tudok róla nem segített hozzá ahhoz, hogy ez változzon, de tényleg adni akarok neki egy esélyt. Kívánom meglátni benne - vagyis a róla szóló történetekben - a férfit, akire Jackienek szüksége van. Aki felemeli egy jobb életbe és nem lent tartja a saját, befeketedett mocskában. Egyelőre viszont.. csak fásultnak látom, mindkettejüket. Megkeseredettnek ebben a kapcsolatban. És nem hiszem, hogy a jó felé terelik egymást, de.. mondom. Ha Jackst boldoggá teszi, ám legyen. Amíg boldoggá teszi, legyen. (És utána sem rajtam múlik, úgyse. Egy zsaruval mégse verekedhetek. Jackie nem a tulajdonom, s nem is tudom Ron helyett boldoggá tenni. Én csak egy barátja vagyok, de törődöm vele.)
- Azt mondják, elég ha mesélsz róla. Ha el mered mondani valakinek. Nem tudom.. - nem vonogatom a vállamat, nem akarom Jackie fejét löködni ekképp. De a hanglejtésemben benne van ennyi hanyagság.
- A nagyi mindig azt mondta, hogy megosztott öröm dupla öröm, megosztott bánat félbánat. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza volt, de valahol mégis. Én a viszonzásban hiszek, szóval azt hiszem itt az ideje, hogy én is meséljek valamit. Ha nem is segít, de nem is árt. Gyerekként gyakran álmodtam az anyámról. Sose láttam őt - még csak fényképet sem mutattak nekem róla, de ebbe most nem akarok belemenni.
- de mégis tudtam, hogy ő az, aki előttem fekszik a kövön. Láttam, hogy vörös körülötte minden és egyszerűen tudtam, hogy miattam halott. Amennyire ezt egy hatéves felfogja, annyira tudtam, hogy a nyakán a csíkok tőlem származnak, hogy megfojtottam őt. Amint erre rájöttem, általában levegőért kapkodva ébredtem és addig sikoltoztam, amíg a nagyanyám be nem jött a szobámba. Sokáig nem merte elmesélni, hogy mi történt anyával. Nem tudtam, hogy halott, úgy mesélték, hogy el kellett hagynia. Aztán egyszer, amikor már több tucatszor kísértett álmomban az általam okozott halála, a nagyanyám mégis beavatott a titokba. Azóta vagyok tisztában azzal, hogy anyám a születésembe halt bele, s azóta hiszi a nagyi, hogy valamiféle látó vagyok.
Hiába a téma komolysága, a végére azért bele kell nevessek. A nagyanyám babonás asszony, le sem tagadhatnám, s nem is akarom.
- Abban hiszek, ha médium nem is vagyok, hogy minden álomnak oka van, épp ahogy annak is, hogy kivel osztjuk meg azt. Akarsz játszani? Belemászom veled az álomba.. képletesen. Csak hunyd le a szemed.

- Valld be, hogy csak a nevemre pályázol. – nevetek fel, ahogy tovább fűzi az örökbefogadás gondolatát.
Mindkét mutatóujjammal az ajkaimat prezentálom, ott van az a nagy mosoly, félig még a nevetős hangulatból, aztán odahajolok hozzá, hogy a kívánt helyre ejtsem azt a bizonyos puszit. Mindkettőt.
- Így gondoltad? – vonom feljebb az egyik szemöldököm a homlokomon, biztos, amit biztos, megtudakolván, vajon jól végeztem-e a feladatom az ár megfizetésével.
Csendesen hallgatom Lee szavait. Mindig is szerencsésnek tartottam, hogy ott volt a nagymamája és számíthatott rá.
Én meg se tudom mondani, hogy valaha is álmodtam-e az anyámról. A házamban, a padláson van valahol néhány régi fénykép, de leginkább idegennek tűnik nekem mindegyiken. Apára hasonlítok inkább a barna hajammal és szemeimmel, a széles arccsontjaimmal. Egyedül a termetem az anyámé, így a képekkel kapcsolatban még csak azaz élmény sincs meg, hogy a hasonlóság miatt fel tudnék fedezni egyező vonásokat közöttünk. Persze, nekem is egész életemben hiányzott – meg is látszik egyébként esetemben, hogy nem volt női szerepmodell az életemben és inkább vagyok férfias, semmint nőies sok tekintetben –, de számomra az volt természetes, hogy nekem nincs anyám. Meghalt azért, hogy én élhessek. Hogy van-e bűntudatom ezért? Van. Akkor is, ha tudom, nem tehettem volna semmit sem azért, hogy életben maradjon a születésemkor.
- Ez a mi keresztünk... – jegyzem meg csendesen. Édesanyáink belehaltak a születésünkbe és ez nem olyasmi, amit – szerintem – valaha is le tudnánk vetkőzni életünk során.
A nagymamája említésekor elmosolyodom.
- Kedvelem a nagymamád. Legközelebb, ha meglátogatod, vigyél engem is légyszi. – arról nem is beszélve, hogy a világ legjobb cseresznyés pitéjét tutira ő készíti. Oké, nem elsősorban ezért mennék, csakúgy. Feltéve, ha Lee engem is magával visz.
- Oké, persze. – benne vagyok, vele meg főleg. Nem tudom miért, de szükségét érzem annak, hogy nagy levegőt vegyek mielőtt behunynám a szemeimet.
- Kezdhetjük. – jelzem, amikor már készen állok, legyen bármi is, aminek neki fogunk.
- Mit csináljak?

