Kiállítótér (Seattle Art Museum)

- Óóó, mennyire kiábrándító. Nem gondolod drágám? - nézek Caterinre, majd vissza a fiúra. - Pedig annyi gyönyörű szó van még cs-vel... Csiklandozás, csábítás, csődör ... csikló... Bár az utóbbiról nem te gondoskodnál, úgy gondolom.
Mosolygok a fiúra ismét, majd újra megnézem a névtábláját is, hiszen az is van neki. - Viszont van egy probléma Chad. Tudok egy kevésbé gyönyörű szót is, ami jellemzi a teljesítményed: csőd!
Felmarkolom a csokoládélikőrt, amit olyan könnyelműen készített oda a srác a pultra, majd megfordulok Caterinnel és vissza sem nézve Chadre elsétálok bűntársammal.
- Pedig annyira aranyos volt, de ez a "csávó" teljesen lelombozott. Mégis, mire gondolhatott? - csak megráztam a fejemet, majd ügyesen kikerültem egy kisebb csoportot, akik egy képre meredve értékelték át az életüket. Az egyik nő a kompozíció frissességét méltatta, egy másik a színek kreatív használatát, egy harmadik pedig az vonalkezelés dinamikáját. Micsoda műértő szakbarbárok! - Mi ebben sokkal jobbak vagyunk, nem?
Nevetek rá Caterinre, majd a kiállítás egy csendesebb sarkába vezetem, ha létezhet olyan egy ekkora zsibvásárban. Elengedem a kezét, majd egy padra teszem az italunkat, óvatosan, hogy ne csusszon le róla. Ha már ennyit szenvedtünk érte, akkor nem kellene az első adandó alkalommal összetörtni. Amikor már biztonságban érzem az üveget, újra a nő felé fordulok, kicsit közelebb lépek hozzá, de nem annyira, hogy zavaró legyek. Kicsit magasabb nálam, de üsse kavics!
- Szerintem sikeresen letudhatjuk a csacsogás részt, ha nincs ellenvetésed, de valamelyes kétségeim vannak a csókot illetően. - mellkasát próbálom érinteni, mellei között végighúzni az ujjamat, talán engedi, talán elküld a francba... Ha az utóbbi, akkor szerintem itt ér véget az este számunkra, de ha ez előbbi, akkor folytatom. - Iszonyatosan jól éreztem eddig magam veled, s nem akarnám elrontani azzal, hogy olyat teszek, amit nem akarsz...
Ujjam már a köldökénél jár, ha még mindig megvan az engedélye, viszont most is dönthet úgy, hogy elege volt belőlem. Akkor legalább van egy üveg likőröm, amivel vígasztalódhatok, s ez is valami, de ha még mindig kitartó, akkor nem állok meg itt. - Viszont azt sem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad, hogy úgy érezd, belehajszollak valamibe.
Már a derekát ostromlom, felfedező ujjacskám mohón követeli magának a megtett centimétereket, majd pár pillanattal később már gerincének vonalát érintem, egészen közel húzva őt magamhoz. Utolsó lehetősége a menekülésre, az elutasításra, mert innentől már nincs visszaút.
- De ezt mindenképpen meg kell tennem, hogy tudjam, hányadán állunk. - közelítek hozzá, és megcsókolom. Nem vagyok mohó, nem követelek, csak lágyan, puhán, érzékenyen összeérintem ajkainkat, majd hagyom, hogy ő tegye meg a következő lépést. Ha eltávolodik vagy meg sem engedi a csókot, tudom a dolgomat, és ha visszacsókol, akkor is. Legalább tisztázzuk a dolgokat és haladhatunk tovább. Együtt vagy külön-külön.

A napok mostanság olyan karcosan csúsznak egymásba, hogy még érzem a recés határuk, de aztán már egyre tompábban és sivárabban jutnak el az agyamig. Az, hogy kora délután van, esetleg hajnal kettő, már kurvamindegy. Pláne a méretes galéria kellős közepén feküdve, körülvéve ezernyi vászonnal, amik egytől egyig mocskosak. Még a régebbiek is. Hányhatnékom van a szarráment színek és hol vaskos, hol pedig hajszálvékony vonalak egyvelegétől. A fények halványak, egészen homályosak, melyektől az alakok kifacsarodnak, hogy valami ijesztőnek szánt szörnyalakkal riasszanak el innen, holott a bensőmben pulzáló üresség mérföldekkel jobban beparáztat mindentől. Az ujjaim valami buzeráns ütemmel dobolnak bele a frissen szétvert temperába, de az egész testem ebben a félig töredékesre száradt, félig pedig nedves festéktócsában ázik. A szagát már megszoktam, régen egészen elandalított, de most csak tovább növeli bennem ezt az elbaszott undort. Ha lenne még erőm túllépni rajta, akkor a zsebembe túrnék, hogy előhúzzak belőle egy szál cigit, de csak gondolatban érzem a nikotin ízét, a gyakorlat viszont már nem ilyen kegyes. Az épület - éjszakához hűen - csendes, már-már zavaróan magányos. Bele is aludnék, de képtelen vagyok rá. Egyik rémálomból a másikba zuhanok, és kurvásul nincs kedvem se a múlton, sem pedig a jövőmön rágódni, mivel momentán egyiknek sincs túl sok értelme. Ha itt helyben megdöglenék is jobban kijönnék az egészből, ami remegő mosolyt csal a számra, de viszonylag hamar le is olvad róla. Lehunyom a szemem, majd végighúzom mezítelen talpam a simára fényezett kőlapon. Holnap lenne a megnyitó, de egyik festménnyel sem vagyok elégedett, legszívesebben elégetném az egészet a picsába. Efféle gondolatok cirkálnak az agyamban, amikor meghallom a neszezést, de nem vagyok hajlandó a forrása felé fordítani a fejem. Eleinte tudomásul sincs kedvem venni, de aztán mégis le kell valakinek koptatnia azt a nyomorék gecit.
- Húzz a picsába. Megmondtam, hogy még nem végeztem... - és nem is fogok. Ebben a tempóban és kiégett szemétben, amiben jó másfél hete élek. Karommal takarom a szemem, ahogy vélhetőleg próbál a lebaszott vásznak között kóvályogni, amivel megint csak felkúr.
- Hányszor kell még elmondanom? - szinte lehelem, de ettől még értenie kell. Felnézni mondjuk nem fogok, még ha be is ért a tompa fénykörbe, vagy a velem szemközti redvanagy vásznat is bámulja, amin valami összefolyt galaxis kornyadozik, amitől bármikor képes lennék okádni. Csak azt akarom, hogy hagyjanak végre öt kibaszott percre békén; ennyi.

