Pult (Good Bar)

Joël & Haga

Az nem kérdés, hogy a világ, amiben élünk problémákkal teli.
Már csak azt kéne megtudni, hogy én mennyit teszek hozzá ezekhez...
Szeretném, ha jobb lenne a világ, és ehhez hozzájárulni, emiatt is tanulom azt, amit. Valamint igyekszek a hétköznapokban is ennek megfelelően viselkedni Aztán néha ez nem tűnik annak.
Pedig esküszöm, hogy nem keresem a bajt! Csak néha az eszközök köre éles váltáson esik át időközben… De nem mindig miattam!

Azt hiszem, erre a ma este tökéletes példaként szolgál.
Napközben nem csináltam semmit, gyakorlatilag megsétáltattam Vader-t, kicsit rendet tettem a lakásomban, de ezeken kívül úgy aludtam, mint akit meglőttek. Nem mintha bántam volna, hiszen eléggé eseménydús heteken vagyok túl. Nem tudtam sokat aludni, amin már a kávé sem tudott annyit segíteni. És most hagyjuk figyelmen kívül, hogy ehhez az is hozzájárulhatott, hogy valószínűleg már annyi kávét döntöttem magamba eddigi életem során, hogy az ingerküszöböm magasabban van már koffein terén.
Szó, mi szó, jól jött, hogy ma napközben aludhattam, különben előbb vagy utóbb csak eldőltem volna, mint a krumpliszsák, teljesen mindegy, hogy éppen otthon, vagy mondjuk a parkban vagyok.
Ráadásul az esti bulin is még morcosabb lettem volna.
Ami, utólag tudva, hogy mi is történt ott, valószínűleg csak tovább rontotta volna a helyzetet.

Az egyik csoporttársam születésnapját mentünk el pár lánnyal megünnepelni az egyik helyi bárba. „Kicsit” tovább aludtam a tervezettnél a délután, így nem volt annyi időm a külsőmmel foglalkozni, mint ahogyan azt elképzeltem. A TV-ben azt mondták, hogy este eső is lehet, emiatt fekete tornacipőt vettem fel fekete csőfarmert és egy csillogós, fekete ujjatlan toppot. Az ékszereket most nem vittem túlzásba, csak egy-egy nagyobb karkötő a két kézre és egy hosszú nyaklánc. Sminkre már végképp nem volt időm, így csak szempillaspirált meg egy vörös rúzst kentem fel. A táskámba bedobtam a pénztárcámat meg egy kicsi esernyőt, majd rohantam is.
Az elején még minden rendben volt, ittunk, beszélgettünk, mint bárki más, aki ilyen helyre megy. Nem ittuk le magunkat a sárga földig, de nem maradtunk teljesen józanok sem.

Aztán egy másik lánnyal a bárpulthoz mentünk, hogy kérjünk egy újabb kört.
Még vártunk az italokra a bárpultnál, amikor hátulról, füttyszót lehetett hallani. Nem sok figyelmet szenteltünk rájuk, ez valószínűleg nem tetszett a forrásának, ugyanis három ittas fickó jelent meg kétoldalt.
Valamit mondtak, de a szavaikból kimaradtak a mássalhangzók, így csak találgatni lehetett. Mondjuk nem volt nehéz, kitalálni, hogy vajon mit is akarhatnak… Továbbra sem vettünk róluk tudomást, tudjuk, hogy az ilyenekkel nem éri meg szóba elegyedni.
Ekkor érkeztek meg az italok, azonban mielőtt távozhattunk volna lefogtak és visszarántottak.
Most tarthattam volna egy előadást arról, hogy ez alaphangon kimeríti a személyi szabadság korlátozását, illetve ha azt hiszik, hogy így bánhatnak, velünk, csak mert ők férfiak, mi meg nők, akkor tévednek. De nem tettem. Egy szót sem szóltam.
Helyette csak ahhoz fordultam, amelyik engem fogott le és egy laza mozdulattal a képébe öntöttem a piámat.
Nem tudom, hogy csak az én fejemben, vagy tényleg a közelünkben csak a folyamatosan szóló zenét lehetett hallani. Embert nem.
Azt hiszem nem sokkal ezután szabadultak el az indulatok.

To: Haga (Fejléc majd otthonról)

Röpke hat órával azután, hogy kijöttem az ajtaján, mint valami megveszett dúvad, úgy döntöttem, szarok a világba, és lealjasodom, de úgy igazán. Mark, mint felelős apuka, közölte, hogy pöcs vagyok, és különben is, ökör iszik magába. Erre csak azt tudtam visszakérdezni, hogy akkor most pöcs ökör, vagy ökörpöcs? Asszem nem mindegy. Híven fémjelezte lelki állapotomat, hogy ennyire elment az eszem, és még inni is hajlandó voltam egyedül. A felvitte a dolgát főszerkesztő úr sem ért rá, a bátyáim közölték, hogy holnap dolgoznak, a megmondom a tutit húgomat meg inkább fel sem hívtam, mert a lelkizésre most nem volt ingerenciám, mondjuk úgy az elkövetkezendő húsz évre. Következésképpen Angiet most kerülöm egy ideig, mert ha valaki, hát ő nagyjából képben van a Chloe ügy kapcsán, és ráadásul még az érzelmi vívódásom egy részét is megkapta az arcába. Nem kell, hogy még annál is egyértelműbben tudja, megkergültem egy nő miatt.
Good Bar. Hurrá, remélem, megint szétver valaki, de ha lehet, igényelnék mellé egy kiadós amnéziát is, mert úgy lenne az igazi az élet. Nemde? Hát de. Hála istennek, hogy inkább vihogó leányzókkal van tömve a hely, mint elkámpicsorodott tömeggel, de miért is lenne mindenki élete totálisan elcseszett, ha már az enyém az. A kettő nem függ össze ugyebár.
Az első fél órában a telefonomon játszottak ujjaim, arra gyúrtam, hogy kitöröljem a számát, de még ez sem sikerült. Végül odanyújtottam a csapos csajnak, hogy lesz szíves megtenni helyettem, mert én elpuhultam. Azt az eszményi vigyort a fején… mintha megnyerte volna a lottó ötöst. Jó pasi – csaj = szabad préda. Lesírt róla. Meg arról is, hogy lazán beleírta a telefonomba a számát. Hogy én balfasz semmiből sem tanulok. Sebaj, az övének a kitörlésén majd kiélem magam. Még ajándék piát is kapok, mondván a ház vendége vagyok, csak vigyorogjak egy kicsit. Na drágám, azt nem fogok. Mindenesetre onnantól kezdve nagyjából tíz percenként tuti megáll előttem pár szóra, de egyébként egész szórakoztató típus, szóval annyira nem bánom a dolgot, a sokadik feles után meg pláne nem.
A füttyszóra egy sóhaj után kezdtem el magyarázni, hogy milyen lealjasult barbár munkás szokás már ez, hát itt senki sem tudja, hogy kell lenyűgözni egy nőt? Még én sem. Vagy legalábbis van egy valaki, aki mindennek dacára, amit tettem vagy épp próbáltam tenni érte, csak a rosszat volt képes megélni és meglátni.
- Bocs csibém, asszem össze kell veretnem a képemet. Szerintem hívd ki a zsarukat! – Kacsintottam a pultos csajra, majd három lépéssel átszeltem a köztem és a hozzám legközelebbi barom közti távolságot, és megkocogtatva a vállát azon nyomban megcirógattam az orrát egy jobb egyenessel. Kurva nagy marha vagyok én is, ez tuti, de egyrészt rohadt szar napom volt, másrészt azt soha, semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó nézni, hogy valaki nővel erőszakoskodik. Hogy égne el a pokolban az összes ilyen féreg. Tönkretették Chloet is, és tudom, ostobaság erre fogni, de ha legalább ez nem ékelődne közénk, talán… talán a testiség áthidalhatott volna bizonyos problémákat közöttünk, de már ennek sincs semmi esélye. A csajok közt is akad egy harciasabb, és egyébként az ilyen pasik hamar behúzzák fülüket-farkukat, ha nem csak nőkkel szemben kell nagylegénynek lenni, de ha mégsem… nem gond, a kórházban úgyis mindenki ismer, mennyi ellátásban, és istentelenül sok lebaszásban lesz részem, de igazság szerint teszek rá.