ÚJ JÁTÉK

[Halloween után, aktuális legfrissebb]

Legutóbb megbeszéltük, hogy amint lesz rá alkalmunk, akkor csapunk egy közös estét, itt alvással és sok alkohollal. Azonban az első alkalomra eső megbeszélt találkozó elmaradt a minap, legnagyobb sajnálatomra, de azt mondjuk tökre megértem, hogyha helyettesíteni kell, akkor nincs mese, a meló az első. Basszus, de hiányzik a meló…
A lényeg, hogy most végre összejött, vagy legalábbis, elvileg nem történt változás és már az ajtó előtt toporgok, egy üveg tequilával és 4-5 citrommal – feltételezem sót csak tart itthon – és az ujjamat a kapucsengőre tapasztom, hogy aztán belecsicseregjek, amikor megszűnik a búgó hang.
- Én vagyok. – nem eresztem valami bő lére és ahogy jelezi a kapu berregése, hogy bemehetek, lendületből lököm be a nehéz fémajtót.
A lépcsőket gyalog teszem meg felfelé – kell az edzés –, hogy aztán pár perc múlva már az ajtaján dörömböljek és amint ki is nyitja azt a nyakába szakadok.
- Hoztam piát és citromot, hozd a sót és a poharakat. – köszönés helyett felemelem a kezemben tartott és emlegetett cuccokat és közben ledobom a bukósisakot és a dzsekimet.
- Te kezded a mesélést, milyen napod volt, hová tűntél a kórzházi halloweenről... – nem mintha egyébként én nem tűntem volna el szintén egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet kölcsönözve, de ez most mellékes. - mi van a melóban? Welch meggyógyult már vagy még mindig te helyettesíted? – öntöm rá az összes első körös kérdésemet levegővétel nélkül, amíg kibújok a dzsekimből, majd az üveggel és a citromokkal letáborozom az évszázad legkényelmesebb kanapéjára. Imádom a kanapéját…
- Basszus, egy kés is kell. Hozol vagy menjek segíteni? – pillantok fel rá, miközben előzékenyen kinyitom az üveget.


//lusta voltam a fejléchez, bocsi //

[Halloween után, aktuális legfrissebb]

Vártam, hogy jöjjön, őszintén mondtam neki, hogy még mindig bármikor nyitva áll az ajtóm előtte. Minden találkozási alkalmat szeretek megragadni vele, ezért is voltam annyira mérges, amikor a kolléga betegsége miatt végül le kellett mondanom.
Az ajtó nyílik, s első dolgom elvenni tőle a terhét, félrerakni azt az ajtó melletti kis szekrényként funkcionáló hordóra, majd a második az, hogy a szokásos öleléssel és két puszival köszöntsem őt.
- Dobd le magad a kanapéra, máris megyek.
Nem túl sok légterű ez a lakás, mindent tökéletesen hallok abból, amit mond.
- Nos, mondjuk úgy, hogy életem legnagyobb baromságát vagy életem legnagyobb jóságát követtem el. Nem tudom. Casey eljött én meg úgy tettem, ahogy tennem kellett. Illő módon üdvözöltem.
Amitől a nagyanyám szívrohamot kapott.
Vállat vonogatok, pedig nem kis dolog ez. És legyen akármennyire szirupos, igenis szerelemből tűntem el azon a Halloweenen. Nem arról van szó, hogy a legjobb barátomat lecseréltem a páromra, egyszerűen csak egy kis csevegés után másfelé vitt mindkettőnket az út. De kezdem érteni ezt a Ron dolgot is, ha jobban belegondolok.
- Dehogy gyógyult!
Huppanok mellé egy sószóróval és a poharakkal, na meg vágódeszkával és késsel a citromokhoz.
- Fosik hányik az egész családja, ahogy ő mondja, bár ha engem krédezel ez épp kettővel több információ annál, mint amit hallani akartam tőle valaha.
A dohányzóasztal épp megfelelő arra, hogy előrehajolva citromot szeleteljek rajta. S közben rajtam a sor, én kérdezek.
- És hogy sikerült Ronnal az őszölés? Minden ment a terveid szerint?

Nem kell kétszer mondania, hogy dobjam le magam és azt is szívesen adom, ami a kezemben van, nem ágálok az ellen, hogy elvegye.
- Woha, ez igen. – széles vigyorba szaladnak az ajkaim. Baromira drukkolok nekik és ráadásul Caseyt nagyon kedvelem, szóval tényleg örülnék neki, ha ők ketten jól meglennének.
- Kifejted bővebben is, vagy a fantáziámra bízod? – nem tudom ezt nem pimaszkodva előadni, de persze tökre megértem, ha a részleteket inkább megtartja magának.
- Oké, erre én sem feltétlen voltam kíváncsi, de kösz a pontos felvilágosítást. – még mindig ott a mosoly az arcomon, amikor enyhén megrázom a fejem a kapott információknak hatására. Ahogy a kanapéhoz ér ő is, magam elé húzom a két poharat és kitöltöm a tequilát, majd a só után nyúlok. Van, aki a citrom levét használja, hogy tapadó felületet biztosítson a kézfején a sónak, de én jobb szeretem a nyelvemet használni és így megnedvesíteni a mancsomat, amire aztán a sót szórom.
- Nagyjából. Tulajdonképpen jó volt, a célját elérte, kikapcsolódni mentünk, ez meg is történt. – sokat sejtető somolygással az orrom alatt fogok rá a pohárra, de többet egyelőre nem mondok. Ahhoz még nekem is inni kell.
Ha ő is a pohárra fogott, akkor az övéhez koccintom a sajátomat és köszöntő nélkül nyelem be a sót, majd az alkoholt, amit a citromszelet követ. Atyás, ez nagyon jó…
- Oké, mikor térjek rá a kellemetlenebb részre? Még egyet bedobjunk előtte? – szerintem mindketten tudjuk, hogy van mit rendbe raknunk és hát lássuk be, a kis felvezető beszélgetéseket nem nekem találták ki, akkor sem, ha tényleg érdekelt, minden, amire eddig rákérdeztem.