Lihegek, izzadok, és a fájdalom rendesen belenyilall a bokámba, ahogy a falnak baszódom ebben a retkes sikátorban, és annak mentén csúszom le a kukához. Kurvára nem számít az egész, amúgy se közelíti meg a fájdalmat, amit belül érzek. Amit el akarok felejteni… hallom Jim lépteit, meg az ordítozását, és a’sszem két sikátorral arrébb rúg fel pár kukát, de odaát max dögledező macskákat talál. Kiengedek magamból egy rekedtes röhögést, ahogy az oldalamat maró bűntudat szétárad bennem, párosítva az elkeseredett dühvel. Tényleg ekkora bűn lenne, hogy felejteni próbálok? Ennyire kurvára nehéz lenne, hogy megértsen?! Olyan kibaszottul kegyetlen, és a fájdalom a tekintetében csak újabb teher a vállamon, újabb kín, amivel már nem tudok együtt élni.
Amit el kell felejtenem…. remegve emelem fel a csikket, amiből még három lapul meg a zsebemben, és gyújtok rá. Alvadt vér szárad az ujjaimra, ami meglep, aztán rájövök, hogy pár sarokkal arrébb töröltem le a pofámról. A gondolatra a szemembe nyilall a fájdalom, és bár kurvára megérdemeltem azt az ütést is, igazából semmi köze hozzá. Kurvára nem ő a kibaszott sátán, hogy ítélkezzen felettem, mer, még ha az tenné, sem fogadnám el, nemhogy egy ekkora fasz, akiről kilométerekről érezni, hogy még gecire tolja. Egy képmutató faszkalap, és ennek kurvára nincs köze a fogadalmamhoz, vagy ahhoz, hogy mennyire kurvára nincs önuralmam most. Feldughatja magának, elegem van belőle is. A hangok lassan elhalnak, ahogy esélyesen rossz irányba indul tovább, de azért teleordibálja a kerületet a nevemmel. Na mi a fasz, már nem számít annyira a hírnevünk? Nem mintha az utóbbi időben bármi hasznosat is tettem volna, azon a hatvan elbaszottul üres dalon kívül, amiből egyiket sem voltam hajlandó elénekelni. A fejemet a hideg betonnak nyomom, ahogy figyelem a cigaretta füstjét, és lassan átadom magam a jóleső homálynak, az agyam pedig egyedül a dátum körül forog tovább… holnap lesz a megnyitó. Ez az utolsó dolog, amit tudok róla, amit tőle tudok, amibe kapaszkodom, pedig rég el kellett volna engednem… kibaszottul nem akarok beletörődni, hogy még mindig érdekel… En festményei sosem voltak jelentéktelenek, amellett, hogy kibaszottul szépek, mindig a lelkének egy darabkáját hordozták magukkal, és ezt nem tudom elfelejteni. Sosem fogott meg ez a fajta művészet, amíg vele nem találkoztam. De valahol tudom, hogy egy újabb csalódás várna, amellett a tömkelegnyi undorító érzelem mellett, ami minden falról visszanézne rám, és kínzó lassúsággal törne össze. A lábam mégis elindul, és botladozom, mint egy drogfüggő szerencsétlen geci, az egész valahogy annyira röhejes, hogy muszáj nevetnem. Nem lehetek annyira messze… tulajdonképpen kurvára nem is vagyok. Tudat alatt, vagy tudatosan, faszom tudja, de pár saroknyira mállik szét az épület, a halovány fények elém úsznak, a csend valahol émelyítő, ahogy már a következő cigit szívom, biztos, ami biztos.
Be akarom rúgni az ajtót, mer rajtam kibaszottul nem fog ki, de ahogy felemelem a lábam, elvesztem a maradék egyensúlyomat, és rendkívül szánalmasan esem be az ajtón. Viszont az tény, hogy átjutottam. Szellem lennék? Tök könnyen kinyílt… egy darabig még fetrengek, hátha megszólal a riasztó, de minden csöndes, amint feltápászkodom, és megindulok a galéria felé. Egyenesen belelépve egy képbe. Mi a fasz? Vagy a falon járok, vagy elég absztrakt az elrendezés, de mondjuk Entől nem is számítok kevesebbre. Szédelegve tanulmányozom a szétfolyt pacát a talpam alatt, de képtelen vagyok értelmezni, pláne, hogy megdermedek, amint az a bizonyos hang a vesémbe mar. Kísérteties lassússággal pillantok fel, a félelem egyenesen a torkomig mar, az emlékek széttépnek, a szavai visszhangoznak a fejemben, esetlen léptekkel indulok meg alakja felé, amit épp annyira hihetetlenül fájdalmas találok… sokkal fájdalmasabbnak, mint ahogy elképzeltem. Újra megszólal, és bár a szavait talán nem nekem címzi, mégis mintha a lelkemet akarná kapirgálni vele. Felpillantok a kibaszott univerzumra, az egyetlen kurva nagy festményre, ami a falon lóg, térdre esek, ahogy belém villan az emlék, a nap, a pillanat, amikor minden elbaszódott. Amikor rájöttem, hogy mennyire szeretem… és mennyire fáj minden egyes szó, minden egyes pillantás, minden egyes érintés, amit nem nekem szán. A homlokomat a hideg csempének nyomom, hogy kicsit kevésbé forogjon a világ, ahogy nevetek.
- Nem lennék Adam helyében. – egy mozdulattal fordulok a hátamra, érezni akarom a hideget az egész testemben, mert ahogy rápillantok, elöntenek az érzelmek, és érzem, ahogy felforr a vérem.

Az elbaszott életbe, egyszer akarok fullon egyedül lenni, akkor se hagy békén ez a nyomorék szar, ahogy mocorogva a vászonnal borított padlón mászik be a képbe. Ilyen kurva nehéz megérteni, amit a bejáratnál elhadartam két szál cigi képében? Míg nem végzem, addig mindenki akadjon le a seggemről, elvégre Adam így is már kész idegroncs, vajon hajlandó leszek-e ezt az egész szemetet holnap estig befejezni, vagy mi a faszom lesz már. Jelenleg a nagy büdös semmi, ahogy a saját munkáimon fetrengek és a karommal takarom a szemem. Mondanám, hogy csak pihentetem, elvére aludni úgysem fogok, de hozzájön még, miszerint a retek taggal sincs kedvem összebambulni. Verje ki a mosdóban, bánom is én, csak ne nyúljon hozzám, mert bazdmeg kinyírom. De azé' csak közelebb jön, hogy rohadna meg. Frankón rárúgnék a kibaszott fejére, de aztán meghallom a röhögést és meghűl bennem a vér. Még valahol érzékelem, hogy lebassza magát, de aztán elfordítom a fejem és szembenézek az arcával. Tudom, hogy nem haluzok, mivel - mióta itt döglődöm -, nem toltam be semmit, de attól még eléggé flash az egész kibaszott szitu. Tudom, hogy a képem is ázik a festékben és egész kialvatlan látványt nyújthatok, de ő se néz ki jobban nálam, sőt.
- Mi a faszt keresel te itt? - hangom rideg, nem árulkodik igazán semmiről, ahogy bámulom, majd a válaszát meg sem várva ülök fel, beletenyerelve egy újabb paca temperába. Leszarom. Most már tényleg a zsebembe túrok, hogy előhúzzak egy szál cigit és sürgetőn rágyújtsak. Kurván nem kéne itt lennie, mert kibaszottul kivágtam, és van ennél most nagyobb problémám is jelenleg.
- Lépj le, Eli... - valahogy nosztalgikus kiejteni a nevét, miközben az orrnyergem masszírozom és nem akarok ránézni, mert kurván nem lenne jó vége. Persze gőzöm nincs, miért, egyszerűen csak így gondolom. Arról nem beszélve, hogy fingom nincs, egyrészt mit keres itt, másrészt pedig mit akar levágni. Szájba verne, leállna üvöltözni, vagy mi a pöcsöm?!