Részeg vagyok, érzem, ilyenkor rossz döntéseket hozok, mármint, az átlagosnál is rosszabbakat, mert amúgy is elég gyakran összejön, szóval valljuk be, nem vagyok egyszerű eset. Most például a saját agyamra megyek, mert ha valami, hát ez a nő miatt nyűglődő típus biztosan nem én vagyok. Foglalkoznom sem kellene az egésszel. Ott a pont a mondat végén, rakjuk el a tudatunk egy távolabbi szegletébe, és csókolom. Bár menne…
Helyette mit csinálok? Hát persze, hogy orbitális marhaságot. Végtére is, nem vagyok eleget kórházban, igaz? Annyira szeretek ott lenni, hogy betegként is oda vágyok ismételten. Elment az eszem, komolyan. Már rég. Még Kubában. Oda kellett volna adnom a jegyet Amynek, élvezték volna a csajos bulit, és egy rakás szívfájdalommal kevesebb lenne mindkettőnknek.
Az öklöm tökéletes ívben találkozik az egyik agyhalott orrcsontjával, de istenemre mondom, rettentően kemény a feje szerencsétlennek, mert azon nyomban megérzem én magam is, kénytelen vagyok megrázni a csuklóm, hogy kimenjen belőle a zsibbadtság, ha olyan szerencsétlen vagyok, amilyennek érzem magam, tuti felrepedt a bőröm is, de az bőven elegendő elégtétel számomra jelenleg, hogy a baromnak vérzik az orra.
Az egyik leányzó nagyon helyesen eliszkol, a másik, amelyik merészebbnek tűnt egyébként is, marad. Nem mondom, hogy egy nő nem tudhat verekedni, de azért nagy általánosságban ez igaz rájuk, éppen ezért féltem valamelyest, még akkor is, ha alapvetően nem kéne foglalkoznom azzal, hogy kinek miféle baja esik.
Hozzá kisvártatva csatlakozik lelépés terén egy másik majomarc is, aki nem rest a fizetés nélkül távozás kártyáját is kijátszani, így egy szuszra több vaj lesz a fején, mint a többinek, és ha eddig nem is hívott senki rendőrt, a tulaj most már biztos fog, ha a környéken van és látja. Engem egyelőre nem érdekel a dolgok ezen részen, csak a füles, amit bekapok, amikor a másik harcimarci rám figyel amíg a társa összevérezi a padlót. Cseng a fülem, de istenesen, szerintem legalább két napig semmit sem fogok hallani arra a fülemre, de hát mit nekem ennyi a két hónapos lábadozási időm, meg az ajtó. Ez mondjuk alapvetően nem lenne nagy ügy, ha az ütés nem terelne bele a magához térő benga viszont orrcsont törést megkísérlő mozdulatába, ami már kurvára nem esik jól, ám mivel a szöszi – vagy fehér… nem tudom, milyen színű a haja, visszaédesgeti magához a pajtit, ezért nyugodt szívvel ugrok neki az én delikvensemnek, miután pár másodpercig görnyedve szemeztem a padlóval. Basszameg, hát tőlem egy ideig félni fognak a betegeim…
Nem mondom, hogy a puhatestű sörhasa kellemesen funkcionálna párnaként, de arra elég a lendületem, hogy kibillentsem az egyensúlyából, és egy csinos eséssel elzúgjunk a földön, még jó, hogy egyrészt felfogja az esésemet, másrészt később kezdődnek az asztalok, így még semmi sem törik. Vétó… Ahogy nézem, egy üveg hamarosan fog, de te jó ég, mekkora szarban leszünk, ha eltörik, és kinyírja vele azt a majmot. Tudom én, hogy nőből van, és kénytelen ésszel felvenni a harcot az izomerő ellen, de túlságosan veszélyes eszközt választott hozzá.
- Nem gáz, csak ne ölj meg senkit. – Tudom, orbitális nagy pöcs vagyok, amiért férfi létemre feltápászkodva belekönyökölök a földön fetrengő, még kissé kába alak mogyorójába, ezzel vélhetőleg huzamosabb időre kiiktatva. Esélyesen beütötte a fejét is, de nem tudom sajnálni, ők voltak a tahók, és ilyen kemény fejnek komoly baja úgysem lesz, pedig sokszor megérdemelnék. Ekkor kúszik a tudatomba a vérző ajkú lány képe, és még inkább elönti a szar az agyam, aljas, gyáva féreg… Csak jussak el hozzá.