- Egyelőre nem tudom, hogy hova vezet ez, de már tudok örülni neki. És a nagyi tudja. Látott minket a bálon, de nem szólt apámnak egy szót sem.
Lehet, hogy kínos tartani az embernek az apjától így közelebb a 30-hoz, mint a
húszhoz, de ez van. Jackie előtt nem rejtegettem soha önmagam és nem is most fogom elkezdeni.
- Attól tartok, hogy akkor sokkal perverzebb irányt venne a történet, mintha kifejteném. Nyilvánosan csókolóztunk. Ez nem elég?
Nincs énnekem semmi bajom a perverzióval, a magam módján én is rendelkezem vele, szóval a megjegyzésem egyáltalán nem rossz ízű vagy ilyesmi. Egyszerűen csak felvezettem a tényeket.
- Naugye! Én is ezt mondtam neki, amin persze halálosan megsértődött, mondván hogy belém nem szorult empátia. Nem hát. Egy fikarcnyi se.
A szememet forgatom, miközben a közös kollégánkról beszélek. Eléggé felszívtam magam azon, ahogy reagált a megjegyzésemre, még jó, hogy telefonon nem látta a képemet közben. De Jackie tökéletesen leolvashatja most róla a felháborodást.
Én is a kézmegnyalós módszert részesítem előnyben, a citrom levével olyan úrias, ami szerintem nem megy ehhez a piház, szóval nyal, sóz, öblít, citromoz, ez a sorrend. És még mielőtt eljutnék ide, kérdezek, amire a tequila legurítása után választ is kapok.
- Nem hinném, hogy inni kellene ahhoz, hogy megbeszéljük a dolgot.
Majdnem azt mondom, hogy a problémáinkat, de végül módosítok. Hiszen nekem a világon semmi problémám nincs vele.. egyszerűen csak nem rajongunk ugyanazért a helyzetért. De el tudom fogadni, hogy így él, ha azt látom, hogy neki ez tényleg jó. És ezt majd szeretném is tudatni vele valamiképp, kedvesen.
- Ne fogd vissza magad!

- Ez kifejezetten jó hír és örülök neked. Nektek, remélem ezt tudod. – kezdem ezzel, na meg persze a továbbra is az képemen díszelgő széles és legfőképpen őszinte mosollyal.
- A nagyid egy kincs, mindig is az volt. – igyekszem kiölni a hangomból mindennemű irigységet, amit egyébként mindig is éreztem. Mert neki ott van az öreglány, a családja, aki szereti és óvja és mindig mellette áll. Nekem nincs ilyenem és bár sosem vallanám be, pokolian hiányzik valaki ilyen az életemből. Persze, Lee fantasztikus barát, már inkább családtag, de azt hiszem nem ugyanaz a kettő, akkor sem, ha végtelen hálás vagyok azért, amiért az életem része és ismerhetem.
- Oké, értem. – nevetem el magam. Én ne érteném…?! Egyébként ha volna bármi, amit szívesen mesélne, örömmel hallgatnám meg, de így tökéletesen képben tudok lenni, ami azt illeti. Nem is forszírozom tovább a dolgot.
- Tojd le. Hülye és kész. – vonok vállat a kollégát illetően és részemről ennyivel el van rendezve az ügy. Nekem eszembe nem jutni ennyire részletes beszámolót adni, de hát nem vagyunk egyformák, van akinek ez lételeme. Vagy a franc se tudja miért érez késztetést arra, hogy megossza.
Kifejezetten szeretem a tequilát és a hozzá tartozó ceremóniát is, ami kimerül a nyalás, sózás, ivás, citrom szent négyesében. És bár kérdezek, a választ hallva végül mégis úgy döntök, hogy kell nekem az egész procedúra második fordulója is.
- Nekem mégiscsak kell. – vetítem előre és ha velem tart, ha nem, akkor is ismétlek. Ezt követően azonban már utánam a tűzözön – haha – jöhet bármi.
- Szeretlek. Ezt előre vetítem és a közhiedelemmel ellentétben, te vagy az egyetlen, akinek ezt valaha is mondtam. – nem, nem szoktam magyarázkodni, de ez most úgy érzem, hogy kell. És valóban nem mondtam másnak, azaz egy alkalom, amikor Ronnak említettem valami ehhez hasonlót, az inkább volt, egy díszes körülírás, semmint valódi vallomás.
- De baromira haragszom rád, amiért… a múltkoriért. Nem akarom, hogy kevesebbet keress vagy azt gondold, hogy zavarnál akármikor is. – levegőt veszek és töltök még egy kör piát mindkettőnknek.
- Az életem egy katyvasz jelenleg és bár marha büszke voltam arra mindig is, hogy tudom mit akarok, újabban olykor mégsem és ez baromira összezavar, de hála az égnek a makacsságom túllendít a sok szarságon… mindegy, amit mondani akarok; biztosabb pont vagy életemben, mint bárki más. – jepp, vannak dolgok, amik mostanában nem kerültek terítékre – mégse nyaggathatom örökké a hülyeségeimmel, meg amúgy se szeretek azokkal előhozakodni –, de legyen akárhogyan is, változzon akármennyit is az életem, egy valami nem változott és az Ő.