Egyszerűen csak fetrengeni akartam egy kicsit a nyomoromban, még egyszer szembesülni… a tudattal, hogy mennyire nem jelentek semmit sem, és hogy tulajdonképpen fasz értelme sincs a vergődésemnek… nem mintha számítana, hogy van-e. Nem tudom elfelejteni, csupán töredékekre tudom megszüntetni, és cserébe kétszer annyira fáj minden egyes alkalommal, akkor feleszmélek a valóságra. Ezúttal azonban nem csak a képzeletem alkotta mását látom viszont, a hangja az elevenembe mar, olyan tiszta, ahogyan képtelen lennék emlékezni rá… a szavai pedig annyira az övék, annyira valóságosan kegyetlenek, hogy röhöghetnékem támad.
- Közöd? – alapvetően már rég bömbölnék, de a fű édeskés íze kering a számban, és ami azt illeti, rohadtul csak lebegek a semmiben, és kétlem, hogy ez az egész megtörténne, vagy létezne, vagy annyira valós lenne, amennyire annak érzem. De ez amúgy sem számít. Mi számít már? A hangomban visszacseng ez a hamis jó kedv, elvéve az élt, és élvezem, hogy nevethetek a képmásán. Mintha ez az egész tényleg nem érdekelne, ha csak átléphetnék rajta, és haladnék tovább, ahogy tettem minden kikúrt ember után. Csak utána vagyok képtelen, ez az egyetlen fájdalom, ami hetek alatt inkább csak erősödött, minthogy gyengült volna. Azelőtt a csalódás bőven eléggé kiábrándító volt… de ahogy ránézek, elönt a fájdalom, a vágy, a düh, az érzelmek, és ezeknek az undorító keveréke egy felhőben, amit képtelen vagyok értelmezni. Talán igazából el sem jut hozzám.
Ahogy kimondja a nevem, még a levegő is belém fagy, a felhő kipukkad, és minden rám zuhan, az ajkaim elnyílnak, remegek, de mégsem jön ki egyetlen hang sem a számon. Kibaszottul fáj, elkeseredett kutatok a saját csikkemért, és remegve tolom a számba, érezni akarom a megkönnyebbülést, a boldogságot, azt ahogy, minden megszűnik, és már nem marad semmi, és mégis, a hangja tovább visszhangzik a fejemben, ahogy átkarolom a térdemet. Mennem kéne, el kell tűnnöm, mert ezt nem bírom elviselni, de a valóság kegyetlenül fertőzi az agyam, és ahogy hirtelen fogom menekülőre, egyenesen egy retkes festményre lépve csúszom el. Gyűlölöm, gyűlölöm mindet. Miért nem ébredek fel végre?
A földön fetrengve eltelik pár másodpercbe, mire megnyugszom, lihegek, de végre nem kapkodok a levegőért, mintha újra lélegeznék, és a fejemben elmosódik minden.
- Mondtál… dolgokat. – mondanom kéne valamit, de a szavak nehezen formálódnak, és már nem is igazán dühít és igazából nem tudom, hogy mit akarok kezdeni ezzel az egésszel. Hiszen úgy sem létezik, mégis látom, és annyira szép… ahogy az orrát masszírozza, látom, hogy küszködik valamivel, ami talán én vagyok, de ez nem is igazán számít. Azt akarom, hogy rám nézzen, hogy hozzám érjen, hogy átöleljen, hogy létezzek számára. – NÉZZ RÁM!
Az ordításom visszhangzik a teremben, és annyira szánalmas, hogy muszáj nevetnem rajta. Az ő tekintetébe akarom vájni az enyém, de minden szétcsúszik, és azon kapom magamat, hogy az univerzum felé nyújtom a kezem. Mintha én lennék az... mintha nekem szólna.

Fingom nincs, mi a faszomat keres ez itt, de hogy kurvarosszkor jött, az is biztos. Ha jobb passzban lennék, akkor esélyesen elküldeném a gecibe, talán még erőszakkal is, ha ellenáll, de így meg heverek mellette a padlón és rohadás nehéz összerakni a szitut. Kábé annyira elbaszott, mint egy jól odarakott trip valami penge shrooms társaságában. A vagdalkozásán csak felvonom a szemöldököm. Ezt most full komolyan gondolja, bakker?! Ennyi agya van, vagy mi a szarom?!
- Hallod, tudtommal az én kibaszott kiállításom kellős közepén fetrengsz. Több közöm van hozzá, mint neked! - vágom oda, most már két fokkal durvábban, mert kezd fárasztani a buzisága. Ahhoz meg pláne nincs kedvem, hogy leálljunk a múltkorin vergődni, ugyanis tudtommal, azt már sikerült akkor és ott lezárni, ezé' rohadtul nincs kedvem körbe-körbe nyalni vele az a retekunalmas témát. Elég volt a tesóimmal is leverni a dolgot, nem, majd még harmadik körben újraveszem vele is. Faszt! Ahogy felülök és rágyújtok követi a példámat, csakhogy ő egy nálam kétszer pengébb cuccot tol.
- Tudtommal nem szívsz... de persze, fasz közöm sincs hozzá - vonom meg a vállam, me' ha ebbe most belemegyek, akkor sose szabadulok és holnap este jelenésem van, amit ez a közjáték nem fog megkönnyíteni, sőt. Amikor elbaszódik nem nevetek, inkább csak megcsóválom a fejem és még a festményt is telibefosom, úgyis undorító. Mit számít, összetapossa-e vagy sem?!
- Mi van? - Nem vágom, miről pofázik, és talán ezért is gyúrom meg a képem, kezd fárasztani a kialvatlanság és ez a geci, amit leművel itt nekem. Kurván nem kéne már találkoznunk, pláne nem így, full kettesben a kibaszott melóm kellős közepén. Az ordítására azért felkapom a fejem és egyenesen a  kitágult íriszében kötök ki. Egy ideig egymás bámuljuk, aztán végigmozizom, ahogy kinyúl a semmibe és ráfogok a csuklójára, mert elég volt.
- Gyerünk! - rántom a kijárat felé, ehhez kurván nincs most ingerenciám. Kurvára semmi. - Elég volt, Eli, ez így nem megy... - sóhajtok, ahogy rálépek pár vászonra, meg próbálom kiterelgetni innen; el a közelemből. A bőre közben éget, és el kéne engednem, nem szabadna, hogy egymást taperáljuk. Mondjuk már pont késő.