Látok rajta némi kellemetlen változást, vagyis, összességében inkább pozitívnak mondhatnám, hisz úgy érzem belőle, hogy végtére is magához tért, és nem feltétlenül ütne még egyszer azzal az üveggel. Ököllel is lehet irgalmatlan nagyot kiosztani, de nyilván egy nő esetében ez más kérdés, hacsak nem férfiakat megszégyenítő módon emelik a súlyt mindennap, és erősebb az öklök, mint az ellenkező neműek körében sokaknak. Vannak ilyenek is, de ő nem ilyen. Nem mondanám átlagosnak sem, kis harcias, ha meglenne az ereje hozzá, biztosan odacsapna, de hát ez a két majom még engem is kenterbe verne, ha az agyukat is használnák. Ami azt illeti, már egyébként is határozottan megérzem a lapáttenyér áldatlan hatásait a hallójáratomon.
Az üveg szerteszét köpi tartalmát, s egyben szilánkjait a padlón, ez talán tökéletesen elég lenne végszónak is, ha ugyan a két ürge rájön, ennek az egésznek ilyen formán semmi értelme, mert azt, amit akartak, nem fogják megkapni. Imádkozom, hogy sehol se járjanak sikerrel, mert rühellem a gondolatát is, hogy ma este még járhat szerencsétlenül miattuk pár lány. Azt hiszem, az eddiginél is vörösebb posztó lett a szememben az erőszak.
Igyekszem nem túlzottan megterhelni, mikor felkelek, s a mozdulatot megtoldom egy bincentéssel is, ami a hálámat hivatott kifejezni a segítségnyújtás okán. Tudom, én is ezt tettem, de sajnos a világ tetemes részének nem természetéből fakadó a kölcsönösség elve.
- Nyugi, nem történt semmi visszafordíthatatlan. – Mostanában határozottan nincs szerencsém a nőkkel semmiféle tekintetben, és ahogy így elnézem szegényt, élek a gyanúval, hogy valami, valahol nála is eléggé félrement eddig nem épp hosszúnak sejthető élete során. Még integetek is egy kicsit az arca előtt, hogy felmérjem, képben van-e, avagy sem, de beletelik némi időbe, mire végre eljut arra a pontra, hogy ismét lásson is, ne csak nézzen.
Nem érdekel, mi zajlik körülöttünk, remélem, a pultos csaj már percekkel ezelőtt hívta a rendőrséget. Nekem nem derogál elvinni a balhét, ha már csinálok, nem mintha én provokáltam volna, de tiszta sor, hogy borsosan benne vagyok.
- Én a helyedben nem tenném. Ha elcsúszol a pián, és pofával megcsókolod az üvegszilánkokat, rosszul fogsz járni. – Elvégre, már nagyjából mindenfelé az van körülöttünk, a talpaim alatt csikorognak az apró szilánkok, nedves talajon meg könnyebb elzakózni, mindenesetre, azért annyit még megteszek, hogy a nő elé lépek, mégiscsak több ütést bírok, mint ő, aztán lesz, ami lesz. Abszolút nem ér váratlanul, hogy még véletlenül sem jut el az agyáig az infó, és nem áll le. Ellenben egy tetemes részem reménykedik abban, hogy felcakkozzák az üvegdarabok a hülye fejét, de naná, hogyha rólam van szó, semmi sem jön össze mostanság. Szinte irigylésre méltó lendülettel és ívvel érkezik meg elém, hogy felökleljen, akár egy bika, és a pultnak taszítson. Híven remélem, hogy időben kapcsolt a szöszi, mert nem jönne jól senkinek, ha palacsinta lenne belőle. Ez az a pillanat, amikor végre felhangzanak a szirénák is a távolban, remélem, az a típus, aki ha másoktól nem is, de a zsaruktól azért tart, és elhúz a vérbe.

- Ezt szerintem én is elmondhatom magamról, van, akinek meg egyik sincs, szóval rá se rántson. – Célzok a tuskófalváról jött pasasra, aki gondolkodni szerintem már túl rég elfelejtett, és még a szerencse se nagyon állt az oldalára. Azaz, egészen addig úgy hiszem, míg nem landol egyenest a gyomromban az a kemény feje, és présel neki a pultnak, amitől nyekkenek egy tisztességeset. Valósággal csillagokat látok, forog a világ, és tuti, hogy ez nem kellett a korábbi sérüléseimnek pluszban. Rohadtul elegem van abból, hogy valaminek egyszerűen mindig történnie kell. Mintha nem lenne normális dolog nyugiban élni az életemet. Először Chloe pottyant az életembe mondhatni szó szerint, aztán az ikrek, és egyik fronton sem érzem úgy, hogy képes lennék megállni a helyemet. Rémes, komolyan. Állandó küzdelem. A mai iddogálásban csúcsosodott ki az egész, és nem mondhatni, hogy jót teszek magammal azzal, hogy belekeveredek egy bunyóba. Hiányzik még egy rendőrségi ügy, az biztos… szegényes lenne anélkül a paletta. Nem mintha nem lennék egy nyomozás miatt most is radaron, bár kétlem, hogy David-et bárki fel tudná menteni.
A pult azért szerencsére nem törik össze alattunk, lévén elég masszív darab, de pár üveg és pohár azért lerepül a lendülettől, vagy az eltévedő karjaimtól, mert hát, én azért sokkal jobban megérzem az érkezést, mint kőfejű barátunk. Az már csak hagyján, hogy kihasználva helyzeti előnyét, elkezd gyepálni, és már épp rúgna belém azt követően, hogy lecsúsztam a földre, mikor megérkeznek a zsaruk. Köszi, épp időben.
Nem tart bele sok időbe, hogy ketten lerángassák rólam, én meg köpjek egy véres pacát a földre. Kapja be. Legalább a fogaim megúszták, kellemetlen lett volna azok nélkül… Én a magam részéről egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek innen felállni, annyira futja csak, hogy az egyik bárszékbe kapaszkodva legalább felülök, és a pultnak döntöm a fejem. Amikor az egyik zsernyák elkezd nekem hadoválni a jogaimról, kissé felmegy bennem a pumpa, hiába van mellettünk bizonyára mindenki, senki sem szól egy szót sem. Az okozott kárt hajlandó lennék megfizetni, és az az első miután némi kényszertől fűszerezve felálltam, hogy átnyújtok egy névjegykártyát a pultos csajnak.
- A főnököd majd hívjon fel a költségek miatt. – Azt hiszem, a csaj oda meg vissza van a gondolattól, hogy megszerezte a számomat, még akkor is, ha nem ő kapta, és nem is szeretném, hogy visszaéljen vele, de a nők sokszor kiszámíthatatlanok.
- Áhh, Jacobson hadnagy, hogy van a kis Susanne? – Kérdezem csevegő hangnemben, ő az, aki épp a szőke lányt igyekszik megbilincselni. A lányát nagyjából fél éve hoztam a világra, volt némi komplikáció, mert farfekvéses volt a kisasszony, de szerencsésen vettünk minden akadályt. Kíváncsi vagyok, meddig tart nála az örökké hálás leszek, Dr. Roux szlogen, amit meglehet, csak a kötelező tisztesség szült, ugyanakkor valahol szeretném azt remélni, hogy tévedek, és emlékszik még, kiket köszönhet nekem.
- Atya ég, Dr. Roux. Mibe keveredett? – Az már egész jó pont, hogy kérdez, talán így még lesz esélyem kimosni magunkat valamiképpen.
- Tudja, hadnagy, nem szívlelem, ha nőkkel erőszakoskodnak, és a kisasszonyt, valamint a barátnőjét zaklatta. Csak nem hagyhattam, hogy két hölggyel kekeckedjenek hárman. – Magyarázom, számomra magától értetődő, az egy dolog, hogy látszik, ittam is, de ez szerintem mindenkire elmondható, aki a vendégek között van.
- Beszélek az üzletvezetővel. – Azzal ott is hagy minket egyelőre a három társával, és elvonul, magához intve a pultos csajt, akivel végül hátramennek az irodába. Azt hiszem, a fogyasztási kedv most úgyis alábbhagyott némileg.