- Az én nagyim a te nagyid is. Szívesen kölcsön adom, ha néha unatkozol. Nem semmi az öreglány.
Nyilván nem kell bemutassam Jackienek, találkoztak már párszor. És a mama imádja őt, sőt, egy ideig - a halloweeni bálig - azt hitte, hogy ajd ő lesz az unokamenye, ha ugyan létezik ilyen kifejezés. Igazán nem akarta megérteni, hogy mi csak barátok vagyunk. Most már tudja. Elég nyilvánvalóan bemutattam neki, még ha nem is őt akartam sokkolni - sőt, senkit sem akartam sokkolni - vele.
- Látod?! - forgatok szemet. - Hülyékkel vagyunk körülvéve nap, mint nap.
Nem tudok rá úgy gondolni, mint aki nem velem dolgozik. Hiába tény, akkor sem megy és szerintem nem is fog soha. Annyira a mindennapok része odabent, hogy mindig szóba kerül így olyan, mintha velünk lenne, ami jó. De kívánom, hogy helyt tudjon állni a katasztrófásoknál is. A lényeg az, hogy aztg tegye, ami jólesik neki.
- Vissza ne fogd magad!
Teszek teátrális mozdulatot arra, hogy most ő jön, igyon, nem fogom visszatartani. Még akkor sem, hogyha legszívesebben a világ végére menekülnék a vihar elől. Mert bár fogalmam sincs, hogy mit akar pontosan mondani, de az tény, hogy vannak elképzeléseim. És tartok tőle, hogy meg fogom bántani, amit pedig nem akarok. Legutóbb sem szerettem volna megtenni vele.
- Ha mostg járnánk, azt hinném, hogy így vezeted fel a szakítást.
Vigyorodom el, de aztán ajkaimra tapasztom mutatóujjamat, jelezve ezzel, hogy nem szólok bele többé, becsszóra nem. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog mondani.
Amikor kifejti, hogy haragszik rám, első reakcióképpen nyakamat vállaim közé húzom, s csak akkor engedek fel, amikor elmondja azt is, hogy miért. Tévedtem, nekem is kell hozzá egy kupica, szóval amíg beszél legutítom a második pohár tequilámat, hogy mire én jövök a válaszban, már hasson is valamennyire.
- Nem akarom jobban összezavarni az életed, de.. azt hiszem szerelmes vagy ebbe a férfiba.
Nincsen ebben semmi rossz él, sőt, örülök annak, hogy kimondhatom és örülnék annak, ha így is lenne.
- Ami egyáltalán nem bűn, sőt, természetes dolog. És én nem azért nem kereslek, mert nem akarok beszélni veled, hanem azért nem, mert nem szeretnélek visszarántani oda, ahol komfortosan érzed magad, mert ha így lesz, akkor sose nyitsz felé. Nem szexuálisan, mert úgy nyilván már mindenen túl vagytok. Hanem lelkileg. Azért engedtem el a kezed, mert szeretlek. És mert szeretném, ha boldog lennél. De tudnod kell, hogy én mindig itt vagyok és leszek. Most is, ha nem akarom a pasidat frusztrálni a virtuális vagy egyéb jelenlétemmel, akkor is..

- Az egyszer biztos. – a magam részéről nagyon is kedvelem a mamát, mindig is így volt. Főleg, hogy azt éreztem, ő is engem, szóval a szimpátia az első pillanattól kezdve megvolt már. Arról mondjuk halvány dunsztom sincs, mivel nem vettem észre, hogy a nagyi többet is látott belénk Leevel.
- Tény. – csak egyetérteni tudok a hülyékkel és a szaporulatukkal kapcsolatban, ami lehetővé teszi, hogy körülöttünk legyenek.
Megfogadom a tanácsát, bár amúgy is ekként álltam volna elő a farbával, hogyha nem biztat rá külön. Arra, hogy szakítanék vele, ha most járnánk, egy váll-lökést kap ajándékba – nem komolyat persze – és egy nyelvöltést is pluszba, aztán azonban előállok, amivel elő kell álljak, hogy megpróbáljam rendbe vágni, amit jelenleg gyenge szimpátiámmal is rendetlennek ítélek. Mert szükségem van arra a biztonságra és háttérre, amit ő jelent számomra és igen, szabályosan fuldoklom attól, hogy a talajt kirántotta a lábam alól a múltkor. Nagyjából legalábbis így éreztem magam.
Arra, hogy kijelenti, szerelmes vagyok, leküldöm a harmadik pohár tequilát is, ezúttal és citromkísérő nélkül.
- Nem vagyok biztos abban, hogy kész vagyok erre, Lee. Szeretném, akarom, küszködök érte, megteszem, amit tudok, de egyszerűen... – és itt elakadok. Nem megy folytatni anélkül, hogy a negyedik feles le nem megy. Ciki vagy sem, ez van.
- ...pedig érzem… azt hiszem, hogy érzem, de nem tudnám mondjuk meg is mondani neki. És gőzöm sincs, hogy mondjuk meg tudom-e annyira nyitni, amennyire ő engem már most… és ez ijesztő. – hát ennyi hülyeséget se hordtam szerintem még össze, mint most nagyjából három perc alatt. Ezért kellett a rövid időn belül letolt, viszonylag sok tömény, lehetőleg éhgyomorra, mert máskülönben még Leenek sem vakeráltam volna ennyi baromságot össze. Mármint… igaznak igaz, de józanul tuti ennek titulálnám.
- Nem akarom még, hogy elengedj, de a nyakadon sem akarok lógni. Basszus, faszság ez az egész. – húzom el a számat és dőlök hátra a kanapé háttámlájának.
- Azt hiszem meghibbantam. – bukik ki belőlem egy jó ízű és váratlan nevetés. Ó alkohol, üdvös a hatásod...