Nem miatta jöttem, és bár neki fogalma sincs, és igazából már nekem se, még mindig próbálok erre gondolni, nem hagyhatom, hogy ellepje az agyam a tudat, miszerint rohadtul itt van, és kurvára mindegy, hogy nem akartam látni, mert látom, és az elevenembe vág. Nem tudok egyszerűen megfordulni, elszaladni, és úgy tenni, mintha egy kibaszott szellem lettem volna…
Pedig ezt kéne tennem, kurva gyorsan elhúznom az életéből, mert így kibaszottul nem fogom elfelejteni, meg még a megmaradt normális emlékeket is elbaszom benne, ami meg azér fasza, mert nem tudtam, hogy ez baszki, még érdekel. MI A FASZÉÉÉRT?!
- Ahhoz viszont kurvára nincs közöd, hogy mit teszek. – vonom meg a vállam, és tovább nevetgélek, mert egyébként kibaszottul igaza van, csak így mit mondjak erre? Ja, elbasztam? Bocs, idetévedtem? Pont útban van a kibaszott hotdogos felé? Mintha nem tudná kurvára, hogy ez mind kamu, talán még nálam is jobban vágja… és ez a gondolat megint csak felbasz.
Persze, hogy belém köt még ez a faszkalap is, mintha kurvára nem hallottam már volna eleget ezt a faszom szentbeszédet az egész kurva bandától, AKIK UGYANÚGY KURVÁRA SZÍVNAK, MINT EZ A GECI. Akkor meg mi a faszomért csak nekem nem lehet?!
- Meg kurvára mindegy. – neked aztán kurvára. Akár bele is dögölhetnék, max röhögne kettőt, és ennyi volt. Esetleg kihívná a ratyi mentőket, hogy ne kaparja ki a szemét Jim, de őszintén szólva kétlem, hogy egyáltalán azzal fáradna. A kibaszott mondata végéig nem érdeklődött, és sose fog, szóval nyilván nem regélem el az egész kurva életemet, meg azt a sok faszságot, ami idáig vezetett. Azt meg pláne nem, amit a bátyjánál műveltem le. Bár esélyesen még az se hatná meg. Egyikünk részéről sem.
Ami azt illeti, nem egészen így emlékeztem rá. Rohadtul nem volt ennyire elcsigázott és élettelen a pofája, és bár már akkor se érdekelte semmi, most még a szín is eltűnt az arcáról. A’sszem csak egyszerűen szétbulizta az agyát, azért vannak ember méretű karikák a pofáján, de valahogy nem t’om sajnálni. Nem akarom. Csak nézek abba a kék tekintetbe, amit már kurva rég nem láttam, és kibaszottul egy hajszálon múlik, hogy nem merülök el benne, meg az önsajnálatban, de erőszakkal fordítom a tekintetem, és inkább az univerzum felé nyúlok. Persze nem érhetem el… én is tudtam. Elkapja a kezem, ami hidegzuhanyként ér, vagy inkább annak az ellenkezőjeként, mert bár az érintése jéghideg, belülről gyulladok fel, ahogy megérzem, ahogy a tudatomba szivárog, milyen régen ért már hozzám. A testem ernyedten hullik utána, ahogy elrángat, de kuvára nehéz megtalálni az egyensúlyt, ha az embert beszívva rángatják. Végül csak megtalálom a lábam, de ahhoz rendesen bele kell kapaszkodnom a karjába.
- Kurvára ne rángassál, hát mi a faszom?! – miről beszél ez? Fogalmam sincs, hogy miből volt elég, amikor rohadtul most értem ide, és nekem még kibaszottul nem volt elég. Még nem is láttam semmit, még nem t’om, hogy miért vagyok itt, és rohadtul nem dobhat ki innen, nem érdekel az sem, ha az övé az egész kibaszott múzeum! Már épp leordítanám a fejét, aztán a tekintetem a lábára esik, ami történetesen telibe tapossa az egyik képét… és így mi a fasz? Ez az egyetlen dolog, ami kurvára szent.
- Mi a faszt művelsz? – a hangom halk, de ijedt, ahogy próbálom kirántani magam a kezéből, mert ez kibaszottul nem Ő, csak valami undorítóan kifordított rémálom, valami elbaszott idegen, a tudatalattim visszataszító szüleménye, de nem valós. Nem lehet az. – A festmény… te… ki vagy te?
Nem akarom hallani, hogy ő az. Ezt kurvára nem tudom elfogadni.

Rengeteg minden kimerít mostanában és közben úgy érzem, két percnyi szünet nem áll be közöttük, ahogy szinte egyszerre marják szét a tudatom. Jó lenne végre elaludni a francba, magam mögött hagyni ezt az egész szemetet, de neki is pont most kell beállítania, hogy emlékeztessen. Valamikor még úgy vettem kézbe az ecsetet, hogy megrohant egy egész kibaszott világ, ami feledtetett, amitől fellélegeztem és újra meg újra annak éreztem magam, aki mindig is lenni akartam. De ez így most egy semmi, egy töredék szánalmas semmi, ő meg párosával tapossa meg, amire nincs szükségem. Látni sem bírom, foglalkozni se akarok vele, meg azokkal a nosztalgikus érzésekkel, amiket hordoz.
- Nincs, de ide akkor sem jöhetsz. - Még türelmes vagyok, vagy csak pont annyira tompa, hogy bele tudjak szarni a helyzet adta komikumba. Persze mindketten tudjuk, miért van itt, és miért nem fogja olyan könnyen elhúzni a belét, de faszom semmit nem tudok tenni, míg ezt nem realizálja. Erőszakkal ellene sose mentem sokra, mert olyan könnyen pattint le, hogy még a próbálkozás is egy gyenge szarnak tűnik. De attól még nem fogom hagyni, hogy itt bekkelje ki a hajnalt. Körülvéve ezzel a tömegnyi mocsokkal. Épp elég, ha az én retinámat égetik ki, az övét szarják csak telibe, ahogy én is.
- Ja - bólintok rá, nem érdekel. Ahogy az sem - miközben rágyújt -, valami kesernyés geci telepedik meg a szájpadlásomban és egyre élénkebben fog el az irritáció. Nincs kedvem végignézni, vagy kivárni, mi kerekedik ki belőle, mert elég volt ebből a cirkuszból. Ahogy bámulni kezd, viszonozom, és fingom nincs, miért hagyom neki egyáltalán. Már rég ki kellett volna innen rángatnom, de így is csak fáziskéséssel reagálom le a dolgot, ami meg ennek hála fordul ki, lesz hihetetlenül béna. Egy ideig ki tudom zárni a bőrének melegét, meg az ezzel járó dühöt, de aztán belém kapaszkodik és szoros vonallá préselem a szám.
- Akkor kapard össze magad és sétálj ki a saját kibaszott lábadon! - pattan szét bennem valami, ahogy próbálom lerázni őt, meg közben kifelé is húzni, de persze nem hagyja. Amúgy se érzem magam valami erősnek, mintha csak kiszívták volna belőlem az életet, úgy sóhajtok rá erre az egész buzeráns hadakozásra. - Mi van? - vonom fel a szemöldököm, miközben lecövekel, majd követem tekintetét a mezítelen lábaim felé, ahogy az egyik viszonylag friss vásznon állok. Amint beüt nála a joint - vagy faszom tudja, mi baja lesz - masszírozom meg a halántékom; komolyan nem bírom már ezt.
- Ez csak egy szemét a sok között - rúgom arrébb a lábammal, majd megvetve mérem végig a termet. Hányni tudnék tőle, de itt kell maradnom, hogy befejezzem, hogy talán... talán még visszatérjenek a színek, bár lassan már kezdem feladni. - Nem a te problémád - fogok rá ismét a karjára, noha kétlem, hogy most már olyan könnyedén hagyná magát, és így se haladtunk túl sokat előre. Csakhogy nem akarom hallani a hangját, ránézni, sőt, még megérinteni is merő fájdalom. Hagyjon a picsába békén, kotródjon ki az elbaszott életemből!
- Mit akarsz, mi?! Mi a faszom kell?! - támadom most már le, ahogy durván végigmérem, de csak felbasz. Legszívesebben pofán vágnám, rajta töltenék ki mindent, de az kurván nem oldana meg semmit. - Nem látod, hogy kibaszottul nem érek most rá erre?! - Meg így semmire. Festenem kell. Festenem és festenem, de kurvára nem tudok. Inkább le is guggolok, karjaim a térdemre fektetve, fejem pedig belelóg a semmibe. Érzem a temperát, látom a sárgába olvadó lilát, míg seggem majdnem a földhöz ér. Ha sokáig így maradok, talán elmegy. Akkor talán, végre végleg eltűnik az életemből és vígan megbaszódhatok.