A döbbenetet nem igazán veszem észre a leányzón, de nem is vele foglalkozom, inkább a sebeimet nyalogatom amellett, hogy természetesen a hadnaggyal társalgok, és emlékeztetem egy nagyon is fontos tényezőre. Nem mondhatnám, hogy jól esik ilyen eszközökhöz folyamodnom, de hát az ég szerelmére, nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy nem érzem magam bűnösnek, a legnagyobb bajom nekem esett, szóval ne akarjon senki becipelni a sittre, mert már így is a plafonig gyűrűzik nálam a trágya halom, nem kell korona a tetejére, és kész.
Azt értékelem, hogy végül kapcsol a hölgyemény, és elmondja ő is a maga részéről a történteket, ez meg aztán pluszban a mi oldalunkra kell, hogy állítsa őket. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy egy nőnek mindig könnyebben hisznek a férfiak, mint az erőszakosnak tűnő nagydarab pacákoknak. Azok mondjuk csak hőbörögnek, értelmes szó most sem hagyja el a szájukat, szóval kétlem, hogy bárki az ő pártjukat fogná jelen esetben. Ráadásul meglehetősen sok szemtanú áll a rendelkezésünkre.
Pár pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy fel kellene hívnom a húgomat, de végül nem teszem meg, csak felidegesíteném vele, az pedig senkinek sem hiányzik. Állapotos, nem kockáztatom a testi-lelki épségét, így is túl sokat fája a feje mostanában miattam.
- Nem kell, köszönöm. Nem vészes, majd kifekszem otthon, már ha valaha hazajutok. Egyébként, lehetne, hogy ne magázzon, szörnyen rossz hallani, vénembernek tűnök tőle. – Én simán letegezném, de hát ő a nő, nem tehetem meg ilyen egyszerűen, az illem mást diktál, következésképpen részemről mindenképp marad egyelőre a magázódás.
- Ugyan, ne vicceljen. Nem hagyhattam, hogy szórakozzanak magukkal. Kevés dolgot utálok jobban, mikor egy férfi visszaél az erejével egy hölggyel szemben. Tisztességes eszközökkel szerezzenek maguknak nőt, ne így. Maga jól van? A szája elég csúnya, de ahogy nézem, legalább varrni nem kell. Nincs más baja, ugye? – Közben elmélázva nézem, ahogy a két melákot kicipelik, az legalább nem kérdéses, hogy ők megérdemlik a meghurcolást. Én a magam részéről túlságosan is jó hírnek örvendek ahhoz a városban szülész-, nőgyógyászként, hogy ezt megengedhessem magamnak, ezért szeretném elkerülni, hogy bevigyenek az őrsre. - Remélem, nem kell a rácsok mögött töltenünk az éjszakát. – Meglehetősen kóválygok, és jó lenne némi friss levegő, de a biztonság kedvéért inkább nem mozdulok semerre, még a végén azt hinnék, szökni próbálok. Na nem mintha lenne értelme annak fényében, hogy ismerem a hadnagyot. - Ja igen. tegye meg kérem, hogy ebbe a fülembe beszél, mert a másik még mindig cseng. – Mutatok a még épre, a balt azt istenesen kiütötte a csávókám, szerintem holnap beugrom a kedvenc fül-orr-gégészemhez, hogy ugyan lesse már meg, mennyire maradandó a dolog. - Amúgy, Joël vagyok, örvendek még ilyen szerencsétlen körülmények közt is. – Nyújtom felé a jobb kezem, hogy megrázhassam az övét, már ha elfogadja.

- Nem, nem kell. – Felelem kurtán, de ez a tessék szólni olyan számomra, mintha forró vassal perzselnék végig a fülemet. Még jó, hogy a bácsit nem kapom meg, szerintem totál kiakadnék. Ennyire azért még nem vagyok öreg, meg totyogóm sincs, hogy minden másik kölyök bácsizzon, és megszokhattam volna. Nem is lesz, ami azt illeti, pláne a két kamasz fényében, akik az életembe zuhantak pár hónapja. Nem szeretem magam öregnek érezni. Szerintem annyi idős lehet nagyjából, mint Chloe, eleinte ő sem tegezett, de remélem, csak az orvosi közeg miatt, aminek a keretei közt találkoztunk.
- Hála az égnek, már kezdtem megijedni, hogy több őszhajszálam is lett hirtelen. A vadnyugaton? Remélem, pisztolypárbajra azért nem vágysz, sok lenne mára még az is. – Húzódik mosolyra a szám széle, jobb szeretek inkább mindent a humorosabb oldaláról megközelíteni, és mostanában nagyobb szükségem is van rá, mint eddig. Egyszerűen nem akar véget érni a trágya halom, amiben lubickolok, sőt, olykor egyenesen egyre mélyebbnek tűnik.
- Szívesen tettem, nem vagyok olyan tag, aki eltűrné, hogy másokat bántsanak, ha tud tenni valamit. – Ha már Chloe esetében nem sikerült ezt eszközölnöm, ugyebár. Azóta sem szabadulok a gondolattól, hogy vajon mennyiben lehet az én hibám, akkor sem váltunk el túlságosan szépen, de igyekszem nem lelkileg gyilkolni magam ég ezért is. Az a pöcs úgyis megtalálta volna a módját, hogy valamiképp megzsarolja, és azt tegye vele, amit…
- Örülök, hogy ennél jobban nem sikerült kikészítenie. Fel nem foghatom, hogyan képes ilyesmire egy férfi… gusztustalan. – Ezzel kapocsolatosan szerintem halálom napjáig forrongani fog bennem az indulat, és az is lehet, hogy valamilyen módon, akár anyagilag, de fellépek majd a bántalmazott nők ellen. Nehéz, szörnyen nehéz, és gyomorforgató téma, és ezek a szemétládák sosem gondolnak bele, hogy mit tesznek egy nő lelkével ilyen esetben. Szerencsére a szőkeség megúszta viszonylag könnyedén.
Ami azt illeti, talán jót tenne, ha el lennék zárva pár órára a világ elől, de egyszerűen nem tehetem meg, hogy megint szó nélkül eltűnök, nem sokkolhatom az állapotos húgomat azzal, hogy lecsuktak, és a csajok előtt sem mutathatok ilyen szörnyű példát, Michelle még csak-csak felfogná, hogy jót akartam, de Dia szerintem életem végéig szívná miatta a vérem. Így hát nem engedhetem meg magamnak, hogy a börtönben kössek ki, ezért is céloztam be a hadnagyot az általam világra hozott gyermekének emlegetésével, mert így talán inkább hajlik majd arra, hogy elengedjen bennünket.
- Ez történt, a kérdés csak az, hogy ő is belátja-e. Egyébként, vallomást tenni mindenképp meg kell majd menni, csak épp nem mindegy, hogy most visznek be, vagy holnap reggel sétálunk be önként. – Az ilyesmi elől sosem zárkózom el, engem sosem hurcoltak még meg a zsaruk, de feljelentést már tettem, igaz, azt is csak egyszer, miután az a pöcshuszár David majdnem agyonveretett. Nem sokon múlt, szóval élek a gyanúval, hogy tényleg nem megölni akart, akkor még legalábbis, csak jól ráijeszteni Chloera. Sikerült neki, hogy baszódna meg.
- Tök jó. Köszönöm. – Újabb vigyor szalad az arcomra, hiába sajog minden tagom, és alig hallok az egyik fülemre, alapvetően olyan rémesen azért nem érzem magam.
- Hú, de különleges neved van, sosem hallottam még hasonlót. Honnan származol? – Nincs egyedül a különösen csengő név tekintetében, én épp így vagyok az övével.
- Határozottan nem, és nem hangzik furán, a nevem holt biztos, hogy nem amerikai. Egyébként Franciairszágban születtem, s máig azt tartom az otthonomnak is, bár már rettenetesen régen elköltöztünk sajnos. – A jobb megélhetés vezérelte akkor a szüleinket, sosem hibáztattam őket a szorult helyzet okán, illetőleg talán Elroyt is magunk mögött kellett hagynunk, odahaza túl sok minden emlékeztetett rá.
- Na és te? – Pillantok még rá érdeklődve, még csak tippelni sem tudnék. Közben nyílik az ajtó is, és előkeveredik a hadnagy a pultos, és bizonyára a tulajdonos társaságában, utóbbi érthető módon nem túl boldog, ellenben egy egész vonzó, kosztümös hölgyemény, ha mást nem, majd bevetem ellenállhatatlannak gondolt sármomat, hogy levegyem a lábáról, ám amikor ránk néz, már azért sejtem, hogy nem miattunk haragos, sokkal inkább a két pacák lehet a homlokráncok forrása.
- Szerintem nem lesz gáz. – Állapítom meg még súgva Hagának.