És még mondják rólam, hogy nem nem döntöm nyomorba az embereket. Csak beszélek, erre újabb tequilát iszik és bár tudom, hogy a téma miatt és nem azért, amit mondtam, attól még valahogy vicces - nem, nem az -belegondolni a másik aspektusba is.
- Ne szeresd. Ne akard. Csak hagyd, hogy megtörténjen.
Fejemet rázom szavainak hallatán. Nem azért, mert nem érteném, hanem azért, mert amit mond, attól az egész totális szívásnak tűnik, márpedig ha szereti a pasit, akkor nem lehet az. Nem szabad túlgörcsölni.
Mondom én, aki teljesen inkompetens vagyok szerelmi tanácsok adásához.
- Nem biztos, hogy meg tudod nyitni és ha nem fog menni, akkor rohadtul fájdalmas lesz. Szarul hangzik, de így igaz. Viszont hé!
Nyújtok felé egy újabb felest, mert neki szüksége van rá, s tudom, hogy mit akarok mondani. Nem itatnám, ha nem hinném, hogy csak így működhet. Mondanám én ivás nélkül is. De nem merem, ez a nagy igazság.
- Sose hagyd, hogy kihasználjon! Nem lehetsz csak azért mellette, mert jó vele a szex. Ha nem ad mást, ha érzelmileg nem elégít ki, akkor nem cövekelhetsz le mellette. Nő vagy. Gyönyörű, okos, vagány nő, olyan, aki minden ujjára kaphatna hódolót, ha akarna. Többet érdemelsz egy olyan férfinél, aki csak a vágyait akarja kiélni rajtad. Már úgy értem.. nem tudom, hogy csak ezt akarja-e. Neked kell tudni. De..
Most rajtam a sor, hogy igyak, jobb, hogyha befogom. Lenyelem a nagy kortyot, Jackiere nézek, s mielőtt folytatnám, egyszerűen megölelem.
- Tiszteld magad, oké? Hidd el, hogy megérdemled, hogy boldog legyél! Én tényleg mindig itt leszek neked.

- Mármint úgy értettem, azért küzdök, hogy készen legyek erre. Érted? – ami kissé szélmalomharcnak tűnik és nem azért, mert ne történt volna meg az, amiről ő ejtett szót. Pont ez a „baj”, hogy tudom, igaza van, tudom miként érzek iránta, a gond csak az, hogy szerintem nincs még itt az ideje. Nem így, nem most, nem annyi minden után, ami az utóbbi időben történt.
Szavakba önti azt, amitől magam is tartok. Ami korábban sosem volt terítéken az életemben, mert eszemben sem volt megnyílni másnak, neki meg anélkül teszem meg, hogy valójában kérné. Naná, hogy a frászt hozza rám a dolog, akkor is, ha előtte titkolom. Még csak az kéne, hogy tudja ő is… elég, ha én szívok vele.
Gondolkodás nélkül fogadom el az újabb pohár italt és húzom is le. Nem érdekel, ha csúnya vége és szörnyű másnaposság lesz a jussa ennek az estének. Így könnyebb. Feledni is, nem csak átesni rajta, amire meg egyébként szükségem van.
- Nem tudod milyen jó az a szex... – csúszik ki a számon a kelleténél talán több információ, de igaz, ami igaz. Ráadásul mit tagadjam, a kettőnk… akármije pont, hogy azzal kezdődött és aztán alakult át valami átláthatatlan akármivé, aminek eredményeképpen hozzá is költöztem.
- Egy kavics érzelmi szintjén vagyok, ezt te is és én is tudom. – általában igen, azt hiszem így van. Mert megszoktam, hogy így legyen. Nincsenek melodramatikus mélységeim, mondjuk nem is hiányoznak, szívok eleget azzal is, amim/amennyim van. És ez is szarul fest most, akárhonnan is nézem.
- Épp ez az... – húzom el a számat és magamhoz ölelem az egyik díszpárnát.
- Ágymelegítőm volt előtte is, meg is maradt mind csak annak. Ő az egyetlen, aki nem csak ágymelegítő, igazából már jó ideje nem... – valahol elfogy a szusz a mondathoz, és nagyjából ekkor kapom az ölelést, amibe nem vagyok rest belekapaszkodni.
- Akkor ne tűnj el, átmenetileg se. Nélküled totál elveszek. – hát ez van. Kettőnk közül mindig is ő értett jobban hozzám, hiába én élek régebb óta magammal.
- Basszus, ez, de önzően hangzott, ne haragudj!