- Nem vágtam, hogy távoltartásit kértél, baszod. - ezúttal már kihallatszik az él a hangomból, és vele együtt persze a fájdalom is. Elönti a tudatom, mennyire nem akar látni, nem bír elviselni, és láthatóan még az is felbassza, hogy egy levegőt kell szívnia velem.
Az érdektelensége nem lep meg, kiszámítható, sőt, tulajdonképpen előre tudtam, hogy nem fogom érdekelni, fogalmam sincs, miért fáj mégis ennyire. Emlékszem, mennyire idegesített, ha a rajongóim nem bírtak leszállni rólam, hogy egy kibaszott kúrás a világot jelentette, holott én kibaszottul megmondtam, hogy ez nem lesz több annál. A'sszem kurvára ezt kapom vissza, ahogy mint egy rakás szerencsétlenség, beszívva állítok be, hogy még egyszer utoljára kiverjem az elbaszott képeire. Habár kétlem, hogy megtenném, mert most ahogy azelőtt az érzéseimet, most csak a saját tátongó ürességemet, a saját fájdalmamat látom vissza bennük.
Kezdi felbaszni magát, de még ez a fajta érzelem is jobb annál a kibaszottul élettelen arckifejezésnél, ami eddig ült rajta. Ez végre esélyt ad, hogy kicsit én is elengedjem magam.
- Majd kisétálok, baszd meg, ha ki akarok sétálni! - ordítok vissza, és kurvára nem mozdulok egy centit sem, rohadjon csak ki a bele, ahogy próbálkozik. Már egyszer elküldött a faszba, már egyszer kijelentette, hogy nem akar látni, és két hétre el is takarodtam a faszom életéből. Innentől viszont baszottul nem mondhatja meg, hogy mit tegyek, vagy ne, amikor kibaszottul nem azért jöttem, hogy azt a fasz fejét bámuljam. Honnan a faszomból tudtam volna, hogy itt lesz?! Ezt mind legszívesebben a pofájába hánynám, ha nem dermednék le a picsába, a lábát bámulva. Mi a faszom? Kurvára nem érti, hogy mi bajom, ami még inkább elrettent, és akaratlanul is hátrálok egy lépést, még ha nem is a neki tetsző irányba. Talán tényleg el kéne menekülnöm, elhúznom a picsába, mielőtt a saját emlékeimet alázom meg.
- Ez az egész, a festés... már nem jelent neked semmit?
Mert jelentett. Kurvára tudom. Ez nem futó kaland, ez nem egy elbaszott ötlet, aminek pár hetet örülget. Ez Ő maga... amióta csak él, amióta igazán él, fest. Enélkül tényleg csak egy kibaszott élőhulla... A'sszem felbassza, hogy kimondom, amit látok, mert ordítani kezd, és elenged egy darabkát az idegből, ami benne szorong, amióta csak betettem ide a lábam.
- Hát kurvára nem látom. Mi a faszom foglal le ennyire?
Érzem, hogy nem kéne röhögnöm, de nem bírom magamban tartani, és az a helyzet, hogy rohadtul jól esik. Végre én nevetek a nyomorán, én nézem végig, ahogy szenved, és ez már majdnem annyira jó érzés, mintha miattam tenné. Akarom, hogy szenvedjen, és élvezni akarom... de ahogy összekuporodik a kibaszott padlóra, és átkarolja a térdét, kurvára nem érzek mást, csak ezt a hurkot a gyomromban, ezt a szorítást a mellkasomban, ahogy lehuppanok mellé, mert már nem tudom tartani magam.
- Mi a fasz van veled?

- Nem, mintha azt betartottad volna. - Megremeg a szám sarka, aztán kezdenek elönteni az emlékek, amikre jelenleg semmi, de semmi szükségem. Szeretnék egyedül maradni mind a fejemben, mind pedig ebben az elbaszott kiállítóteremben, ahol vígan megrohadhatok az elszart képeim között. A fájdalma tompa legyintésként ér csak el a tudatomba, de ösztönösen tolom el, nem bírok és akarok most ezzel foglalkozni. Dolgoznom kell, nem pedig az exem pesztrálni, basszam meg. Amúgy sem értem, mi a jó faszomat vár most ettől, miért nem húzza el a belét és felejt végre el, ahogy az általában menni szokott. A szakítás sem volt túl szép, hogy afölött romantikázzon, nekem meg jelenleg nincs kedvem lefutni még egyet, csak hogy végre tudatosítsa, vagy szabadon arcon baszhasson, mert szemét vagyok. Megint. Inkább a saját kezembe próbálom venni az irányítást, de nyilván ágál ellene, ezen a ponton meg már kezdek én is besokallni, pláne, ahogy az arcomba üvölt.
- És addig mi lesz, állsz itt, mint egy darab faszom?! - kelek most már én is ki magamból, mert ez kurván nem működik. Ha járnánk még elmenne, elkúrhatná a napját a sarokban, de így teljesen nonszensz, mi a picsáért nem akar lelépni már innen. Elsőre megrántom, semmi, másodjára pedig feladom, mert kurvasemmi energiám nincs ehhez. A hátrálását, meg a képére kiírt döbbenetet se tudom hova tenni, ahogy enerváltan bámulom hol őt, hol pedig a megtaposott vásznakat. Na és? Miért kéne hízelegnem a szemétnek?
- Festés? - ismétlem utána a szót, ahogy a végletekig kimerülten hordozom végig tekintetem a kuplerájon. - Ez nem festés... - De honnan is érthetné? Semmi értékelhető nincs ebben, semmi szent, csak a mocsok és undorító színek egyvelege, amik szinte üvöltenek rám. Kedvem lenne megint bőgni, de fingom nincs, van-e még egyáltalán miből. Inkább seggre huppanok, majd elrejtve az arcom tüdőzöm a festékszagot, bár már ez sem akkora megváltás.
- Hagyj békén... - Többre nem futja, ez is szánalmas suttogás, ami a nevetését követi. Talán tényleg csak azért jött ide, hogy szenvedni lásson és alaposan kiröhöghessen. Hát, most frankón megteheti, nem érdekel. Némi fáziskéséssel tűnik fel, miszerint már mellettem gubbaszt és leáll baszogatni, akár mindenki más az elmúlt másfél hétben. Még annyinak se kellene lennie, mégis érzem az illatát, a közelségét és rémlik, hogy régen meg tudtam kapaszkodni benne, aztán a sok szar egyszer csak elmúlt. Megdörzsölöm a szemem, majd elnézek rá, beleakadok az aggodalmába és kissé szétcsúsznak a dolgok. Most erre mit mondjak? Kinyújtom a karom, ujjaimmal végigseprem az arcára lógó tincseket, ahogy hevenyészve a füle mögé tűröm a nagyját. Aztán megejtek egy fáradt mosolyt, míg lehunyva a szemem szívom be az illatát, ami idegen, de közben mégis túlságosan is ismerős.
- Menj haza, Eli.
Nem akarom, hogy megint az életembe másszon, a része legyen, elhitesse velem, hogy érdemes néha leállni, rémálmok nélkül aludni és a szokásos acid trip helyett berakni egy zs kategóriás gore-t, amit szinte kötelezően végig kell röhögni. Nincs hozzá kedvem, pláne így, hogy már a festés sincs, anélkül meg... mi értelme az egésznek? Semmi.