Joël & Haga

Most már csak egy bólintással reagáltam arra, hogy biztosan nem igényli az orvosi ellátást. Végül is, maga is doktor, így jobban képben van az ilyenekkel, csak tudja, hogy amit érez, az mennyire jelent rosszat. Míg én csak aggódni szoktam, ha mások megsérülnek, legyen akár az egy egyszerű szúnyogcsípés, vagy egy nagy bunyó utáni harci sérülés (mint ahogy jelen esetben is történt). Persze, ha magamról van szó már nem szoktam ennyire pörögni. Ha nem jelentkezik semmilyen tünet azonnal, akkor csak erővel lehet rábírni, hogy felkeressek orvost.
- Azt hiszem, nem vagyok most olyan állapotban, hogy képes lennék pontosan célozni - mosolyodok el és csatlakozok a viccelődéshez. - Majd legközelebb!
- Még egyszer köszönöm. Bevallom, hajlamos vagyok bajba keveredni, ha én is valami igazságtalanságot tapasztalok, vagy úgy adódik a helyzet, hogy csak azzal lehet változást kieszközölni - mint most, ahol egyértelmű volt, hogy azok az ember külsejű férgek másképp nem fognak elengedni, csak hogyha látják, nem egy gyönge virágszállal kezdtek ki. De, amint a mellékelt ábra mutatja, ezzel sem mentem semmi sokra, és az sem volt kifejezetten jó. - de ilyen agresszorokkal még én sem találkoztam - ráztam a fejem. - Most még olcsón megúsztam. Ki tudja, mire lettek volna képesek, ha így vagy úgy de nem lettek volna megállapítva. Valószínűleg a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelnének azok a… jobb nem is belegondolni abba - sóhajtottam.
Igaz, a rémálmaimban semmi ilyesmi nem szerepelt. Jó alvónak lehet engem nevezni, talán pont emiatt nem nagyon emlékszek arra, hogy az adott éjszaka mit álmodok, csak pár különösebb, elborultabb álmom marad meg egy ideig, na meg a rémálmok.
Már egy ideje Japánban éltem, amikor volt egy visszatérő rémálmom, amit szerintem nem fogok tudni elfelejteni.

Álmomban a Fredvangban található családi nyaralóban találtam magamat, ahol egyedül voltam. Lerohantam a földszintre. Se nagyapa, se unokatestvérek, se a nagybátyám, se a nagynéném. Olyan csönd ült a házon, hogy a fülem belefájdult. Az előszobában nem volt ott a cipőm, senkié sem, így mezítláb mentem ki a kertbe, de ott sem találtam senkit sem. Elindultam hát a város felé. Az úttest meleg volt a talpam alatt, noha a hegyek felett szürke felhők eltakarták a napot. Az úton befelé egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Noha ez ott teljesen normális volt, a már eddig is bennem lévő rossz érzés csak tovább erősödött. Aztán, ahogy közelebb értem a központhoz, elértem azokat a fából készült szerkezetek, ahol a kifogott tőkehalakat szárítják hatalmas mennyiségben. Azok még rendben voltak, ahol a halak teste volt fellógatva, de közelebb lépve ahhoz, ahol külön, a fejeiknek kellett volna lenniük vérfagyasztó dologgal szembesültem. Halak helyett emberi fejek lógtak ott. Nem emlékszek egyetlen arcra sem, de éreztem, hogy ismerem a tulajdonosaikat. Aztán hirtelen ezek mind egyszerre felém fordultak és fülsiketítő ordításba kezdtek. Több se kellett, rohanni kezdtem a kikötő felé. Számat ordításra nyitottam, de hang nem jött ki a torkomon. Mostanra már nedves talajon siettem. A kikötő végén egy hajó állt, átugrottam annak a fedélzetére; ott hátha van valaki. Amikor a kabinba léptem volna, az ajtó helyén egy tükröt találtam. Benne megszemlélhettem magamat.
Mindenemet vér borította.
Ijedtemben hátrálni kezdtem, s megbotolva a hajókötélbe, a vízbe zuhantam.