- Értem, de ettől még nem mondhatok mást. Akkor vagy kész, ha megy küzdelem nélkül is. Engedd el, vedd lazán. Pont neked magyarázzam milyen a lazaság?
Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek nem kell a szomszédba menni lazulásért. Általában én csak az idétlenség vagyok, maximum. Legalábbis én így aposztrofálom magam, de nem panaszkodom. Elégedett vagyok ezzel a szereppel. Vezethető és nem vezető. Az irányítás legyen másoké.
Elmosolyodom, de ebben a mosolyban most kevesebb az őszinteség, mint az előzőekben. Nem haragszom rá azért, mert ilyesmit mond, csak féltem őt. Mert a szex nem lehet alapja egy kapcsolatnak. Tökéletes kiegészítője igen, de alapja? Ebben én nem hiszek.
- De, tudom milyen Jackie.
Nem mentem bele a részletekbe a halloweent illetően, de határozottan tudom erre a félmegjegyzésére a válaszom. Ám mindez semmin nem változtat, a lelki részéről továbbra is úgy gondolkodom, ahogy azt mondtam az előbb.
- Viszont a jó szex nem jó önmagában semmire, csak arra, ami. Vágyak kielégítésére. Keményen fog hangzani a kérdés, de fel kell tegyem. Szoktatok beszélgetni is? Úgy értem igazán, nyíltan, nem a szőnyeg alá seperve azt, ha véleménykülönbségetek van. Hagyja, hogy beleszólj az életébe, hogy véleményt mondj neki? Vagy te hagyod egyáltalán?
Nem feltételezem, hogy csak lepedőt gyűrni vannak együtt, de elég volt már abból, hogy köntörfalasan tegyem fel a kérdéseket. Így legalább biztosan nm mehet félre az információ. Szeretném ugyanis, ha értené mire gondolok.
- Egy párkapcsolatnak az a lényege, hogy a felek olyat adjanak a másiknak, amivel kiegészítik, felemelik, s a magasban is tartják egymást. Ez nem ugyanaz, mintha addig dolgozik benned, amíg a csúcsra nem juttat. A szexlufi kipukkad egy idő után, s ha így lesz.. mi lesz az, ami mellette tart? Azt kell megkeresd. Nem azt, amivel az orgazmus felé vezet. Ha megvan benne, légy vele, de ha nincs?
Vállat vonok. Én nem mondom, hogy hagyja el, isten őrizz, hogy iylet tegyek. Csak szeretném, ha tisztán látna, hát terelgetem. Még akkor is, hogyha számomra is ingoványos terep ez.
- Nem kell mindjárt az esküvői harangokat kongatni, de mondd csak.. látod magad mellette mondjuk öt év múlva? Vagy tíz? Mi az, amit látsz, áruld el nekem?!
Elkényelmesedem a kanapén, oldalvást döntöm fejem a támlának, miközben ő a párnát öleli.
- A jövőnket mi magunk teremtjük. Ezt mindketten tudjuk, pont nem neked kell magyarázzam, azt hiszem.. És ígérem, hogy nem tűnök el. De te se tedd. Akkor se tedd, ha hirtelen ez a Ron fontosabbá válik számodra, mint bárki más. A szerelem fontos, de nem mindenható.
Ennyit arról, hogy ne beszéljek össze-vissza. Zárómondatommal cáfoltam meg - nem direkt és nem is teljesen - mindent, amit előtte összehortam neki. Sebaj, ivott, ittunk. Azért remélem így is érti a lényeget.

Felhorkanok és orrhangú nevetésféle kezdeményt hallatok, ami még így is inkább ironikusnak hat, mint mondjuk örömtelinek. A laza részén már túl vagyok – vagyunk – épp ez a lényeg. A többi meg túlságosan is ismeretlen terep. Jah, abszolút rossz hatással van rám, hogy nem köthet le a munka, túl sok időm van gondolkozni olyasmin, amin nem kéne.
Továbbra is azt gondolom, hogy nem tudja és nem azért, mert azt feltételezném, nem tudja milyen a jó szex. Pusztán inkább úgy értettem, hogy nekem vele. Persze azért a megjegyzése a sok lelkinyálzás alatt egy kis csibészes félmosolyt von ajkaimra.
- Oké, most már nem úszod meg, hogy ne mesélj... – vetem közbe, mielőtt még visszatérnénk az előbbi témához és annak fejtegetéséhez. Kíváncsi vagyok a véleményére – hogy a viharba ne lennék! –, így aztán nem is zavarom meg kéretlen közbevágásokkal.
- Te aztán tudod, hogy tenyerelj bele tutiba, hallod... – szusszanok egyet, de a szavaim mögött nincs rosszallás. Az viszont látszik a fejemen, hogy nem az évszázad legkönnyebb kérdéseivel kínált meg. Annyira nem könnyű, hogy megkínálom magam még egy felessel.
- Öhm, olykor. Előfordult már, de tekintve, hogy egyikünk sem ilyen beállítottságú... – megvonom a vállam. Olyan mélységű beszélgetéseink, mint amilyenekre – szerintem – Lee gondol, nem sok volt még, de azért volt. Viszont ezzel együtt is be kell ismerjem a tényt – legalább magamnak – még mindig csak kevéssé ismerem és a múltjáról például szinte semmi. Pár dolgot. Keveset. Nem mintha mondjuk én olyan nagyon sokat regélnék magamról…
A kérdéshad második felére azonban megrázom a fejem. Eszembe nem jutott beleszólni a dolgaiba és ugyanezt várom el én is tőle.
- Azt sem tudom egyelőre mit kezdjek azzal, amikor nem hagyja, hogy magam oldjam meg, amire tökéletesen képes vagyok. Mert le tudok szedni a felső szekrény legfelső polcáról bármit, igaz fel kell hozzá másszak a konyhapultra, de, ha észreveszi, akkor se szó, se beszéd belekontárkodik, mintha nem tudnám magam is megcsinálni. – nem, gőzöm sincs, hogyan fogadjak el segítséget, amikor nem kérem azt ettől pedig úgy érzem, mintha azt feltételezné, képtelen vagyok megoldani, amit szeretnék...
- Jesszusom, ma tényleg nem kímélsz. – úgy pillantok rá, mint a kivert kutya. Egyelőre azt se tudom mi lesz egy hét, egy hónap múlva, nemhogy 5-10 év elteltével.
- Férjhez menni nem akarok, sosem akartam, szóval ez eleve bukta. Családot se hiszem, hogy nagyon alapítunk, bár én mással se tudnék, szóval... – újabb vállrándítás kíséri a szavaimat, ennél jobban pedig nem akarom körüljárni a dolgot.
- Dunsztom sincs annyi év múlva mi lesz. Egyelőre a jelen jobban foglalkoztat. – az is épp elég kacifántos és bonyolult, tovább pedig nem akarok gondolni semmit. Arról nem is beszélve, hogy amilyen munkám van és, hogy munka ide vagy oda, bármikor érheti akár lövés is az embert, lehet meg se érem, hogy 5 év múlva mi lesz...
- Eddig sem tűntem el. – öltök rá nyelvet, de közben azért némi nevetés és jókedv ott bujkál a tekintetemben és az ajkaim sarkában.