- Kurvára nem miattad jöttem. - felnevetek, de elég keservesnek érzem a hangom, legalább annyira, mint amennyire szánalmasnak magamat. Egy dologhoz tartottam magam 7 éven át, erre építettem az életemet, és most egy ilyen faszkalap miatt basztam el az éget. És itt van a pofámban, hogy végignézze a leépülésem, ami így kibaszottul nem érdekli. Annyira se hatja meg, mint mikor egy kibaszott gilisztát tapos el. Az is meglep, hogy egyáltalán emlékszik rá, nem toltam ilyet.
Nem vágom, mi a faszért tolakodik be az aurámba, de ahogy megérint, az egész kibaszott világ megfordul, és én már rohadtul nem tudom kontrollálni magam, ha akarnék, se mozdulnék. Égeti a bőröm, a szívverésemtől alig hallom, a közelségétől émelygek, az érzéketlensége meg kibaszottul felbasz.
- Hát majd kurvára eldöntöm magamnak, hogy mi a fasz lesz! - ordítom pofán, mer már átlép minden kibaszott határt a faszfejségével, mintha basszam meg, minden kurva nap a seggére jártam volna.
- Hát akkor mi a fasz? - ahogy körülnézek, én kurvára festményeket látok, még ha nem is egészen olyanok, mint a régiek... nem értem, miért veti meg őket ennyire. Mi a franctól változott meg ennyire? Kurvára nem hiányzom ide, ahogy azt már a képembe is dörgölte hatvanszor, de nem igazán érdekel. Elfelejtettem, miért kéne elmennem, de érzem, hogy maradni akarok... a tekintetünk találkozik, és megrémülök attól a végtelen keserűségtől, amit látok benne. Megdermedek, ahogy felém nyújtja a kezét, és ahogy ismét gyengéden érint meg, a testem tombolni kezd, az érzékeim elhomályosodnak, ahogy próbálok koncentrálni. Legalább a fejemet ne dörgöljem a tenyerébe... nem tudom értelmezni a mosolyt, ezt az egészet, de érzem, ahogy rám nehezedik a súlya, és magával húz. Ismét elküld, ajkaimra harapok, és fogalmam sincs, miért és mikor gördült végig az a könnycsepp az arcomon... az arcára meredek, annak éles vonalaira. Annyira rég érintettem, szívtam be a belőle áradó dohány szagot. Tenyerem megtalálja az arcát, de mielőtt megszólalhatna, tapasztom be számmal az övét. Elég volt a gyötrődésből, a gondolkodásból, az értelmetlen szenvedésből. Nem megy nélküle, és nem érdekel, hogy viszonozza-e, lendületből a hideg csempére döntöm, és elengedek minden vágyat, amit az utóbbi két hétben visszatartottam.

- Ja, szerintem is a végtelen műszereteted kormányzott el az éjszaka kibaszott közepén a szépművészetibe - forgatom meg a szemem, mert má' tényleg kezd felbaszni itt a süketelésével. Mintha nem lenne végtelenül egyértelmű, mi a faszomat is keres itt. A nevetése csak tovább mélyíti ezt a kurvásul kényelmetlen helyzetet, és ha elmenni nem hajlandó, legalább ne kamuzzon a képembe, gec'. De persze még neki áll feljebb, ahogy rágyújt egy spanglira és köbö úgy kell kiráncigálni a teremből. Legalábbis kéne, mert a faszfej nyilván megmakacsolja magát, nekem meg nyilván kezd elmenni a maradék életkedvem is ettől a szeméttől, amit itt leprodukál nekem. - Akkor lehetőleg gyorsan döntsd el, mert nincs időm erre. - Sem most, sem két óra múlva. Igazándiból már egy hete csak a nagy büdös semmiben fetrengek anélkül, hogy bármi értékelhetőt is leprodukálnék. Hihetetlenül szánalmas, gyomorforgató és kedvem volna szétkúrni a maradék ép vásznat is.
- Közöd?! - csattanok most már én is fel, ahogy a képekről faggatózik, amik körbevesznek minket. Rohadtul nincs kedvem belemenni, elkezdeni ecsetelni azt, amit már Bradéknek vagy százszor letoltam. Ők se értették igazán, hát ez a nyomorék geci miben lenne különb tőlük?! Nem várom meg, hogy kiderüljön, inkább ráhuppanok a földre és elveszetten bámulom hol a parkettát, hol pedig az engem vizslató pofáját. Hirtelen rohannak meg az emlékek, kedvem nincs egymásba illeszteni őket, de azért pár foszlány megragad, mintha csak nem tudná rávenni magát, hogy végre megdögöljön. Úgy nyúlok ki felé, hogy szinte észre sem veszem, annyira ösztönös az egész, aztán megérintem, elküldöm a jó francba, ez meg bőgni kezd nekem, amitől megejtek egy mázsás sóhajt. Nem akarom újrajátszani a szakítást, itt se kéne lennie. Két elbaszott félmondat között őrlődöm, amikor tenyere az arcomra nyomakodik és olyan gyorsan tapad a számra, hogy a meglepetéstől háttal a padlóra esem. Az ismerős íz, érzés és mozdulat bennem is elsőre azt generálja, hogy a hajába túrjak és mélyítsem a csókot. Eleinte csak az érzés tölt ki, meg az a jóleső meleg bizsergés, ami úgy mos ki fél másodpercre belőlem minden fost, mint ahogy a homok kisimul a parton, amikor eléri a víz. A teste a sajátomhoz préselődik, az ujjaim erősen szorítják a haját és majdnem teljesen elvesztem a kontrollt, de aztán rájövök, hogy valami kurvásul nem stimmel. Olyan erősen lököm el magamtól, hogy még én sem értem igazán, mi történik, ahogy kapkodva a levegőt meredek fel rá és tudom, sikerült megint jól elbasznom mindent.
- Ezt ne... - szorítok rá az orrnyergemre, aztán rá se nézek, ahogy tekintetem a kijárat felé kapom. Ha ő nem hajlandó elmenni, hát majd én.