Rendszerint ekkor ébredtem fel hevesem dobogó szívvel és átizzadt pizsamában.
Nem meséltem erről senkinek sem, de egy idő után nagyapának feltűnt, hogy kialvatlan vagyok, és hogy a halra rá sem tudok nézni. Emiatt párszor pszichológushoz kellett mennem. A beszélgetések során az lett megállapítva, hogy ennek az álomnak az oka az lehetett, hogy akkor fogtam fel igazán, hogy miért is a nagyapám nevel és mit is csinált az apám. Már igazán nem is emlékszek, hogy mit is tömtek a fejembe ott, amitől ez elmúlt; de a washingtoni eseményeket figyelembe véve nem is lényegese, hiszen elbuktak.
Mivel a gondolataim ismét elkalandoztak feltehetőleg egy kicsit késve reagálhattam a gondolatára.
- Balgaság lenne a részéről, ha a videó meg a tanúvallomások után is még bent akarna tartani. A tanúzás az a mai estéhez képest már sétagalopp, pláne hogyha ezzel hozzá lehet járulni ahhoz, hogy a mocskok megkapják a méltó büntetésüket - jelentem ki. Ha a hadnagy látja a felvételt nem mondhatja azt, hogy mi is ugyanannyira hibásak vagyunk a kialakult helyzetben, mint ők. És ahogy láttam, rendőr úr és a doki között jó kapcsolat van, remélhetőleg ez is abban erősíti majd meg, hogy a tanúzás után szabadon távozhassunk. Az pedig már semmiség lesz…
Akaratlanul is elmosolyodok, amikor Joël megjegyzi, hogy különleges nevem van.
- Köszönöm. Norvégiából származok - mondom még mindig vigyorogva. Az emberek itt, érthető okból, elég gyakran fennakadnak a nevem hallatán (de csak kevesen fűznek hozzá valami bunkóságot) – hiszen egyértelmű, hogy nem valami angolszász nevet választottak nekem. És jól van ez így, szeretem a nevemet, legalább ezzel is a hazámhoz kötődök.
Igazam volt, Ő sem született amcsi.
- Értem. - bólintok. - Nos, akkor ezzel már ketten vagyunk. Én is Norvégiát tartom otthonomnak, noha az eddigi életem közel felét nem ott töltöttem, sajnos. Néha annyira hiányzik a szülővárosom, hogy szívem szerint az első repülőgéppel hazamennék. Nálad is szokott ilyen lenni? - néztem rá félszegen.
Főképp Washingtonban, de nem egyszer már itt is éreztem úgy, hogy inkább hagyok mindent és megyek vissza, mert ott jó, itt meg nem. Aztán persze a vihar egy idő után leült és győzött a makacsságom, és „hogy már csak azért is” de végigcsinálom a dolgokat. De ettől függetlenül hiányzik Tromsø. A rossz dolgok nagy része ott ment végbe, ennek ellenére sajog érte a szívem. Hiányzik a táj, hogy amerre a szem ellát havas csúcsú hegyek vesznek minket körbe, ahogy a szárazföldi kilátóról látni magát a szigetet; a homokos tengerpart, ahol szél felfrissíti az embert. A fából épült házak, amilyenben mi is laktunk, a parkok, a kis cukrászdák ahol hajlamos voltam rosszullétig tömni magamat krumkakerrel. A kikötő, ahol mindig csodálkozva bámultam az ott álló hajókat, különösen azokat, amik a tengerészethez tartoznak. Az emberek, a norvég szó, az levegő… egyszerűen minden. Csak a temető nem. Oda csak nagyon ritkán tudtam bemenni. Egyszerűen nem éreztem magam lelkileg erősnek hozzá. Először csak anya miatt, majd a nagymama miatt, végül már a papát is csak ott tudtam meglátogatni. Ameddig Ő élt a nagyobb ünnepekkor igyekezett kivinni engem, de sosem kellett azután maradnom, hogy az érzelmeimnek már nem tudtam gátat szabni. Aztán, ahogy a nagyapa is elment a temetése után csak egyszer tettem be oda a lábamat, nem sokkal azelőtt, hogy Seattlebe költöztem volna; egyfajta búcsúként. Ahonnan az unokabátyámnak kellet ölelésnek álcázva kivinnie onnan. Érthető, ha azt mondom, nem szeretek oda járni, csak feltépi a sebeimet és azt kívánom, hogy bárcsak ott lennék, ahol ők is…
Még mielőtt elmerülhettem volna az érzelmi világom legsötétebb mocsarában, ahol az összes fájdalmam és gyász lakozik, végre kinyílt a hátsó ajtó, és megjelent a hadnagy, az egyik pincérnőcske és egy eddig nem látott nő. Gondolom, Ő itt valamilyen menedzser vagy tulajdonos-féleség lehet.
- Neked legyen igazad - súgom vissza Joëlnek.
A hadnagy határozott léptekkel közelít felénk, s csak egy pár lépésnyire áll meg előttünk.
- A hely biztonsági kameráinak felvételei alapján bebizonyosodott, hogy nem Önök voltak a felbujtók. Azonban még így is be kellene, hogy fáradjanak a rendőrőrsre, hogy rögzítsük a tanúvallomásaikat.

- Szerintem olyankor sokan hajlamosak vagyunk bajba kerülni, szóval rá se ránts. – Legyintek, ami azt illeti, csöppet sem zavar, hogy olyan amilyen, rengetegen vannak, akik fele ennyire sincsenek tisztában önmagukkal, illetve, ha valami a számlájukra is írható, holt biztos, hogy nem hajlandóak felvállalni. Tisztelem azokat, akik képesek felelősséget vállalni a tetteikért.
- Nem, valóban jobb nem gondolni erre, az a lényeg, hogy nem történt semmi hasonló. – Chloe után az ilyesmi rohadt nagy szálka a szememben, és hasonlót tutira nem akarok látni, mert a szart is képes lennék kiverni abból, aki ilyet tesz, ha már akkor nem tudtam, amikor vele megesett. Eddig nem sejtettem, hogy egy bunyóba is simán belekeverednék miatta, de immár egészen egyértelmű a dolog. Azt kell mondjam, határozottan nem egyszerű önjelölt megmentőként tetszelegni, eléggé sajog minden tagom, és szerintem lila lesz a képem is, de üsse kavics, legalább a csajok jól vannak.  
Azt érzékelem, hogy egy kis időre máshol jár, de nem zargatom, ráérek, úgyis meg kell várnom a hadnagy urat, aztán húzok haza, inkább az ágy, mint még egy bunyó valahol.
- Sokat így sem fognak kapni, mert nyolc napon túl gyógyuló sérülésünk nem igazán van, de legalább megszorongatják őket egy kicsit. – Szerencsére semmi olyan nem történt, ami komolyan jogi hercehurcát vonna maga után, így legalább ezzel nem kell foglalkozni. Ugyanakkor abban bízom én is, hogy a vak is láthatja a felvételeken, hogy nem mi kezdtük a balhét. Még csak együtt sem ücsörögtünk, addig közünk nem volt egymáshoz, amíg a három melák meg nem érkezett. Nagy szerencsénk, hogy az egyik túlságosan gyáva volt, és megpattant inkább.
- Norvégia, ott még nem jártam. Szép vidék? S hogyhogy onnan ide sodorta az élet? – Mindenkinek megvan a maga története, az enyém ilyen téren felettébb szomorú, és nem is szeretek szót ejteni róla, de néha muszáj, most persze nem érzem szükségét, noha meglehet, vissza fog kérdezni, akkor pedig kénytelen leszek mondani valamit ezzel kapcsolatosan.
- Igen, szerintem én életem végéig hiányolni fogom Franciaországot, sőt, olykor megfogalmazódott már bennem az is, hogy felnőtt fejjel visszaköltözzek, de erre eddig nem került sor. – Jó eséllyel nem is fog, lévén itt él az egész családom, és a lányokat sem kellene egy harmadik országba elcipelnem, szóval ez van. Hasra persze nem esek a dologtól, boldogulok én itt is. Egyszerűen csak hiányzik, az az otthonom, sosem lesz ez másként, Amerika közel sem olyan minden álmot megtestesítő hely számomra, noha tény, hogy mindent elértem, amit akartam, szóval tulajdonképpen semminek sem kellene hiányoznia, mégis nehezen használnám rá az otthon szót, maximum kötelező szófordulatként, hogy megértsenek, de attól még nem itt van az igazi hazám.
- Most azonnal? Én ittas vagyok, nem szívesen adnék így tanúvallomást. – Magyarázom nyugodtan, amellett meg elég csúnyán összevertek azért, és semmi kedvem most az őrsön tölteni még pár órát a csigalassú adminisztráció miatt.
- Holnap délelőtt is megtehetik, de az adataikat akkor is felvesszük. Igazolványokat kérnék! – Azzal elkezdi irkálni, amit megtud, tőlem mindenképpen megkapja, nem célom kekeckedni a zsarukkal, nem jó velük rosszban lenni. Holnap reggel meg majd ott kezdek, és kalap-kabát, remélem, sikerül majd rendesen kialudnom magam, mert ezután a nap után holt biztos, hogy rám fér… Az üzletvezető nem is igazán hozzánk jött, csak a terepet méri fel, illetőleg a fennforgásért mindenki kap egy ingyen kört a felajánlása révén. Na ezt én már nem veszem magamra, csak azt várom végre, hogy elengedjenek, elegem van ebből a helyről egy jó időre.