- Majd mesélek, de most nem én vagyok terítéken. - legyintek, mert bár tényleg szívesen elmesélem neki mindazt, ami bennem kavarog, attól még úgy vélem, hogy a "probléma" megoldásához nem az az út vezet, amelyiken rólam beszélünk. Szeretnék segíteni, de komolyan, viszont néha elég nehéz. Nem azért, mert érzelmi csökevény lenne, ahogy aposztrofálja magát, hanem azért, mert alapvetően nekem is csak sejtéseim vannak a világról, a témáról és úgy egyáltalán minden ilyesmiről, ami témába vág. Máshogy látjuk, ami szerintem nem hogy rossz, hanem jó is. Ha ugyanolyan lennék, mint ő, nem sokat tudnék előrelendíteni a helyzetén. Így meg.. talán sikerül azért.
- Már megbocsáss, de ez bullshit blabla. Mi az, hogy nem olyan beállítottságú? Azért beszélni mindenki szokott. Nem azt mondom, hogy zokogjatok együtt filmeken, vagy örökké csiripeljetek semmiségekről együtt, de azt kijelenteni, hogy azért nem beszélgettek, mert más a beállítottságotok, elég vérszegény. Miért kell olyan bizonyítványt kiállítanod magadról, mintha ennyire értéktelen lennél? Jackie, szeretlek, de nagyon haragszom azért, mert nem tiszteled magadat!
Nincs igazi harag a hangomban, de azért némi csalódottság akad. Távol álljon tőlem - sajnos nem áll, de nem veszem észre mennyire sértő is lehet az, hogy fogalmaztam - hogy becsméreljem a kapcsolatát, de.. egyszerűen fel nem foghatom miért fél ennyire attól, hogy nő legyen. Nem picsa, hanem nő. A kettő között oltári nagy a különbség.
- Azért teszi, mert törődik veled.
Hopp, egy dicséret. Tőlem. Ron felé. És tényleg komolyan megmelengeti baráti szívemet az, amit most sikerült megtudjak róla. Mondjuk ez nem akadályoz abban, hogy folytassam egy kevésbé rózsaszín vonalon.
- Ettől függetlenül nyilván, hogyha megmondanád neki, hogy téged ez zavar, mert nem vagy cselekvésképtelen, az talán előrébb vinne. Persze csak akkor, ha te meg hajlandó lennél azt elfogadni, hogy ő ettől érzi férfinak magát. Van kompromisszum és középút, csak meg kell keresni. Beszéddel. És nem a lepedőn. Bár felőlem közben is megbeszélhetitek.
Vigyorogva teszem hozzá a vulgárisan ugyan nem megfogalmazott, de mégis kissé ide nem illő megjegyzést. Hiába, hat azért az a tequila és oldósik a nyelvem máshogyan is.
- Nem is fogod tudni. Nem ez volt a kérdés. Hanem az, hogy milyennek látod a jövőt, ha elképzeled. Vele avagy nélküle? Itt az a kérdés lényege, hogy azt látod, amit szeretnél látni. Benne van vagy sem?
Fájdalmas fintorba szalad a képes felem a családalapításra. Nem csak azért, mert neki.. mert ő.. hanem azért, mert van egy kis "lehetett volna" ebben, egy "utolsó esély" a saját részemről is. És bár boldog vagyok most úgy, ahogy vagyok, ettől még nem tudok megszűnni olyan férfinak, aki szeretne gyereket. Nem nemzeni, nem az a lényeg. Hanem nevelni. Apja lenni valakinek.
- Tudom, hogy nem. De ne is tűnj, oké?
Nem tudok mit mondani. Talán nem kellene keménynek lennem vele, de most csak így hiszem, hogy tudok segíteni neki. Sőt, ha jobban belegondolok, mindig így működtünk ő meg én.