- Mer honnan a faszomból vágtam volna, hogy itt leszel?! - alapvetően röhögnék rajta, de egyszerűen felbasz a faszságaival, meg azzal, hogy ennyire kibaszottul felejthetetlennek érzi magát, hogy azt hiszi, még neki kell levakarnia. A hányinger kerülget az egésztől, de most már kurvára nem fogok elszelelni a picsába, csakhogy elhiggye magának, megint milyen kurva jól elintézett mindent. Ez, amit itt művel aztán tényleg kurva jó, ezért megéri mindenkit elküldeni a faszba.
- Bocs, baszki, hogy megszakítottam a szenvedésedet, mer annyira kibaszottul sürgős! - világítok rá a tényre, hogy kurvára nem csinált lószart se, mikor bejöttem, és nagyjából ugyanezt fogja tenni akkor is, amikor elmentem. Magasról szarik az egészre, mert a kibaszott Enril O'Berryt aztán kurvára nem érdekli semmi sem.
Persze lefagyok, igazából erre nem tudok mit mondani... kurvára nincs semmi közöm hozzá. Mégis kikötök a kibaszott padlón, mégis rám néz, megérint, és magával visz. Én nem akartam ezt az egészet, nem akartam látni, nem akartam emlékeztetőt, nem akartam ennyire szánalmas lenni.
Mégis úgy dörgölőzöm a legkisebb mozdulatba is, mintha a kibaszott életem múlna rajta, és megszüntetem azt a kurva nagy kontrollt, ami eddig tartott, a gondolatokat a fejemben, a kételyeket a gyomromban. Nem érdekel, hogy nem szeret, hogy ez neki kurvára nem jelent semmit, hogy mennyire nyomoréknak lát, és az sem, ha kihasználja a nyomoromom, ha kiröhög a picsába, ha utána ugyanúgy elküld a faszba, ahogy eddig tette. Mert kurvára nem jelentek semmit.
Az összes kibaszott érzés egyszerre szabadul fel bennem, ahogy viszonozza a csókot, ahogy a hajamba mar, és megérzem a testét az enyémen. Akarom, kibaszottul akarom, és a vágy felülkerekedik mindenen, ami még egy kicsit is tartotta az önbecsülésem.
Kétszer annyira vág pofán, ahogy eltol, mintha rám sem nézett volna, mintha nem is léteznék neki. Úgy lök el, mintha kibaszott undorító lennék, és asszem az is vagyok. Mi a faszt keresek itt egyáltalán. Ajkaimra harapok, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy kibaszott tinédzser, miközben ez a geci már az ajtó felé pillantgat, és úgy küld el a faszra, mintha az egészet kibaszottul csak én toltam volna. Annyira gyűlölöm, és az egész annyira kibaszottul fáj, hogy legszívesebben ordítva bömbölnék, szétverném a képét, a falat, de leginkább azt a kibaszott nagy univerzumot, ami szétbassza bennem a maradék önkontrollt is... amiért kurvára azt képzelem, hogy rólam szól. Nem tudom, mikor állok fel, vagy hogyan botladozom el a falig, de gondolkodás nélkül lendítem a karom a képig, hogy tönkretegyem az egészet, hogy vége legyen végre. Két másodpercre rá igazából már kurvára nem akarok ezen a világon lenni, csak elsüllyedni a faszba, és elfelejteni az egészet, most már tényleg. Csak nézem a kibaszott cafatokat, és most látom csak igazán, hogy ez mennyire én vagyok.

- Na, és épp melyik kiállítás érdekel ennyire? - Hogy ugye meglátogassa az éjszaka kibaszott közepén, ha már azt nem hajlandó beismerni, miszerint miattam bassza itt a rezet, arról meg nettó fingja nincs kábé, mi mást mutatnak még az épületen belül be. Persze látom rajta, ahogy felülkerekedik benne az öntudat, meg az a kurva makacsság és elkezd itt balfaszkodni nekem, holott rohadtul nem érdekel a nyomora. Már csak azért sem, mivel a sajátoméval sem tudok túl sokat kezdeni mostanság. Segíteni nyilván nem fogunk egymáson, és nem is akarunk, én legalábbis biztosan, az pedig más kérdés, mi a faszomnak követ a földre, meg tesz úgy, mintha minden olyan lenne, akár régen. Nem kértem, nem akartam, baszottul nincs rá semmi szükségem, aztán valamiért mégis belehajolok, ahogy elveszem a közelségében. Az ismerősen forró test, meg a megszokott cigiszag együttes erővel vág képen, ahogy a hajába túrok és mélyítem a csókot, aztán, mintha elvágták volna eszmélek rá arra, mit kúrtam már megint el. Rohadtul nem kellett volna ebbe belemennem, egyáltalán itt lennem vele. Olyan hévvel lököm el magamtól, mintha tarkón vágott volna, aztán csak kiüresedő szemekkel bámulom az összeroppanását. Nem mondom, hogy ne lenne jogos, de attól még szar nézni a véres száját meg azt az elkeseredett fejet, amit vág mellé. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de kurván nem megy és nem is akarok, inkább csak elkotródnék innen a fenébe. Valójában az összes, teremben lévő festményt magasról le is szarom, nem lenne kár értük, amikor lelécelek, ő meg tombolásba kezdhet, csak aztán rájövök, ennyire mégsem egyszerű a téma. Valahol ott akad meg a mozdulat, hogy az egyetlen normálisan kivilágított vászon elé botorkál, aztán hunyorogva bemérem, miszerint a galaxisos pacát akarja frankón gallyra tenni. Eleinte fel sem fogom, miért lenne ez olyan érdekes... Aztán pár másodpercig tompán bámulom, míg éket nem ver belém a felismerés, miszerint ez az egyetlen kép, aminek van még értelme, amit nem az elmúlt napokban hánytam össze, ami - ha minimálisan is -, de jelent valamit. Gőzöm nincs, mit, de egy pillanat alatt olyan baromi fontos lesz, hogy belegörcsöl a gyomrom. Az első tépésnél már talpon vagyok és a második után erősen szorítom le a csuklóját, ahogy vadul a falhoz préselem.
- Ezt kurván ne! - üvöltöm az arcába, fasz se tudja, honnan szalajtott dühvel. De persze már késő, szétbaszta, eltörtek a csillagok, kifolyt a keretből az űr és megszakadt a lilás-kékes fényhullám. Olyan könnyedén halt meg, mintha sose lett volna. Nem tudom, mit érzek, de olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy szorosan össze kell préselnem a szám, de még így is néma bőgésbe kezdek. Képtelen vagyok összerakni, mi a pöcsöm van velem, miért nem tudok festeni, miért nem ingerel a pia és bulizás, egyszerűen... mi történik velem? De aztán fenézek rá, majd az őt szorító kezemre, meg az ujjaim perzselő melegre és tovább nő bennem a káosz. Homlokom a mellkasán koppan, szabadon lévő kezem pedig lóg bele a semmibe és tudom, hogy már ennyi kontakt elég ahhoz, hogy összekenjem.
- Eltűntek a színek. Minden mocskos. Egyik sem... az igazi.
Beszürkült a tempera, rosszul keveredik az akvarell és egyre többször van úgy, hogy nem érzek semmit a tompa ürességen túl. De most mégis pulzál a bőröm, míg elönti agyam ez a jóleső bizsergés, ahogy közel van, egészen puhán és vigasztalón. Pedig ő csak valaki, akit kivágtam, aki szart se kellene, hogy érjen, akivel jót szórakoztam, aztán ennyi az annyi. Nem?