Joël & Haga

Némileg megnyugtat a tudat, hogy nem ítél el úgymond amiatt, hogy bevallottam, a balhé nem áll messze szerény személyemtől. Talán érthető, hogy ha az emberek a harcias énemmel ismerkednek meg először hajlamosak olyan jellegű képet alkotni rólam, ami alapján egy vandálnak tűnhetek; s ezáltal hamis kép és előítéletek alakulhatnak ki az adott emberben.
Elismerem, nem vagyok egy pacifista természet, de az sem fedné le a valóságot teljes egészében, hogyha egy vérebnek ábrázolnának.

Még mindig összeszorul a gyomrom, hogyha arra gondolok, mi lett volna ha… Jó, persze itt helyben esélytelen, de hányszor volt úgy, hogy az elkövetők követték az áldozatokat… De szerencsére, még időben jött a közbelépés Joël részéről. Ezért tényleg nem tudok eléggé hálás lenni neki.
- De legalább ott lesz a bűnlajstromukon ez is… - nem olyannak tűnnek, mint akik olyan tisztességes, jogkövető állampolgárok lennének. Egyfelől bánom, hogy minden valószínűség szerint nem kerülnek ezek a mocskok az igazságszolgáltatás színe elé. Másfelől az azért nem rossz, hogy a bírósági macerát mi is megússzuk… Mondjuk, van annyi kiváló ügyvéd ismerősöm, hogy ki tudnának húzni, szóval az nem jelentene problémát. De akkor is, a mizéria az mizéria…

- Norvégia? Ha szereted a mindig havas csúcsú hegyeket, a tenger közelségét, az apró kis szigeteket, a sarki fényt, és hogy a rénszarvasok mindenhol ott vannak, akkor minden bizonnyal. A világ legszebb helye - vigyorgok vidáman - - Bár, lehet, hogy én elfogult vagyok ebben a témakörben - vonom meg a vállaimat. Nem lehet, hanem biztos. De szerintem ez az emberek többségénél ez így van. Hiszen jobb esetben oda kellemes emlékek meg a család köti. Ez nálam is így van… félig-meddig. Az atmoszféra az, ami még hiányzik nekem; nem tudom, hogy mások hogy vannak az utóbbival.
Hogy miként keveredtem ide? Hát ez egy érdekes sztori az hétszentség. Igyekeztem megtartani a mosolyt az arcomon. Nem tudom, hogy mennyit lenne illendő elmondani.
- Molekuláris biológiát tanulok, és hát ebben az országban vannak a világon a legkiemelkedőbb kutatások, jó lenne ezekben minél hamarabb bele kerülni - és ez részben igaz is volt, bejutni egy amerikai egyetemre azért nem gyenge teljesítmény, és a kutatásokra tényleg óriási összegeket fordítanak, ergo ha az ember ilyen téren akar elhelyezkedni, nem egy rossz döntés ez. Ja meg ott van az is, hogy a börtöntöltelék apámat keresem, de ez nem olyan téma, amit pár óra ismeretség után mond el az ember. Még akkor sem, ha az illető gyakorlatilag megmentette. - Bár őszinte leszek, nem ez az első alkalom, hogy az Államokban élek. Anno a gimi közben is egy pár évig itt éltem a nagyapámmal, csak akkor a keleti parton voltunk - vonom meg a vállaimat. - És téged mi hozott ide? Az amerikai álom? Talán szerelem? Karrier? - próbáltam találgatni. Általában ezek a leggyakoribb indokok arra, hogy ha az ember ilyen messzire költözik el a hazájától. - És Franciaországból hol? Párizsban már voltam párszor, igazán gyönyörű, de rajta van a bakancslistámon még Provance is! - sóhajtok.
Hallgatom, ahogy a honvágyáról beszél. Teljesen azonosulni tudok Joël gondolataival.
- Még van jó néhány évtizedünk hátra, annyi idő alatt bármi megtörténhet - tárom szét a karjaimat. És tényleg… mert gondoltuk volna évekkel-évtizedekkel ezelőtt, hogy egyszer egy másik kontinensen fogunk élni? Nem valószínű. Így hát a jövőre vonatkozóan sem mernék mondani semmit. Annyi minden történhet, jöhetnek új emberek, események és fejlemények akik és amik megváltoztatják az ember életét.

- Ha opcionális, akkor jómagam is inkább holnap tenném le a tanúvallomásomat. Én is ittam és azt hiszem kicsi sokkott is kaptam - adtam elő az indokaimat. A farzsebembe nyúltam ahol a személyim és az útlevelem – benne a vízumom – van szinte mindig Pont az ilyen események miatt. Jó, meg most amiatt is, mert néha még ha alkoholt kérek ki, meg kell mutatnom a személyimet, hogy betöltöttem-e már a huszonegyedik életévemet.
- Tessék - nyújtom át a két iratot úgy, hogy a vízumomhoz van becsúsztatva a személyim. Általában így szoktam, hogy megelőzzem a fölös köröket, ha esetleg szükség van a másikra is. Mintha látszódna, hogy a hadnagy úr elsőre nem érti, miért így adom a dolgokat de aztán számára is hamar világossá válik.