Szó nélkül fogadom el, hogy ő is lesz ma még terítéken, nem feledem ám a dolgot. Azonban a beszélgetés fonala tovább gördül és egyszerre szeretnék hozzávágni egy párnát és befejelni az asztalt valahol. Tudtam, hogy kár nekem ilyen beszélgetésbe belemenni, mert a fele vagy félremegy vagy én nem tudom követni, hogy éppen most is történik.
- Ahh Lee, nem így értettem. Persze, hogy szoktunk beszélgetni, mint bárki más. Azért nem barlangból szalajtották. – mondjuk tény, sokszor olyan, mint egy ősember, ami kifejezetten szexi olykor zavarba ejtő, de legtöbbször nagyon is szexi és nyilván kommunikálunk egymással.
- Lelkizni nem szoktunk. Így beszélgetni, mint veled, én, most. – nem tudom ennél jobban megfogalmazni. Volt már rá példa, de egyiket sem mondanám annyira spontánnak vagy természetesnek vagy magától értetődően jövőnek. Ahh, megfogalmazni se megy rendesen, hát még benne lenni és átélni…
- Tisztelem, csak nem úgy, ahogy a fejedben él a dolog. – körözök egyet a mutatóujjammal a fejére célozva. Számomra ez a mondat azt jelenti, amit mindig is; megoldok mindent egyedül, nem vagyok elveszett, talpra esek mindig és borzasztóan makacs, történjék akármi. És tudom, hogy képes vagyok erre. Más kontextusban azonban… totál lila, hogy miként is érti ő vagy bárki más ezt a megfoghatatlan kijelentést és megfogalmazást.
Majdnem leesik az állam. Komolyan. Nem azért, mert elismerést hint el irányába, hanem, mert az ő pártját fogja és már épp készülök felfújni az arcom a dolgon, amikor megakaszt a folytatásával.
- Miért… miért ettől érezné magát férfinak? Ha béna és ügyetlen egy nő, akkor azzal lesz férfias egy férfi mellette? – kicsit hebegve és értetlenül kérdezek vissza, mert ezt nem igazán sikerült megértenem. Olyannyira, hogy hirtelen nem is reagálok a hirtelen megtalált szókimondóságára.
- Tudod, hogy sosem képzeltem el a jövőt, nekem ez nem megy. Amúgy is csak szívás, mert a végén sosem az lesz. – nem tudok azonosulni ezzel a fajta elgondolással, noha hálás vagyok a szavaiért, a megértéséért és azért, hogy meghallgat. Tényleg. Viszont ez… nem tudok belemenni. Nem akarok.
Látom a fintort a képére kiülni, de „nem veszem észre”. Úgy teszek, mintha nem. Ez olyasmi, amit még nem tudtam annyira lerendezni magamban, hogy szót tudjak róla ejteni. Még Leevel sem.
- Szublimálni még nem tanultam meg. – ütöm el végül a téma komolyságát és ezt kihasználva töltök még az italból neki és magamnak is, a kezébe is nyomva az ő adagját egyúttal.
Miután benyeltem a magamét, megint megszólalok.
- Elég belőlem, most te jössz. Meséld el, amit eddig nem. - vigyorodok el pimaszul.

Feltartom kezeimet megadón, amolyan nem én mondtam! felkiáltással a mozdulataim mögött. Igazság szerint van az a felem, amelyik szerint Ron igenis barlanglakó, hiszen aki nem akarta Jackie gyerekét az előttem nem nagyon állja meg a helyét, mert felelősségvállalás elégtelent kapott, de ígéret szerint igyekszem túllendülni a dolgon, hiszen nem az én problémám. És amíg Jackiet boldoggá teszi, hogy vele van, addig én is kedvelem. Na nem a lényét, csak a létét. A szerepét, hogy úgy mondjam. Más kérdés, hogyha ez nem elégséges, akkor nem tudok a helyzettel mit kezdeni, bármennyire akarjak is.
- Értem. - jegyzem meg békülékenyen. Valójában nem, nem értem magát a helyzetet, de értem azt, hogy nem tudja megfogalmazni és azt is, hogy szokásuk társalogni. Másmilyenek, mint amilyen én vagyok, s ez határozottan nem baj, sőt. Épp csak nehezebben megy felfogjam azt, hogy mi a fenét lát Jackie egy ilyen férfiben, s miért köt ki mellette azután is, hogy kimászott az ágyából. Mert ha már a jó szexet emlegettük, azt a lényeget értem. Nem tartom a legfontosabbnak, de sikerült felfognom a létjogosultságát a kapcsolatukban.
- Dehogy is! Épp csak a férfi dolga évszázadok óta az, hogy támogassa a nőt, akit szeret, hogy mellette álljon, segítse őt. Még abban a mocskos középkorban is, amikor a nőnek a neve kuss volt, akkor is létezett olyan, hogy szeretetből fakadó segítőszándék. A férfi nem csak attól lesz a kibaszott - hopp, a tequila áldásos hatásai - ház ura, mert keresi a pénzt, hanem azért is, mert minden dolgot, ami férfias cselekedet, nevezd ezt befőttlevételnek a felső polcról vagy egy szög beverésének és nem nem úúúgy, ahogy ez hangozhat.. szóval azt megcsinálja. Mert a csökött érzelmi világúak is ki tudják így fejezni a szeretetüket és nem lesznek attól nyálas faszkalapoknak titulálva, ha ezt mondogatják.
Fel se tűnik egyébként, hogy most igazoltam mindent pozitív megerősítésbe csomagolva, amit egyébiránt negatívnak tartok Ronban. Hiába, én sem igazán látom át nem csak hogy a helyzetet, de a normális életet se. Egyszer azért haragszom a pasira, mert szerintem bántja Jackiet, aztán amikor Jackie rosszat mond rá, akkor megvédem, mert abban hiszek, hogy Jacks boldog mellette, hát nem akarom, hogy ez tönkre menjen. Hülyeség, tudom, de ezt dobta a gép.
- Megint lefeküdtem vele a Halloweenbál után. Rohadtul bánom, hogy az első alkalomra nem emlékszem, ha érted mire gondolok.
Tartozna ehhez még egy csomó, érzelmileg elrugaszkodott blabla is, de azt hiszem, hogy a tequila nem éppen a lelki lényeget tolja előre. Bennem legalábbis semmiképp.