Most erre mit mondhatnék? Kurvára átlát rajtam, mindig is átlátott, és mindig megtalálta azt a kibaszott kérdést, amire már nem tudok kitérően válaszolni, amitől már csak én leszek szánalmasabb, ha hazudok. Ezért még egyszer utoljára a képébe kell mondanom az igazat.
- A tiédre. Téged szimplán nem számoltalak bele a kirakatba.
Ha számítottam volna rá, be nem teszem ide a lábam, eléggé tisztában vagyok az életszemléletével, ami úgy kurvára nem tűri meg a ráakaszkodó exeket. Pláne akkor nem, ha nem a farkáért jönnek. Nem mondom, hogy különb vagyok, mint az összes többi, elvégre már százszor a képembe dörgölte, hogy mennyire kurvára nem. De azért, ha már itt vagyok, még hatszor megteszi, kurvára nem rejtve el, hogy ez mennyire rohadtul fárasztja.
Mégsem tudok elmenni, ahogy a nyomorodott képét nézem, a szenvedését, amit kibaszottul képtelen elrejteni előlem... a'sszem ezért nem is próbálkozik vele. De én kurvára nem vagyok olyan, mint ő, holott vágom, hogy le kéne szarnom, le kéne lépnem, itt kéne hagynom a nyomorában. Hiszen ezt akartam, nem? Minden érzékemmel erre fókuszáltam, és most, hogy látom, kibaszottul nem tesz boldoggá. Ha nem lenne ennyire szarul, valószínűleg rám se nézne, de ahogy ujjai a hajamba túrnak, kurvára elvesztem a világot. Ez könnyebben feledtet, mint akármilyen drog, elmerülök benne, és elengedek mindent, amibe elkeseredetten kapaszkodtam. Feladom, hogy kitöröljem ezt az egészet, mint egy kibaszott tabut, holott az egész rohadt életemben nem szerettem még ennyire... pláne nem ennyire viszonzatlanul.
Az egész csak két kegyetlen perc, amíg a karjában tart, amíg megcsókol, amíg ellök magától, és én végre annak érzem magam, ami vagyok, egy utolsó, értéktelen szardarabnak. Nem kéne hagynom, hogy ez határozza meg az életem, hogy egy ilyen élettelen ember tegye tönkre az egész kibaszott önbecsülésem... de ha neki nem kellek, akkor mi értelme? Ezerszer megpróbáltam mással, de nélküle egyszerűen nem érzem, hogy élek. Nem érzem azt a tomboló vágyat, ami most apró darabokra tör.
És úgy érzem, hogy már csak a düh maradt, a keserűség, a fájdalom, amitől a hányinger kerülget, amit ki kell adnom magamból, mert nem bírom már elviselni. El kell pusztítanom az utolsó dolgot, amit nekem szánt, hátha akkor ez az egész bennem is elpusztul, az egésznek egyszerűen csak vége lesz, és mégis... csak állok előtte, nézem a cafatokat, és mégsem változik semmi. Esetlenül kenődöm a falra, még a levegő is belém fagy, ahogy a képembe ordít, pedig én azt hittem, hogy már rég lelécelt, elvégre ez az egész kurvára nem jelent neki semmit. Kurvára nem vártam ilyen reakciót, és most érzem csak igazán, mennyire elbasztam. A levegő is belém fagy, ahogy azzal a végtelen szomorúsággal néz fel rám, ahogy a feje a mellkasomon koccan.
Bőgni akartam, pusztítani, dühöngeni, elmerülni ebben az undorító keserűségben, azt akartam, hogy már csak a gyűlölet maradjon... és mégis, ahogy a falhoz szorít és belém öklendezi a kibaszott fájdalmát, képtelen vagyok itt hagyni a picsába, ahogy tennem kéne, most, hogy ő is elvesztette azt, ami a legfontosabb számára.
Nem tudom, mikor mozdulok meg, mikor ölelem át, húzom magamhoz, és csak tartom a karjaimban. Pedig ki a fasz vagyok én, hogy visszaadjam a színeket?
Az egész így lóg a levegőben, ő, a bánata, és az a két hét, amiről rohadtul lemaradtam. Fogalmam sincs, hogy mit kéne erre mondanom, és talán kurvára nincs is mit...
- Miért?
Fáj az ő fájdalma is, ahogyan az is, hogy csak a kisujját kell nyújtania felém, hogy maradjak. Ameddig kellek...
- Miért mondod ezt... nekem?
Ha egyszer nem kellek, nem tudok segíteni, nem számítok. Nem akarok reményt, ami aztán belülről emészt fel.

Nyilván ez olyan kérdés, ami elől nem nagyon tud már hova menekülni, és esélyesen hagynom kellett volna az egészet a picsába, de valamiért nehézkes elmenni a dolog mellett, pláne, ha ilyen nyomorékul kamuzik is hozzá. Amikor viszont kimondja, nem érzek benne elégtételt, mert olyan, mint valami elkopott szemét, ami mindig is ott volt, de már túlságosan is túlcsavartuk ahhoz, semmint érdekelni tudjon. Így hát csak meredek rá, majd egy biccentéssel fogadom a választ.
- Ja, nem mintha sokra mennél vele - nézek körbe, és valóban így érzek. Adam legnagyobb örömére azok se fognak mit kezdeni ezzel a fossal, akik a holnap esti megnyitóra toszódnak majd be, sőt, azok a nyomorékok meg aztán pláne, akik még fizetnek is azért, hogy lássák ezt a rakás degenerált valamit. Persze azt se értem, ő mit is várt tőle tulajdonképp. Mit kaphatott volna cserébe? Vagy talán előre tudta, hogy mekkora kiégett szar leszek és ennek legszebb példái pont, hogy ezek az undorító vásznak? Bár nem úgy tűnik, mint akit szétvetne az öröm, talán, csak amikor hozzáérek és próbál nem elmerülni a tenyeremben. Leplezni mondjuk nehézkesen tudja, de míg őt figyelem, legalább nem a saját nyomoromon kattogok. Ugyanakkor a csók váratlan; olyannyira, hogy lazán belehajolok és csoda, hogy egyáltalán realizálni tudom, hol és mi baszódott közben el. Ezért sem akartam vele találkozni, mert kurván egyértelmű, mi lesz a vége. Az elutasításra persze dühvel reagál és tényleg leszarom, mennék már el innen a picsába, ha rá nem rögzülne az egyetlen olyan festményre, ami talán még tényleg ér valamit ezen a retek világon. A testem előbb mozdul, mint az agyam, ahogy felkenem a falra és rászorítok a csuklójára, mintegy jelezve, kurvagyorsan álljon ezzel le. De aztán valamiért kimondok dolgokat, amiket nem kéne, bár ezen a ponton már ez sem számít igazán. A kérdés nem lep meg, válasz viszont nincs, vagy legalábbis még nem jöttem rá, mi lehet az.
- Nem tudom... - bicsaklik le a fejem, majd úgy hajolok az ölelésbe, mint valami elbaszott zombi. Jól esik az érintése, a törődés, ez a valami, ami mindig körbevett, amikor még együtt voltunk. Akkor még nem számított kiváltságnak, visszaölelem-e vagy sem, és nem kellett olyasmiken parázni, vajon szabad-e elgyöngülni a karjaiban, vagy hogy a faszomba jön is ez most le. Mert hát pöcs közünk nincs egymáshoz, karjaim mégis megtalálják a hátát, ahogy szorosan viszonozom az ölelést és arcom a nyakához csúszik. Olyan érzés kicsit, mint a fű egy chilles éjszakán. Betompít, feldob és beissza magát a bőrödbe, ahogy körbebizsereg.
- Ez nem jó ötlet... - lehelem a bőrére, de nem akarok elszakadni tőle, mert olyan, mintha... amíg ölelne, nem történhetne semmi rossz, és még a képek se róhatnának fel azért, mert folyvást bántom őket.