- A semminél valóban több, idővel úgyis visszaesőnek számítanak majd, és biztosan nem ússzák meg szárazon. – A lényeg, hogy itt és most semmi olyat nem voltak képesek tenni, amik folytán komolyabb lépésekre kellene szánnia magát az igazságszolgáltatásnak. Bízom benne, hogy ez így is fog maradni, a magam részéről örülök, hogy legalább egy ilyen esetet sikerült megakadályoznom, örülnék, ha nem kellene nap mint nap az erőszak valamilyen formájáról olvasnunk a lapokban.
- Egyébként viccen kívül jól hangzik, meg olyan nyugisnak, nekem nem sok részem van benne, ki tudja, lehet, hogy egyszer elutazom oda, mindenesetre feltűzöm a kis bakancslistámra ilyen téren. – Nem mintha lenne, maximum képzeletben, de vannak olyan helyek, ahová szívesen elmennék alkalomadtán. - Ez érthető, én is az vagyok Franciaország kapcsán, a hazáját szerintem sosem felejti el az ember. – Ha a családom még ott élne, valószínűleg visszamentem volna én is, ellenben itt van mindenki, így azért lényegesen könnyebb. Olykor rövidebb kirándulásokra sikerült már elmennem, de ott lakni már azt hiszem, nem tudnék. Talán majd a nyugdíjas éveim visszacsalnak, amikor már nem a pörgés hajt, amikor már megnyugodtam egy kicsit, és a lányok is felnőttek, és megvan a saját életük. Még nem igazán tudom, miként lesz, a jövő rejtély, tervek lehetnek, de hogy mi valósul meg, az nem feltétlenül csak rajtunk múlik.
- Az jó kemény lehet, szóval kitartást hozzá. Egyébként valóban remek egyetemek vannak az országban. – Célnak kiváló, és jobban el is tud majd helyezkedni, mintha otthonról kilincselne egy diplomával. Azt nem forszírozom, hogy vízumot meddig kapott, van-e letelepedési engedélye és hasonlók, az ő dolga. Mi már amerikai állampolgárnak számítunk, de hát itt élek 8 éves korom óta, itt adózom, dolgozom, verem el a pénzemet.
- Egyik sem. A szüleim úgy próbálták meg fenntartani a családunkat, hogy élhetőbb körülményeket kerestek. Ide jöttek hát. Egyébként van négy testvérem, szóval gondolhatod, hogy sok éhes száj volt. Én csak nyolc éves voltam akkoriban. – Kényszer leginkább, jobb kilátásaik voltak itt, és tény, hogy kicsit jobb lett a helyzetünk, azóta meg pláne. Ugyan már nyugdíjasok régen, de eleinte itt sem volt könnyű, viszont mostanra már minden testvérem megtalálta a számításait az életben.
- La Roque-Gagaec-ban születtem, és éltem az elköltözésünk napjáig. A legismertebb város a közelében Bordeux meg Toulouse, nagyjából ugyanannyi távolságra van mindkettőtől, kis település, még az 500 főt sem haladja meg a lakosainak száma, a Dordogne folyó mentén fekszik, meglehetősen kellemes hely. – Bevallom, kissé nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, ha jobb viszonyba leszek mindkét lányommal, szerintem elviszem majd őket oda, lássák ők is, hol születtem én, ha már fordítva megtörtént.
- Valóban, bár nekem azért kicsit kevesebb, mint neked. – Elvégre, lényegesen fiatalabbnak tűnik nálam, bár nem bánom, én szerintem most vagyok a legjobb korban. Nem zavar az öregedés egyáltalán.
A papírjaimat én is megmutatom, aztán, ha minden megvan, akkor részemről ideje elhúzni a belemet, szerencsére belementek abba, hogy holnap menjünk be a rendőrségre, így hát nincs már egyéb dolgom. Annyit még megteszek, hogy Hagának hívok egy taxit, mert azt a történtek után nem fogom hagyni, hogy egyedül mászkáljon, vagy a barátai így tegyenek. Valamennyi pénzt is hagyok a sofőrnek, hogy ne minden szakadjon a csajokra, nem akarnám én lenullázni a vélhetőleg szűk egyetemi keretüket.
- Vigyázz magadra! – Köszöntem el végül tőle, és én magam is elindultam hazafelé, de szerencsére a közelben volt a lakásom, szóval nem kellett különösképpen megerőltetnem magam. A mai egy tökéletesen pocsék nap volt már alapból, a kocsmai verekedés pedig csak még tovább rontotta. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, rohadtul szeretném elfelejteni.

//Köszönöm szépen a játékot! //

Joël & Haga

Ha nem is annyi, mint amennyit megérdemelnének, de legalább kapnak majd valami büntetést. Remélhetőleg. Néha még hajlamos vagyok hinni a tündérmesékben a mai napig is, így egy kicsit reménykedek, hogy talán ez az utolsó csepp ahhoz, hogy jó útra térjenek. Hiszek benne, hogy az emberek eredendően jók, csak valamilyen külső tényező vagy belső változás hatására térnek le a jó útról.
Ismét széles mosolyra húzódnak az ajkaim, amikor azt mondja, hogy valószínűleg tetszene neki a hazám.
- Mindenképp! Nem fogod megbánni. Pláne, ha nyugalomra vágysz - fűzöm hozzá boldogan és megerősítés gyanánt bólintok is.
- Akkor bölcsen tenném, ha beletörődnék a jelenlegi helyzetembe - motyogom az orrom alatt. Lehet, hogy pont az a baj, hogy túl sokat jár az agyam azon, hogy hol vagyok, és hol szeretnék inkább lenni. Csak saját magamat kínzom és forgatom meg magamban azt a bizonyos tőrt ezzel… Egyenlőre még itt kell maradnom, ameddig befejezem az egyetemet, vagy ameddig meg nem találom az apámat. A többség gyakorlatával ellentétben, nálam a később megvalósuló tervhez van kötve, hogy meddig nem mehetek vissza. Vagy aztán ki tudja, ha netalántán meglátom az itteni élet pozitívumait talán az is előfordulhat, hogy önként dalolva maradnék az Államokban. Jó, ez most az év vicceként hangzik számomra, de hát kitudja… annyi inger tudja érni az embert (már ha nem igyekszik teljesen izolálnia magát a társadalomtól), aminek hatására akár 180 fokos változások is bekövetkezhetnek az életében, világszemléletében. És az esetemben elég csak arra gondolni, hogy abszolút nincs még sejtésem sem arra, hogy mit fogok hallani apámtól (már, ha feltételezzük, hogy előbb vagy utóbb, de ténylegesen megtalálom); ez annyi kérdőjelet hagy maga után, hogy tényleg nem érdemes azzal törődni, hogy mi lesz utána… Persze, van pár ötletem, hogy mit fogok hallani tőle (és hogy arra miként reagálhatok)… de az is előfordulhat, hogy azzal leszek szembesítve, amire a legvadabb elképzeléseimben sem fordultak elő…
Némán hallgatom, ahogy elmeséli annak okát, hogy miért is kerültek át az óceán túlsó oldalára.
- Értem - reagálok rá halkan. Lefogadom, hogy nem volt, könnyű megszokni az új környezetet, már csak abból is kiindulva, hogy nekem milyen volt, amikor Tokióba, majd Washingtonba költöztünk - Ott még pontosan nem láttam, de lefogadom, hogy valójában gyönyörű egy hely lehet! Akkor szép nagy családod van. Úgy biztos izgalmas lehetett felnőni- ugyebár én egykeként nőttem fel, s noha vannak unokatestvéreim, igazából csak egyikükkel lett szorosabb a viszonyom. Viszont az talán hasonlíthat arra, mint amilyen édes testvérek között szokott előfordulni.
- Arra én azért nem vennék mérget - a korkülönbség egy dolog, viszont az életstílus is nagyban hozzájárul az életévek meghatározásához. Annyira nem ismerem Joelt, hogy biztosra mondjam, de így „látatlanban”, meg hogy orvos élek a gyanúval hogy az én szénám áll határozottan rosszul.
A papírokkal minden rendben volt, nem akadékoskodott a hadnagy úr egy percet sem. Így hát eljött az idő arra, hogy ezután a felettébb kalandos éjszaka után végre haza fele vegyem az irányt. Már szinte látom a lelki szemeim előtt, hogy lerúgom magamról a cipőket és úgy ahogy vagyok, beesek az ágyba.
Kisétálunk a bár elé, ahol Joël hív még egy taxit is.
- Nagyon szépen köszönöm! Pláne azt, amit bent tettél értünk. Ezért tényleg nem tudok eléggé hálás lenni neked! - hálálkodtam. - Több ilyen ember kéne, mint Te, kicsit másképp lennének a világ dolgai -jegyzem meg.
- Rajta vagyok az ügyön! Te is vigyázz magadra! - majd beszálltunk a taxiba és kisvártatva megálltunk az én házam előtt. Ott kiszálltam, elköszöntem a csajoktól, majd felmentem. Tényleg nem tettem többet, csak lerúgtam a cipőt, egy rétegnyi ruhától azért még megszabadultam, majd ahogy mondani szokás, mire leért a fejem a párnára már aludtam.
Arra már nem volt energiám, hogy átgondoljam, volt – e bármilyen programom betervezve a következő napra, de ha lenne is ezennel egyoldalúan törlöm.

// Én is köszönöm szépen a játékot!!! //